Nem elég unalmas az életed? Akkor itt a Tökéletes napok
Véletlenül bukkantam erre a filmre, és annyira jók voltak a kritikák – úgy a hivatalos, mint a kommentek –, hogy egy egészen megkapó alkotásra számítva megnéztem. Hatalmas csalódás volt! Kifejezetten felháborít, hogy ezzel a valamivel kerek kettő órát raboltak el az életemből.
A cselekményt egy mondatban el lehet mesélni – vigyázat, szpojler. Adott egy magányos idősödő férfi, aki Tokióban vécéket pucol, és ez egyáltalán nem zavarja, mert alázatos, művelt és érzékeny ember, de a végén valamiért mégis nagyon kiborul. Hogy mitől is, az a két órányi nulla cselekmény után rejtély marad. Ennyi.
Nagyon szenvedtem, amíg az idegtépően eseménytelen képsorokat végignéztem, de nem adtam fel. Abban bíztam, hogy valami csak történik, valami majd kiderül (a leírás azt ígéri, egyre többet tudunk meg a múltjáról), de nem. Nem tudom, milyen lelke van annak az embernek, aki az amúgy is monoton hétköznapok közepette tényleg arra vágyik, hogy egy másik ember sokkal monotonabb, unalmasabb, szürkébb, magányosabb, eseménytelenebb, szóról szóra egyformán üres napjait nézze.
Egy ilyen életről nem sok minden jut eszembe, de a tökéletesség aztán meg pláne nem.
Értem én, hogy a pasas meglátja az apró szépségeket, legalábbis mindenki ezt magyarázza bele, de nekem ez nem jött át. Az apró szépségek mindössze a fák levelei között átszűrődő fényben merülnek ki, nagyon mást nem lehet felfedezni ebben a filmben, hacsak nem az ismeretlennel lejátszott amőba meccs, vagy a régi zenék. Nekem inkább úgy tűnt, a pasas megtört, szomorú ember és ebbe a pár a dologba kapaszkodik, hogy valahogy kibírja az életet. Az úgynevezett élet apró örömei szerintem ennél sokkal tágasabbak. Éppenséggel számomra is ez a milliónyi apró öröm jelenti az élet motorját. Elsősorban az emberi kapcsolatokon és a kisebb megküzdéseken keresztül.
Nem tudjuk meg, ez az ember miért ennyire magányos. Miért nincs párja, gyereke, barátai, miért nincs kapcsolata a szomszédaival, rokonaival. Utóbbi téren kapunk egy apró morzsát, sejtjük, hogy a tesója más utat választott és nem értik meg egymást. Kiderül, hogy halálos beteg apjukat sem óhajtja meglátogatni, de azt nem tudjuk meg, miért. Nyilvánvalónak tűnik, hogy valami baja van az emberekkel, de okait nem kötik az orrunkra. Pedig abba a kettő órába azért beleférhetett volna valami kis utalás erre, és akkor akár együtt is lehetne érezni vele.
Az sem derül ki, miért nem hajlandó beszélni, talán a kiscica vitte el a nyelvét, vagy mi történt. Nagyjából a két kezünkön megszámolhatjuk, a két óra alatt hányszor szólal meg ez a jóember. Ha köszönnek neki, válaszként csak biccent, de még a telefonjába sem szól bele, amikor felveszi. Oké, hogy zárkózott, de azért néha kinyöghetne legalább annyit, hogy fapapucs. Vagy derüljön már ki legalább egy utalás, hogy miért nem beszél. Mondjuk felhánytorgathatott volna valamit a tesója, hogy mennyire megbántotta egy beszólásával még ovis korában, vagy mit tudom én.
Felbukkan a filmben kettő darab „aranyköpés”, úgy mint a majd az majd van, a most az meg most, illetve az egymást fedő árnyékok erősítik egymást. Úgy tűnik, ezek akarnának lenni a film nagyon mélyen szántó filozofikus bölcseletei. Nos, az elsőre tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy enélkül hülyén halok meg. A második nem tudom, mit akar, talán azon mereng, hogy mások nyomora felerősíti-e a miénket. A főszereplő szerint igen, de ennek – szerény véleményem szerint – semmi értelme nincsen. Épp fordítva igaz, kicsit könnyebb, ha látjuk, hogy mások is megküzdenek az élet nehézségeivel, konkrétan mindenki, nem csak mi. Hisz végső soron ez az élet rendje: mindenkinek vannak keresztjei, amikkel kezdenie kell valamit. A tévhittel ellentétben még a dúsgazdagoknak is, a csillogó sztároknak is, de ez most nem ide tartozik.
Aztán ott van a film végén az a jelenet, amikor csak a főszereplő arcát látjuk perceken keresztül, miközben a legkülönfélébb érzelmek vonulnak át rajta. Sokan ettől vannak a legjobban elájulva, és tényleg figyelemre méltó színészi játék. Épp csak egy gond van vele: nincs kontextusba helyezve és egyáltalán nem derül ki, hogy milyen érzéseket él át az ember és miért is. Így meg pont semmi értelme.
Mert ha mondjuk – kis fantáziával elképzelve – kiderült volna korábban, hogy minden vágya a gyermekáldás és egész addigi életében azért küzdöttek a párjával, hogy legyen. Mindenük ráment és amiatt kell vécét pucolnia, mert a végrehajtók a gatyájukat is elvitték. Már úgy tűnt, hogy minden áldozat ellenére nem jön össze, és akkor mégis terhes lesz a nő. Kilenc hónapig a mennyországban élnek, aztán a szerelme belehal a szülésbe, de a baba egészséges – na, akkor mondjuk érteném ezeket a mindenféle érzéseket az arcán.
De így nem, mert a múltjáról nem derül ki semmi. Valahol azt olvastam, hogy a pasas elvált a szerelmétől, mert bár nagyon szerette, de nem illettek össze. Na, ezen azért felszaladt a szemöldököm, hogy ezt mégis miből sikerült kikövetkeztetni, mert ilyesmiről szó sem volt. Olyat is olvastam, hogy az ember gazdag családból származott, de ő inkább lemondott a jólétről valami másért cserébe. Először is attól, hogy a húga gazdag volt, még nem jelenti azt, hogy a családjuk is az volt. Simán lehet, hogy a nő karriert csinált, vagy jól ment férjhez. Egyáltalán semmi nem utal arra, hogy a pasas önként választotta a szegénységet. Másrészt mégis miért is járt volna jobban azzal, hogy lemondott a vagyonról? Nem látjuk, hogy mi is olyan nagyon jó neki, ami miatt megérte volna. Az egyetlen, amit az életmódja hozott, az a magány.
Mindenképpen szót kell ejtenem a film kritikáiról is, mert egyszerűen őrület, hogy mit össze nem hordanak róla. Íme mindjárt az egyik legelrugaszkodottabb: „Feelgood film a Tökéletes napok, amelynek a nagyját teljes zenbe süllyedve, fülig érő mosollyal az arcán nézi meg az ember, mégis az az egy-egy jól elhelyezett drámai megszólalás vagy történés szíven üt bennünket, és egyszersmind ki is facsarja azt.” Feelgood film? Hát nekem a full depi jött le az egészből, mert bár van egy minimális életöröm-keresés a jóemberben, mégis totálisan szomorú és üres az élete. A teljes zen alatt egész biztosan nem azt érti a buddhizmus, amit ez a film áraszt, arra a nyakamat teszem. Hogy ki képes ezt a két órát fülig érő mosollyal nézni, azt el nem tudom képzelni, de pszichiátriai eset mindenképp. Hogy melyik az a megszólalás vagy történés, aminek szíven kellene ütnie, meg ki is facsarnia, arra kíváncsi lennék, mert nálam abszolút nem volt ilyen. Most jövök rá, nyilván ettől vagyok ennyire frusztrált, mert az ember igenis elvárja egy filmtől, hogy valamit, bármit kiváltson belőle, de ennek egyáltalán semmit nem sikerült. Azt hiszem, ez az első ilyen film egész életemben.
„Bravúr, hogy a képarány ellenére mégis gyönyörűnek, összművészeti csúcsteljesítménynek, moziban átélt költészetnek látjuk a Tökéletes napokat.” Bravúr?! A képaránynak mégis mi köze van ahhoz, hogy egy filmet gyönyörűnek látunk-e. Jesszusom. Hihetetlen, kik irkálhatnak ma már hivatalos filmkritikákat.
Aztán: ”…olyan szenvtelen, mégis szerethető képekben mutatja meg Wenders Hirajama mindennapi rutinját, hogy egy percre sem érezzük unalmasnak.” De, nagyon unalmasnak érezzük. Nemhogy egy percre, hanem mind a százhúszra. Fájdalmasan unalmas. Pedig esküszöm, nem vagyok a pörgős-villogós filmek híve, de ez agyhalál. „A szellős, fordulatmentes noncselekmény kellő mennyiségű alkalmat ad a nézőnek, hogy elgondolkozzon a saját életéről, a világban elfoglalt helyéről, a munkaetikájáról, a boldogság természetéről – arról, hogy mit kell megszerezni hozzá, vagy még inkább, miről kell lemondani hozzá. No meg, hogy nem-e tévesztjük össze az elégedettséggel, és miért jó, ha véletlenül mégis.” Ez a film mindenhez kellő mennyiségű alkalmat ad, az biztos. Akár kertészkedésre, hurkatöltésre, alvásra – bármit meg tudsz csinálni közben, nem maradsz le semmiről. Nem-e tévesztjük össze, hát ez egy igazi gyöngyszem, itt tényleg megáll az ész. És miért ne tévesszük össze a boldogságot az elégedettséggel, és miért mégis? Tudja ez az ember egyáltalán, hogy miről ír? A Mesterfogás című francia vígjáték főszereplője jut eszembe, amikor arról beszél, hogy ő annyira pesszimista, hogy az már optimizmus, hisz a végletek összeérnek, és jég is éget. Barátja jelzi neki, hogy semmi értelme annak, amit mond, de ez nem zavarja össze.
„..a saját helyzetével elégedett, és büszkén vállalja, hogy vécépucolóként tevékenykedik, lelkileg a legnagyobb rendben van, és boldog a megélt pillanataiban. Mármint minden pillanatában.” Komolyan nem értem, miről regélnek ezek az emberek. Hol vállalja büszkén, hogy vécépucoló? Én nem láttam ilyet. Elfogadta, alázattal és odaadással végzi a munkáját, de hogy büszke lenne rá, arról azért abszolút nem volt szó. Lelkileg a legnagyobb rendben van? Minden pillanatában boldog?? Akkor miért sír a végén? Miért akad ki, amikor dupla műszakot kell végigcsinálnia? Akkor sem tűnt túl boldognak, amikor kifogyott a benzinje és el kellett adnia az egyik kazettáját, hogy hazajuthasson. És akkor sem, amikor látta mások megvetését. Akkor sem, amikor az unokahúga vele akart menni, és akkor sem, amikor az apja került szóba, és akkor sem, amikor a kislány megkérte, hogy valami helyre vigye el, ő meg nem akarta. De még csak a szokásos rutinjai közben sem igazán azt látjuk, hogy milyen vidáman ugrik ki az ágyból és milyen boldogan eszik este magányosan a kajáldában. Nagyjából ennyit erről. Ezeknek a magasröptű műértőknek nem tűnik fel, hogy a főszereplő totál kivan?
Attól, hogy valaki mosolyog, még nem biztos, hogy boldog. Lehet, hogy csak próbál az lenni.
Épp ettől jó a színészi játék (az egyetlen, ami tényleg dicsérhető a filmben), mert ez a pasas hitelesen adja elő, hogy tud vidámnak tűnni, miközben érezhetően szenved.
„Nagyon megnyugtató nézni azt a rutint, amiben éli a napjait, igazi mozgóképes meditáció.” Ha esetleg vadászpilóta, űrhajós, légiós, titkosügynök, netán oroszlánszelidítő vagy, akkor lehet, hogy számodra meditációs élmény ezt a rutint nézni. Nekem, akinek szintén minden napom igen hasonlóan telik, semmi meditáció nincs abban, ahogy egy japán fickó bajuszt vág vagy könyvet olvas.
És egy komment. „Elképesztő, ahogy minden szereplő életét megmutatják pár mondattal. Ha kicsit figyelsz, egész élettörténeteket eléd varázsolnak.” Én nem kicsit, hanem tényleg nagyon figyeltem, de semmi nem jött át a szereplők életéből, még a főszereplőéből sem. Jó, a fiatal kollégája egy önző, felelőtlen kis seggfej volt. Ez mondjuk még nem élettörténet, de a többiekről még ennyi sem derül ki.
Nekem ezekről a kritikákról a meztelen császár meséje jut az eszembe. Olyan, mintha senki nem merné kimondani, hogy ebben a filmben nincs semmi. El kell játszani a nagy műértőt és rajongva kell ömlengeni róla, nehogy kiderüljön, hogy fogalmuk sincs a filmekről. Pedig valakinek ki kell mondania, hogy ez a film egy nagy semmi. Én vállalom, nyugodtan gondoljon bárki bunkó kriplinek, amiért „nem értem” a film finom rezdüléseit, a rendező érett látásmódját, a sokat emlegetett zent, vagy akármit.
Jómagam az egész filmnek az égvilágon semmi értelmét, semmi mondanivalóját, semmi célját nem véltem felfedezni. Valószínűleg nagyon művészi akart lenni, nagyon különleges, de csak egy halálosan vontatott, monoton, cselekménytelen, magyarázat nélküli jelenetekből álló valami, amit képtelenség élvezni, vagy összességében értékelni. Ott ültem a végén értetlenül, mert képtelen voltam felfogni, hogy ez meg mi volt. És hogy hogy lehet így átverni a gyanútlan nézőt, aki azért szenvedi végig a kibírhatatlan vontatottságot, mert az utolsó percig azt hiszi, hogy talán kibontakozik valami. Ez egész egyszerűen csalás.
Végül aztán találtam egy írást róla, ami mindent megmagyarázott és helyére tett. Megtudtam ugyanis, hogy a rendezőt eredetileg arra kérték fel, hogy Tokió ultramodern és különleges nyilvános vécéit mutassa be egy rövid dokumentumfilmben. A direktor úr meg inkább művészfilmet kreált a témára. Pfff, mekkora blama! Sok hűhó semmiért. Jobb lett volna a dokumentumfilm műfajánál maradni. Vagy valami izgalmasabb forgatókönyvvel előállni. De így már legalább értem, mi a fene volt ez az egész. Egy klotyóreklám. Csak kicsit hosszúra sikerült.
További animék, amiket érdemes megnézni
Mint korábban már beszámoltam róla, az animék világába csöppenve egy új dimenzió tárult fel előttem, ami tele van pozitív meglepetésekkel. Néhány filmet már ajánlottam akkor, most pedig újabb alkotásokkal bővül a lista.
Levél Momónak
Ezt a filmet a leírások alapján nem akartam megnézni. Egy tini kislány gyászfeldolgozása nem éppen az a téma, ami miatt szívesen leülök filmezni. Szerencsére mégis megtettem, és örömmel jelentem, hogy nem erre van kihegyezve. Persze eköré épül a történet, de olyan finoman, annyira jól eltalálva jelenik meg, hogy nem valamiféle szívszaggató, gyötrődős lelki drámát kapunk, hanem tulajdonképpen egy vidám történetet.
A lelkileg magára maradt kislánynak három védőszelleme akad, akik mind külön egyéniségek, a maguk kis gyarlóságaikkal együtt. Gyakran ahelyett, hogy megvédenék, épp ők keverik Momót mindenféle kalamajkába. Végül mégis pont ezek a helyzetek segítenek a kislánynak magára találni, kinyílni az új életkörülménye felé, sőt, még egy veszélyes küldetésben is, amikor édesanyja a tét. A történet pedig egy megható eseménnyel zárul, aminek köszönhetően Momó biztos lehet abban, hogy eltávozott édesapja lélekben mindig vele marad. Talán egyesek szerint ez csupán a kislány fantáziája, én viszont úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos tanítás, amit érdemes magunkévá tenni.
Csillaghajsza
Ez a mese az örök kérdést, az élet és halál témáját járja körül. Egy kislány és tanára magával ragadóan fantáziadús kalandos történetén keresztül mélyen elgondolkodtatja az arra fogékony nézőket, mi értelme a halálnak. Ha lehetne, jó lenne-e visszahozni eltávozott szeretteinket az életbe? Mi az az ár, ami már nem érné meg? A halál veszteségének elviselhetetlenségét végül feloldja az élet normális körforgásának elfogadása. Rádöbbenhetünk, hogy az elválás csak átmeneti, és hogy az isteni rendet megbolygatni nincs értelme, mert minden úgy jó, ahogy van.
Akit pedig mindez nem érint meg olyan mélyen, azt a film látványvilága és az elképesztően varázslatos helyszínek, lények, események logikusan felépített, kerek egészbe foglalt története garantáltan magával ragadja. Messze tisztább mondanivalójú és kidolgozottabb mese, mint amilyet Hollywoodból megszoktunk, igazi grandiózus filmélmény.
Suzume
Ennek a filmnek is egy fiatal lány a főhőse, mint egyébként az itt felsoroltaknak mind. Mégsem femináci történetekről van szó, mert a lányok nem leuralják vagy túlszárnyalják a fiúkat, csak éppen megjárják a saját útjukat és közben valamilyen téren meghaladják önmagukat. Sok esetben a fiúk is hősök mellettük, mint a Suzuméban is.
Bár egyértelműen a lány, Suzume a főszereplő – már a cím alapján is – , a fiú nélkül el sem indulhatott volna az útján, segítsége nélkül semmire nem jutott volna. A Suzume egy elképesztően ötletes történet. Olyan romantikus kalandfilm, amiben a férfi főszereplőt alig látjuk, ugyanis egy székké varázsolva kell boldogulnia szinte egész idő alatt. A lány viszont még emberi alakjában első látásra beleszeret, onnantól fogva végig kitart mellette – pedig kalandjuk alatt aztán csak egy háromlábú gyerekszék képében látja szerelmét.
Ebben a filmben is őrületesen fantáziadús események sorozatát élik át a szereplők, amelyek itt azonban végig egy bizonyos szál körül zajlanak. Meg kell akadályozniuk a hatalmas, pusztító földrengéseket, amelyeket egy másik világból átszabaduló óriási féreg tombolása okoz. Csak olyan helyeken képes átjutni a mi világunkba, ahol túl kevés a szeretet. Mindez szinte csak egy félmondatból derül ki, de máris nyilvánvaló, milyen mély üzenetet hordoz ez a mese is.
Valakinek pedig fel kell áldoznia magát, hogy zárókővé dermedve védje a világot, míg helyre nem áll a szeretet rendje. Mekkora lelki tisztaság kell ahhoz, hogy ezt valaki megtegye? Milyen mély szeretet kell ahhoz, hogy valaki úgy segítse át a másikat a küldetésén, hogy közben nem is láthatja emberi alakjában? Mekkora szeretet kell ahhoz, hogy lemenj a másikért az alvilágba – nem azért, hogy visszahozd magaddal (mint a Csillaghajszában), hanem hogy helyette maradj ott?
Olvastam néhány kommentet, amiben nem értették az emberek, mégis mi miatt ragaszkodott a lány ennyire a fiúhoz. A film hibájaként rótták fel, hogy nem volt kidolgozva a lány érzéseinek az alapja. Megértem, hogy a nyugati kultúrában szocializálódott embernek ez értelmetlenség. Mi nem igazán értjük a szeretet lényegét. Ugyan mi kellene hozzá? A szeretet maga és kész. A lány meglátta, megszerette, és ez elegendő volt mindahhoz, amit véghez vitt érte és amúgy a japán népért.
A magyar népmesékben is találkozunk olyan helyzetekkel, amikor a királyfi vagy a szegény legény meglátja a királylányt és egyből beleszeret. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az életét kockáztassa érte, amikor pedig sikerül, egyből hetedhét országra szóló lakodalmat csapnak. És senki nem kéri számon, hogy mi a kapcsolat alapja. Jól elfelejtettük a lényeget, nem igaz?
Hozzáteszem, senkit sem szeretnék arra biztatni, hogy pusztán külsőségek alapján kötelezze el magát. Itt arról van szó, hogy bizonyos lelki magaslatokban – ami nem annyira magaslat, csak onnan nézve, ahol a mai kor átlagembere tart – az embernek működik az intuíciója, aminek segítségével képes felismerni a valódi párját.
Az idő fölött járó lány
Ez a történet első ránézésre egy sci-fi-szerű történetnek tűnhet az időutazás miatt. De ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy itt tulajdonképpen egész más dolgok a fontosak. Az időutazás csupán egy keretet ad mindazon igen fontos és nagyon emberi helyzeteknek, amit az alkotók mutatni akarnak nekünk.
Van egy tinilány, Makoto, aki egy véletlenül talált eszköz segítségével vissza tud ugrani az időben. Ezt a lehetőséget leggyakrabban totál hülyeségekre, pitiáner önző célokra pazarolja, például hogy megússzon egy bénázást az iskolai főzőórán, vagy hogy kitérjen a számára kellemetlen kérdések elől. Azért néha jót is próbál tenni, mondjuk igyekszik összehozni a barátját egy lánnyal, mivel tudja, hogy tetszenek egymásnak, csak maguktól túl szégyenlősek.
Lassacskán rájön, hogy időugrással oldani meg problémákat nem is olyan egyszerű, mert mindig van valami nem várt bonyodalom. Végül mire megtudja, hogy az időugrások száma véges, elpazarolta az összeset és barátai kis híján az életükkel fizetnek Makoto meggondolatlanságáért. Ekkor kiderül, honnan is jött a képessége, ezt most nem lövöm le, Makoto viszont sok hibájára ráébred, mire idáig jut.
Rájön, hogy bizonyos döntéseket igenis meg kell hozni és nem lehet elmenekülni a változások elől, amit a jövő mindig elhoz. Mire végül leesik neki, hogy tulajdonképpen mire is vágyik, talán már el is szalasztotta, de e téren az alkotók nyitva hagyták a végét. Ez is nagyon összetett és elgondolkodtató film, sokkal több, mint amit a címe ígér.
A szív himnusza (Kokoro ga sakebitagatterunda)
Egy kislány, Naruse elmeséli az anyukájának, hogy látta apukáját kijönni egy szállodából egy másik nénivel. Gyermeki ártatlanságában természetesen nem is sejti, hogy miről van szó, egyszerűen csak megosztja élményét az anyukájával. Ő persze teljesen kiborul és később a szülők el is válnak. Mindkét szülő a kislányt hibáztatja a család széthullásáért. Apuka még véletlenül sem hibás, amiért félreizélt, egyedül a pici gyerekkel volt itt gond, ki mással is.
Naruse ettől fogva egyáltalán nem beszél. A történet további részében már középiskolás, és szinte soha nem szólal meg. Amikor mégis muszáj, akkor gyötrő hasfájása lesz. Három másik osztálytársával együtt kiválasztják őket egy színdarab megírására, ezek közül az egyik fiúval összebarátkozik. Előtte megnyílik valamennyire, írásban elmeséli neki a történetét. A fiú megérti őt, és hamar rájön, hogy szótlansága ellenére a lány nagyon okos, ötletes és elszánt.
Megírják a színdarabot, ami mesébe csomagolva a lány szenvedését mondja el. Közben a többiek is beszállnak, mindenki kiveszi a részét a darab színpadra állításában, aminek eredménye nemcsak egy csodás előadás, hanem az osztályt is összehozza. De Naruse a bemutató előtt rádöbben, hogy a fiú, akiben a mesebeli herceget vélte látni, mást szeret. Végül persze minden rendbe jön, és a színdarab Naruse anyjának is felnyitja a szemét, hogy mit okozott a lányának.
Nagyon megkapó történet arról,
hogyan lehet egy kisgyereket lelkileg megnyomorítani, aztán meggyógyítani. Mégis
a mondanivaló számomra a szavak erejével kapcsolatos. Ugyanis igaza van
Narusénak, amikor azt állítja, a szavak bántanak és nem lehet csak úgy akármit
mások fejéhez vágni. De az is igaz, hogy bizonyos dolgokat ki kell mondani,
másokat meg kell egymással beszélni, és a lelki traumák feldolgozásához is
nélkülözhetetlen a beszéd. Ebben igazán mély gondolkodnivalót ad a film, amit –
a többi itt felsorolttal együtt – meleg szívvel ajánlok mindenkinek, aki unja
az egy kaptafára írt, előre kiszámítható, hamis értékeket közvetítő szemetet.
Alita, aki (vagy ami) nem Attila
A 26. században játszódó Alita: A harc angyala c. filmről lesz szó, ami nem igazán lopta be magát a szívembe. Durva, erőszakos, ízléstelen, logikátlan, és nagyon jól hozza a femináci illetve transzhumán propagandát. Részemről ezzel nagyjából el is mondtam a filmről alkotott kritikámat, de nézzük meg ezeket közelebbről.
A durvaságon nincs mit ragozni, a film nagyobbik részét verekedős, darabolós, csonkolós jelenetek teszik ki, sorban hullanak a szereplők, mint a legyek. Ebben mondjuk – sajnos – nincs semmi különös, az ilyen filmekkel nemhogy Dunát, Amazonast lehetne rekeszteni.
Így trenírozzák megállás nélkül az emberek agyát arra, hogy a problémákat erővel kell megoldani. Véletlenül sem ésszel vagy szívvel, naná.
Ízléstelennek a kiborgszereplők megformálását tartom. A főhősnő betegesen hatalmas szemei teljesen groteszkké teszik az egész karakterét, és a többi robotember is javarészt valamilyen durván eltúlzott külsővel rendelkezik. Az egészről messziről ordít a műviesség. Ha már mindenáron ennyire beteges külsejű szereplőket akartak az alkotók, akkor miért nem animációs filmet készítettek? Ebben a filmben ugyanis az élőszereplőknek nem sok jelentősége volt. Kicsit nevetséges is szereplőgárdát feltüntetni hozzá, mivel a színészek – néhány kivételével – nem a saját bőrükben szerepelnek benne.
Logikátlansága már a legelején kibukik, amikor a kiborg-orvos vagy mi megtalálja a főhősnő fejét és törzsének egy kis darabját, és megállapítja, hogy még „él”. Később megtudjuk, hogy a kiborglánynak az agya organikus emberi agy, de az nem derül ki, hogy mégis hogyan volt képes ebben a minőségében így megmaradni a test többi része nélkül – ráadásul mint utóbb kiderül, háromszáz éven át. Le a kalappal az ilyen agy előtt, eldobom a sajátomat. És akkor azt is megtudjuk, hogy tipikus tinédzser agya van. Három évszázados tinikor, nem semmi. Mikor nő fel? Ezer év múlva? No meg ha Alitát harci robotnak gyártották, akkor miért tinilány agya és teste van (és volt eredetileg is)? Teljes nonszensz. Egyáltalán: miért gyártanak tiniaggyal kiborgot? Majd ahogy fejlődik, úgy kap fejlettebb testet is? Mi értelme van ennek? Talán gyerekkiborgok is vannak? Cserélgetik a testeiket, mint a rákok a páncéljukat? Annyira agyament az egész!
Arra se nagyon kapunk magyarázatot, hogy akkor most pontosan mi is ez a lény. Hogy lehet emberi agya és robot teste? Egyáltalán honnan van neki élő emberi része: tenyésztették vagy elvették valakitől? Miért van szüksége élelmiszerre (ha egyszer gépteste van), miért nincs szüksége áramra, benzinre, kenőolajra vagy ilyesmire? Miért van szíve – ami viszont már robotszív? Nem zavar, hogy nem vagyok ember? – kérdi a robotlány a „hústestű” lovagját, mire a válasz: nálad emberibb lényt nem ismerek. Igazán sajnálom ezt a fiút. Főleg, hogy a vége felé úgy megsérül szegény, hogy levágják a fejét és később(!) ráteszik egy robottestre. Na, ilyesmiket értek logikátlanságok garmadája alatt.
A femináci szál igen erősen jelen van a filmben, mint mostanában kábé mindegyikben, a videóklippeket is beleértve. A kiscsaj, aki nagyjából akkora, mint ellenfelei alkarja, simán keni-vágja a marcona pasasokat. Végtagjaikat kitépi, arcukat leszeleteli, egyeseket hosszában kettévág, másokat darálóba hajít, mindezt fegyvertelenül – miközben a rosszfiúk mindenféle turbó csodafegyverrel rontanak rá. Nagyon nőies, ez igen. Természetesen nem maradhat el az a klasszikus férfigyűlölő vonás sem, miszerint a kiscsaj menti meg az „apját” is és a pasiját is, véletlenül sem fordítva. Az egyetlen negatív főhősnő a végére mindenféle logikus indok nélkül, csak úgy egyik pillanatról a másikra hirtelen jóvá változik. Persze ő is főnök, meg tudós, aki minden hímet túlszárnyal. A gonoszok egyébként persze mind pasik.
Így lehet elültetni az arra fogékony fejekben, hogy a férfiak úgy általában vagy teszetoszák, akik semmire sem mennek a nők nélkül, vagy pedig velejéig romlottak. Magyarán felül kell rajtuk kerekedni, le kell őket uralni. Kis gondolkodással belátható, hogy ez csak a mesében működik. A való életben ezzel a szemléletmóddal garantált a hagyományos női-férfi párkapcsolat kudarca, ami kiváló, hisz ez a filmkészítők (vagy gazdijuk) célja.
Végül pedig a kedvenc témám, a transzhumanizmus. A való életbeli szószólói azt szeretnék elérni, hogy az emberi tudat robottestbe legyen feltöltve, és akkor az ember kvázi halhatatlanná válik, az pedig nagyon jó. Teljesen nyilvánvaló az egész elgondolás betegessége, na de nézzük csak ezt a filmet. Emberi agyak robot testben – és jé, ez milyen szuper! Leszakadhat bármid, nem fáj és meg lehet javítani. Szétdarabolódhat az egész tested, de semmi gond, kapsz másikat. Fel lehet turbózni fegyverekkel, kerekekkel, tetszés szerint változtatható a külseje. Mindeközben érzed az ételek ízét, a szerelmes simogatást. Hát mi lehet ennél jobb?
Főleg mivel ezt láttuk a Robotzsaruban, a Terminátor szériában, a Transformersben, meg millió más „alkotásban”. Nincs is hatékonyabb eszköz az emberek agymosására, mint a szórakoztatásként eladott filmek. Csakhogy ezek nem szórakoztatásra lettek kitalálva, hanem gondolkodásmódok kialakítására az emberi fejekben. Hatásossága elképesztő.
Én abszolút senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy a transzhumanizmus mennyire elmebeteg gondolat. Ha speciel te úgy érzed, hogy szeretnél magadból droidot csináltatni, csak tessék, egészen nyugodtan. Valószínűleg már most is az vagy, csak még organikus testben. A problémám csupán annyi, hogy nem szeretnék kiborgok között élni. Ember vagyok, az emberi társadalomhoz tartozom, ahhoz, amit az ilyen filmek éppen két lábbal igyekeznek eltiporni.
Remélhetőleg nem fog sikerülni, de az általános emberi tudatszint és manipulálhatóság terén nincsenek illúzióim. A transzhumanizmus lehetséges végső célja azonban érdekes gondolkodnivaló, legközelebbi cikkemben (a Betűfolyam rovatban) ezt fogom kicsit körbejárni.
Kőhalmi könyvei
Egyik kedvenc humoristám a Kőhalmi. Nehéz megfogni, miért is. Az egyszerű, hétköznapi, kicsit esetlen karakter mindenkinek bejön, de egyben intelligens is. Ezért vele nevetünk és nem rajta. Olyan dolgokon gondolkodik, ami pitiánersége miatt a legtöbb emberben fel sem merül, mégis valahol jogosak a felvetései, és ettől viccesek. Ráadásul Kőhalmi nem szállt el magától és nem is égett ki, ami nem sok kollégájáról mondható el. Húsz év elteltével is megőrizte a kezdetektől csak rá jellemző zsenialitását, és ez nagyon nagy dolog.
Mikor megtudtam, hogy könyveket is írt, rögtön rohantam a könyvtárba. Két kötete jelent meg eddig, két regény. Alig vártam, hogy hozzájuk kezdhessek. Aztán jött a csalódás.
Első műve, A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit, avagy 101 hulla Dramfjordban egy norvég krimi. A borítóján még akár viccesnek is tarthatjuk az áthúzott o-kat ö betűk helyett. Csakhogy ez nem csupán kirakatnak szánt látványelem. A könyv teljes terjedelmében minden ö betűt áthúzott o-val helyettesítettek. Mert nooooorvég, érted. Innen is belekiáltok a kollektív tudatba: EZ NEM HUMOROS! Gondolom, annak lett szánva, de nem az. Nagyon zavaró. Esküszöm, nem vagyok diszlexiás, de amikor szembesültem vele, hogy mind a 276 oldalon ez van, már alábbhagyott a lelkesedésem.
De még mindig kíváncsi voltam A műre. Elárulom, itt nem lesz róla sok szó. Mindössze néhány oldalig jutottam. Zavaros, követhetetlen, erőltetett, túlontúl abszurd. Már hallom is a vádakat, hogy csak akkor írjak róla kritikát, ha el is olvastam. Oké, de egy szerzőnek addig el is kell jutnia, hogy el lehessen olvasni az egész könyvét. Legyen minimálisan annyira érdekes, hogy ne rakjam le végleg öt oldal után.
Biztosan más olvasók is úgy vannak vele, hogy belefog az ember egy könyvbe, és rögtön érzi, hogy az viszi magával, és csak úgy röppenek a száz oldalak - vagy harmadjára olvassa ugyanazt a mondatot és egyszerűen nem ragadja meg. Hát az esetemben ez lett Kőhalmi norvég krimijével is. Sajnálom. Nagy csalódás volt, de hát megesik az ilyesmi.
Második könyvével már egészen másképp indult. A kezdéssel minden rendben volt, felkeltette az érdeklődésemet és haladni kezdtem vele. Nem lehet szpojlerezéssel vádolni, amiért elárulom, hogy Az utolsó 450 év az emberiség utolsó 450 évét meséli el, már ahogyan Kőhalmi elképzeli. A mai korban indul és végigkövethetjük, hogyan fullad bele az emberiség a saját szemetébe. Gondolom. Mert ezt sem olvastam végig, de majdnem a feléig eljutottam.
Kedvenc humoristám egy disztópikus jövőt vázol fel, amiben mindent beborít a műanyaghulladék, és úgy tűnik, az emberiség nem tanul a hibáiból. Egyre hamarabb tönkremenő, elavuló, szükségtelen termék lepi el a világot, miközben nejlonzacskó-viharok és PET palacktornádók csapnak le a városokra. Aki nem megfelelően kezeli a hulladékot, az házi őrizetbe kerül, csakhogy a kukásautók a lakásába ürítik a szemetet. A helyzet általánosságban is egyre elviselhetetlenebb, forradalmak törnek ki, új eszmék bontanak szárnyat, és kezdjük észrevenni, hogy ez nem csupán egy elképzelés a jövőről, hanem jelenünk, múltunk kritikája is.
Mi a bajom vele akkor? Nos, több is van. Az egyik, hogy önmagában véve nem túl izgalmasan van megírva. Nem az a fajta könyv, amit le sem tudsz tenni. Pedig vannak benne érdekes fordulatok, de valahogy mégsem kap meg annyira. Néha kicsit nehéz követni, hogy ki kivel is van, végül kezd unalmassá válni, hogy állandóan csak a szeméttel kínlódnak.
A másik problémám a humor. Van benne, de nem az a térdcsapkodós fajta. Kimondottan szolid, az a típus, aminél érted, hogy ez itt humor, meg még eredeti is – de egy halvány mosolyt sem csal ki, mert valahogy nem ül a poén. Kőhalmitól ennél sokkal, SOKKAL többet vártam.
Zavart továbbá eleve az alapfelvetés is. Tudom, most iszonyat nagy divat a környezetvédelem, a klíma, az ökotudatosság és hasonló maszlagok. Nagyra értékeltem a könyv elején azt a hölgyszereplőt, aki – a valóságban amúgy milliomodmagával – teljesen félreértelmezi a témát. De akkor maga a szerző miért lovagol azon, hogy belefulladunk a szemetünkbe? Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, mekkora károkat okoz az emberi tevékenység, a túlfogyasztás meg a sok műanyag. De nyilván nem fog megtörténni Kőhalmi víziója, sem szó szerint, sem átvitt értelemben. Tökéletesen figyelmen kívül hagyja a jelenleg formálódó hatalmas társadalmi változásokat, az emberek ébredezését, a jelenlegi hatalom átrendeződését, az egészségre és természetre való egyre növekvő igényt.
Magasabb, emberi szint feletti rendezőelvről meg már ne is beszéljünk, hisz közismert Kőhalmi ateizmusa. Amivel semmi baj nincsen. De aki nem hisz abban, hogy a Föld és rajta az ember okkal létezik, magasabb erők működtetik a világot, tehát nem lehet csak úgy elpusztítani, az miért akarja mások hitét is gyengíteni?
Őszintén szólva valahol felháborítónak tartom a disztópikus elmeprogramozást. Mert ha valaki csak azt tudja huhogni, hogy mind meghalunk, az ne ragadjon tollat! Tessék megoldásokat kínálni! Ez a fajta ha nem változtattok semmit, bizony ilyen csúnyán fogtok járni fenyegetőzés még ha jó szándékú, akkor is destruktív. Olyan ez, mint amikor a kisgyereknek állandóan azt mondják, hogy ne mássz fel, mert leesel, de rohangálj, mert elesel, de ugrálj, mert megütöd magad, de csinálj semmit, mert összetöröd magad, patakokban fog folyni a véred és kiloccsan az agyad. Na. Hát pont úgy, ahogy a gyerekek esetében sem célravezető az ilyesmi, társadalmi szinten sem.
És ahogy gyerekeket is konstruktívabb arra tanítani, hogy ha felmászol, jól kapaszkodj meg, ha rohangálsz, nézz a lábad elé, ugyanúgy a társadalmat is arra kellene tanítani, hogy ésszel cselekedjen. Ezt hiányolom ebből a könyvből. Semmilyen alternatívát nem kínál, csak felfesti a sötét jövőt.
Mélységesen felháborít az is, hogy a média folyamatosan a kisemberre próbálja nyomni a felelősséget. Nem megyek most ebbe bele, kifejtettem már korábban is. És mintha Kőhalmi is ezt sugallná. Miért nekünk ír erről könyvet? Ha tényleg attól tart, hogy a saját mocskunk lesz a vesztünk, miért nem azoknál reklamál, akik ezt működtetik? Nekünk, egyéni embereknek semmi befolyásunk sincs arra, mennyi műanyagot gyárt az ipar. Nem tudunk máshogy élelemhez jutni, csak több réteg műanyaggal ellátva. Nem mi kértük, nem mi akarjuk, enni meg kell. Kőhalmi elvétette a címzettet.
Ha szórakoztatni akart, akkor sokkal viccesebben kellett volna írnia és pozitív befejezéssel egy optimista jövőt kínálnia. Ha elgondolkodtatni akart, akkor pedig kérdéseket kellett volna feszegetnie vagy legalább felvetnie a témával kapcsolatban, nem pedig készen tálalni egy menetrendet, amiben mindenki csak tehetetlenül sodródik a végzete felé.
Kicsit több tudatossággal a probléma valódi gyökerét lett volna jó feltárni. Én ezt nem rovom fel Kőhalminak. Ám a könyve nem sikerült túl jól. Középiskolai dolgozatnak ötös, országosan megjelenő regénynek elég karcsú. Itt kérek elnézést kedvenc humoristámtól, de bármibe lefogadom: ha ezt a kéziratot egy Gipsz Jakab küldte volna be bármelyik kiadónak, szóba sem álltak volna vele.
Nem tartom túl pozitívnak azt a tendenciát, hogy ma már minden celeb könyvet ír. Csak azért, mert a közönség ismeri és valamiért szereti, még nem lesz valakiből író. Humoristából sem. Kiállni a színpadra és nevetteni, az egy műfaj. Regényt írni pedig egy másik. Attól, hogy valaki kimagaslóan jó, akár zseni az egyikben, még lehet gyenge a másikban. Néha jobb, ha a cipész marad a kaptafánál.
Kedvenc japán rajzfilmjeim
Sosem hittem volna, hogy egyszer animerajongó leszek, és tessék.
Korábban egyáltalán nem érdekelt ez a világ. Amit felszínesen láttam belőle, az a sablonarc, ami minden karakternek pontosan ugyanolyan, az abnormálisan hatalmas szemek, a túljátszott érzelmek, folyton ismétlődő sémák, gagyi harcostörténetek.
Fogalmam sem volt róla, hogy a japán rajzfilmgyártás az égvilágon minden műfajban képviselteti magát az ovisoknak szánt mesécskéktől egészen a kőkemény pornóig. Félreértés ne essék, nem az utóbbiról lesz szó, ahhoz még nem volt szerencsém. Amibe nekem némi betekintésem volt az unokaöcsém révén, azok a kiskamaszoknak szánt afféle bandaháborús sorozatok, amik finoman szólva nem érintettek meg.
Csakhogy most elém sodort az internet egy egészen más típusú animét, ami mindent megváltoztatott. Utána már nem volt megállás.
A szentjánosbogarak fényének erdeje
Szívhez szóló történet egy plátói szerelemről. Adott egy kislány, aki megismerkedik egy titokzatos alakkal a kísértetek erdejében. Megkedvelik egymást, de csak nyaranta találkozhatnak, és nem érhetnek egymáshoz. Telnek az évek, a kislányból nagylány lesz, a barátságból pedig szerelem. Mindketten szeretnének többet találkozni és átölelni egymást, de nem lehet. Kettejük közös sorsa végül beteljesedik, s a nézőben olyan húrokat pendít meg, amit egyáltalán nem várnánk egy rajzfilmtől. Olyan szeretettel, olyan kifinomult lelkiséggel szólít meg ez a történet, ami mindent megváltoztat, amit a műfajról eddig gondoltunk. Nálam ez a top, és bár azóta megállíthatatlanul falom az animéket, felülmúlni még egyik sem tudta ezt a megkapó, mindössze negyven perces alkotást.
A vándorló palota
A Ghibli Stúdió millió csodás alkotása közül nekem ez magasan a kedvencem. Bár még nem láttam mindet, de úgy érzem, ez így is marad. Minden ízében gyerekmese, igaz, nem a legkisebbeknek. A magam részéről úgy tíz éves kor körültől ajánlanám minimum százhúsz éves korig. Annyira szép és összetett ugyanis, hogy felnőtteknek is igazi filmélményt nyújt.
Megvan benne minden, ami egy jó meséhez kell: a valóságtól elvonatkoztatott világ, varázslat, mágikus lények, csodás események. Mindez bárminemű klisé felbukkanása nélkül. Itt nem sárkányokkal, öreg királlyal, szegénylegénnyel, manókkal, szárnyas lovakkal, vagy tündérekkel találkozunk. A történet gerincét egy afféle multidimenzionális gőzgép-mobilház adja, ami nem csak lábakon járkál fel-alá a világban, hanem gombnyomásra más-más helyszíneken létező hagyományos épületben képes megtestesülni – mindezt egy egészen különös lényecske, Calcifer, a tűzdémon munkálkodásának köszönhetően.
Ez azonban csak afféle háttere a mesének. A cselekmény egy fiatal lány és egy elragadó varázsló körül forog, akiknek meg kell járniuk a maguk küzdelmes útját, hogy meghaladják önmagukat. Felbukkan a mások szívéért vállalandó felelősség, az értelmetlen háború, féltékenység, önfeláldozás, hiúság, természetesen az igaz szerelem is – miközben egyik szereplőt sem lehet feketén-fehéren beskatulyázni a jó vagy a gonosz szerepébe. Ezt a mesét egyszerűen nem lehet megunni, akárhányszor meg tudnám nézni.
Mi a neved
Ez a gimis kamasztörténetnek induló rajzfilm már az elején bármely idősebb korosztály figyelmét kivívja, nem beszélve a későbbi csavarokról, amiket tartogat. Adott két fiatal, akik sosem találkoztak, egymás létezéséről fogalmuk sincs. A fiú Tokio nyüzsgésében él, a lány egy eldugott kis falucskában. Reggelente mindketten gyakran furcsa álmokból ébrednek. Nem nagyon emlékeznek rá, de olyan, mintha álmukban valaki más életét élnék. Mint kiderül, egymáséit. Egy testcserés történetben találjuk magunkat, amiből adódnak vicces helyzetek, és persze sok nehézség, ezért a szereplők igyekeznek együttműködni. Az első csavar ott indul, amikor a fiú várja a következő cserét, de az nem történik meg többet. Keresni kezdi a lányt, majd nyomozásba fog, hogy megtalálja – és ekkor döbbenetes felismerésre jut. Rájön, hogy nem a testcsere az egyetlen természetfeletti jelenség a történetükben. Ha kíváncsivá tettelek, mindenképpen nézd meg, mert többet egyszerűen nem lőhetek le a filmből.
Tele van érzésekkel, reménységgel, vággyal. Megjelenik benne a tradíció és modernitás egymásnak feszülése, a hit és hitehagyás, a sors útjai, természetközeli kis falu és zsúfolt nagyváros, barátság és persze szerelem, evilág és azon túli dimenziók, hatalom okozta rövidlátás kontra felelősségvállalás másokért, az emlékezet jelentősége.
Elég hosszú, nagyjából kétórás alkotás, minden perce élmény. A képi megjelenítés zseniális, szinte hiperrealisztikusak a rajzok, persze az embereket leszámítva, akik hozzák a szokott anime-megjelenést. Mélyen megindító film, kell hozzá némi érettség.
További kedvenceim, amik a dobogóra nem kerültek fel ugyan, de mindenképpen megnézésre érdemesek.
Földtenger varázslója és
Laputa, az égi palota felnőtteknek is tartalmas gyerekmesék valódi mondanivalókkal.
Az idő felett járó lány kamaszszereplős mese felnőtteknek is, időutazásról és döntésképtelenségről, sorsról és szerelemről, igazán váratlan fordulatokkal.
Yesterday – Vissza a gyerekkorba elsősorban felnőtteknek szóló film a bennünk élő gyerekről, a gyerekkor örökre belénk égett emlékeiről, amelyek kihatnak a felnőtt mindennapjainkra is. Gyerekek is megnézhetik, de nem fogják érteni. Az első fele unalmasnak tűnhet, de végül mégis magával ragad, mert nagyon emberi.
Millennium actress nagyobbaknak és felnőtteknek szóló borongós hangulatú történet. Egy idős, valamikor nagyon híres színésznő elmeséli az életét egy riporternek. Mesélés közben összemosódik a valóság a filmjeivel, a riporter pedig maga is szereplővé válik a történetben.
Kaguya hercegnő története szintén nagyobbaknak és felnőtteknek szánt szomorkás történet arról, hogy a legjobb indulatú, de buta szemléletű jószándék hogyan tudja tönkretenni a másik boldogságát.
Végül pedig a teljesség kedvéért elmondom azt is, melyik rajzfilmek nem nyerték el a tetszésemet.
A vadon hercegnője már a véresszájú plaktájával sem túl szimpatikus. Nem értem, kinek szánták ezt a mesét. Gyerekeknek egyáltalán nem való, mert rengeteg benne a durva, már-már horrorisztikus jelenet, és fölöslegesen hosszúra nyújtották. Felnőtteknek szánva pedig miért gyerekszereplők vannak benne? A mondanivalóval abszolút egyetértek, mint minden jóérzésű ember, de a megvalósítás nem lopta be magát a szívembe.
5 ceniméter per secundum vágyódás a be nem teljesült szerelem után. Tulajdonképpen nincs cselekmény. Egy fiú, aki nem lehet együtt a szíve választottjával, ezért mindig szomorú és mintha valahol máshol járna. A végére felnőtté válik, de ahelyett, hogy megkeresné a szerelmét, csak reménykedik, hogy egyszer belebotlik. Nem igazán tudott megérinteni, mert hiányzik belőle a valódi dráma. Talán ha meghalt volna a lány, vagy hozzáment volna máshoz, de így nincs benne igazán mélység.
Mindez ne vegye el a kedvét senkinek, nézzetek sok animét az építő fajtából! Igazán felemelő, mennyi érzést, mondanivalót, az emberi lét mennyi dimenzióját képesek a japánok a rajzfilmjeikbe belepakolni. Hollywood tanulhatna tőlük.
Az igazság Barbie-ról
A legfurcsább a két véglet. Nem találkoztam olyan véleménnyel, hogy valakinek közömbös lett volna a film. Egyesek istenítik (pl. „filozófiai mestermű”), mások átkozzák (pl. „az igazi atombomba”). Vannak, akik szerint férfigyűlölő, mások úgy látják, éppen a nőket járatja le. Én meg csak lesek: mi van?
Maga a cselekmény faék egyszerűségű, pár mondatban össze lehet foglalni. Felejthető, amerikaiasan hatásvadász, sekélyes.
Egyesek el vannak ájulva a film humorától. Nem tudom, ők mit néztek, de semmi olyan poén nincs benne, ami egy halvány mosolynál többet okozna – legfeljebb a tíz év alattiakban, de a film egyértelműen nem nekik szól.
Mások a szereplőválogatástól aléltak el. Oké, Margot Robbie megfelelő Barbie, de semmivel sem lett volna rosszabb bármelyik fiatal, csinos, karcsú színésznő, akikből Hollywoodban tizenkettő egy tucat. Nem tudom, lehet-e vajon ennek köze ahhoz, hogy ő az egyik producer, ez már örök rejtély marad. Ryan Goslingot viszont abszolút nem éreztem jó választásnak, mivel kicsit sem hasonlít a Ken babára. Goslingnak hegyes álla van és kancsal, plusz alacsonysága miatt kissé zömök is – Ken ezzel szemben a tökéletes férfi normális állcsonttal, egy irányba álló szemekkel, magas, atlétikus testalkattal. Játszhatta volna bármelyik másik ügyeletes szívtipró. De ne akadjunk fent ezen, összességében véve ez igazán semmiség.
Ami engem igazán zavart, az a sok össze-vissza zagyvaság, amit ránk akar erőltetni. Patriarchátus volna? Hol? Már legalább száz éve a nők is lehetnek boxolók, űrhajósok, politikusok, cégvezetők, orvosok, tudósok, művészek. Igazán csodálkoznék, ha a Mattelnél tényleg csak férfiak ülnének a vezetőségben.
Más kérdés, hogy a mai világot a leuraló szemlélet, a nyers erő, az elmében rekedtség, az anyagiasság mozgatja, amelyek valóban alapvetően férfias princípiumok, de korántsem egyenlőek a férfiassággal. Mindez a férfiasság negatív véglete. Ugyanúgy, ahogy a női princípiumok közül a hiszti, az érzelgősség, a pletykásság, a műszaki dolgokkal való bénázás és a többiek. Ezek inkább a nőkre jellemzőek, mégsem lehet kijelenteni, hogy a nők ilyenek és pont. A világ jelen formájában nem általában a férfiak miatt van így, hanem a népességének egyetlen százaléka miatt, akik sunyi módon ragadták magukhoz a hatalmat. Ők ezen a negatív végletű férfias szinten vannak, és mint tudjuk, a fejétől bűzlik a hal.
A híres monológot, amit a film vége felé hallhatunk és arról szól, hogy a nőknek milyen rossz, mennyi elvárásnak kell megfelelniük, hát, én igencsak felszaladt szemöldökkel, hatszorosára kerekedett szemekkel néztem végig. Ki vár el ilyet a nőktől?! Hol? Mikor? Még ha így is lenne: kit érdekel, hogy mások mit várnak el? Mindenki éljen úgy, ahogy neki megfelel és kész. Hol érdekeljen, hogy mások szerint nekem mint nőnek milyennek kéne lennem? Rég hallottam ekkora műproblémázást, pedig Hollywood sosem osztotta szűkmarkúan.
Na meg az első jelenet, amikor a kislányok törik-zúzzák a bébi babáikat, mert megjelenik Barbie. Az meg mi akar lenni? Minden kislány szeret játszani ilyen babával is, meg olyan babával is. Csak nem az anyaság ellen kultúrharcolnak?
A negatív kritikákkal tehát jobban egyetértek, azt azonban nem gondolnám, hogy olyan komoly szellemi kútmérgezés lenne a film. Miért? Mert annyira gagyi, annyira szedett-vedett összevisszaság, annyira nyálas (főleg a zenei betétekre gondolok) és közhelypuffogtató, annyira tele van nevetséges ellentmondásokkal, hogy úgyis csak annak a szellemét képes mérgezni, akinek már amúgy is mindegy. Aki már beoltatta magát, a fóliázás meg a tanárok miatt tüncizik, elhiszi a híradót és a klíma miatt már úgyse akar gyereket, szóval a mélyen alvók. Miattuk nem aggódnék, bár őszintén sajnálom őket.
Az ellentmondásokra néhány példa: nemi szervük nincsen, de ujjlenyomatuk van. Sztereotíp Barbie, de csak egy van belőle. Barbielandben minden tökéletes, de ha a való világban egy kislány rosszakat gondol barbizás közben, az lecsapódik Barbielandben. Ebből következően Barbielandnek ugyanolyan nyomorultnak kellene lennie, mint a valóságnak. Barbie retteg a narancsbőrtől, de egy lottyadt nénikét gyönyörűnek lát. Egyáltalán a cselekmény főszála: mi a fenéért akarna Barbie a valóságban élni, ahol állítólag férfiuralom van, az emberek megöregszenek és meghalnak, amikor pont az a baja, hogy a tökéletes álomvilágába porszem került? Semmi értelme. Sokan ebben jellemfejlődést látnak. Én nem látom, pontosan mi, miért, hogyan fordította át a főhősnő szemléletét. Hiszen a valóságba érkezve a „férfiuralmon” lesokkolódik, hazamenekül. Otthon a férfiuralmon lesokkolódik, beszünteti. Aztán mégis a valóság kell?! Miért is?
Most pedig a címhez hűen megosztom az igazságot Barbie-ról. Ugyanis én is voltam kislány, barbiztam és informálódtam a hölgybabámról. Nos, az igazi Barbie színésznő, énekes és modell. Néha önkénteskedik. Ennyi. Más szakmájáról nem tudok, ez is épp elég elfoglaltságot ad neki. Munkája miatt is sokat utazik a világban, tehát nem csupán a rózsaszínű házában lazulgat. Világában nem csak Barbie-k léteznek, ott van pl. Nia, az indián barátnő, vagy Skipper, a húg, aki babysitter. Kenbe pedig igenis szerelmes. Ők egy pár, sok időt töltenek együtt, minden évben megünneplik a Valentin napot. Barbie ilyenkor tortát süt Kennek, szóval még házias is. Imádja az állatokat, a virágokat, a gyerekeket. Szóval Barbie körül-belül úgy viszonyul a róla készült filmhez, mint a didergő király udvari bolondja a Batman Jokeréhez.
A barbizásban az a jó, hogy elképzelheted magadat ideális életű felnőtt nőként. Ábrándozhatsz arról, hogy ha majd nagy leszel, te is szép leszel, neked is ennyi mindened lesz, fantasztikus munkát végezhetsz, lesz egy csomó barátnőd, és neked is lesz egy Kened, aki szeret és akit te is szeretsz. Szerintem minden normális gyerekben él egy ideális kép arról, hogy milyen lesz majd az élete. És ez így van rendjén, mert más-más intenzitással, de valahol mindenki afelé törekszik, amit korábban elképzelt.
Ezért nem ördögtől való dolog a barbizás, bármennyit is hajtogatják, hogy káros a testképre, meg nem tudom, mi mindenre. Józan paraszti ész és saját tapasztalat alapján úgy gondolom, hogy minden kislány látja maga körül a hús-vér nőket és tisztában van azzal, hogy a valóságban nincs Barbie-alkat, helyette van millióféle más. Ahogyan azt is tudja egy gyerek, hogy ha valakin átmegy az úthenger, nem éled újra, mint a Tom és Jerry-ben, és aki túlszalad a szakadékon, az nem fut még a levegőben, mint a Gyalog Kakukkban.
Ha már káros játékok, kapjunk már észbe, mi minden jelent már meg Barbie óta, ami döbbenetes, hogy egyáltalán a polcokra engedik. Ott vannak azok a csodálatos horror babák, a Monster High, az Undi Guszti, a kakiló flamingó, és akkor még meg sem említettem a számítógépes játékokat, beleértve a VR világát, ami olyan pszichikai függőséget okoz, mint a kokain. Nehogy már egy játékbaba legyen itt a patás ördög! Meggyőződésem, hogy egészséges családban, odafigyelő szülők mellett senkinek semmi károsat nem okoz a barbizás.
Sokkal rosszabb, ha egy kislány úgy nő fel, hogy az anyukája kvázi prostituált módjára öltözik és viselkedik. Vagy alárendeli magát a párjának és hagyja magát bántalmazni, például. Azt, hogy a kislányok hogyan élik meg majd magukat nőként, sokkal jobban meghatározza a közvetlen környezetében élő idősebb lányok és nők – elsősorban az anya – mintája, mint az, hogy milyen babával játszik.
A testképet pedig a tudatipar roncsolja, aminek lehet ugyan része a Barbie baba is, de elenyésző szerepe van a siker megtestesítőiként elénk rakott modellek, színésznők, énekesnők és celebkék mellett. Nézd csak meg, milyen álszent ebben a Barbie-film: a való világbeli édesanya, aki ugyebár szült egy gyereket, a nevelés mellett dolgozik és háztartást vezet, állítólag narancsbőrös, mégis kábé olyan bombasztikus a teste, fiatalos a bőre, mint Barbie-é. Miről beszélünk akkor?
Nem a plasztikbaba itt a főbűnös, akivel kiskorodban pár évig játszottál, hanem a Barbie mozi és a többi hollywoodi film, amiket vég nélkül tolnak az arcunkba egész életünkön át. Nézz csak meg néhány francia, olasz, svéd, vagy bármilyen más filmet. Megdöbbenéssel fogod tapasztalni, hogy a szereplők nem tökéletesek. Szabálytalanok a fogaik, bőrhibáik vannak, ducik vagy vastag a csípőjük, netán görbe a lábuk, a pasik pedig nincsenek szétgyúrva. Az idősebb szereplőkön látszik a kor és a negyven-ötven pluszos karaktereknek nem babapopsi a bőre. Igazán üdítő! Sokkal több szót érdemelnek, mint ez a Barbie-t meghamisító, férfias erőszakkal nyomuló rózsaszín hazugság-gőzhenger.
Wass Albert: Hagyaték
(Aki Wass Albertről elhiszi, hogy antiszemita volt, az nem olvasta végig soha egyetlen művét sem. )
Azt mesélik, hogy az erdélyi hegyekben éltek olyan öregek, akiket szent emberként tartottak számon a közeli falvak lakói. Hozzá fordultak, ha valaki súlyos beteg lett, vagy valami nagy baj történt. És ezek az emberek segítettek. Haldoklókat gyógyítottak meg néhány szóval, egy simítással. Néha kérés nélkül bukkantak föl és mentettek meg elárvult gyerekeket, veszélybe került falvakat. Senki nem tudta, nem értette, valójában hogyan csinálják, de nem számított. Hálából ellátták ezeket az embereket élelemmel, meg amire szükségük volt.
Mindig volt tanítványuk. Legalább egy, de előfordult, hogy kész tanoda alakult a hegyek között, messze elzárva minden járható úttól. Ők ugyanis küldetést teljesítettek: életben tartották és továbbadták a hagyatékot, amit őseik hagytak rájuk. Isten tudását. Úgy tartották, a magyarok sorsa akkor fordult rosszra, amikor elfordultak Istentől. És a hegyi emberek addig fogják nemzedékről nemzedékre örökíteni a tudást, amíg a magyarok vissza nem találnak hozzá.
A könyvben szereplő történetek betekintést nyújtanak ezeknek az embereknek a tevékenységébe, életébe, tanításaiba, képességeibe. Az olvasóra van bízva, hogy meseként vagy igaz történetként kezeli a leírt helyzeteket. Akárhogyan is, olyan bölcsességek bontakoznak ki a könyv oldalain, amik túlmutatnak a puszta képzelgésen.
Legelső sorban arra tanítanak, hogy Isten nem teremtett semmi rosszat, csak az ember, ezért nem őt kell hibáztatni, ha valami nem tetszik. Ezt Wass Albert egyébként más műveiben is megemlíti. A félelem sem Istentől való. Aki fél, az hátat fordít Istennek, megfelejtkezik arról, hogy ő a gondviselő. Aki rábízza magát, annak nincs mitől félnie. Megtudjuk, hogy a szent emberek valójában nem gyógyítanak, csupán Isten kezében levő eszközként végzik mindazt, amit ő rájuk bízott.
Semmit nem tesznek egyéni indíttatásból, csupán meghallják, megérzik, mi a feladatuk és azt viszik véghez. Ebben pedig bármilyen képesség rendelkezésükre áll. Képesek egy pillanat alatt megváltoztatni az időjárást, mások látását, hallását megtéveszteni, láthatatlan pajzsot vonni maguk köré az ütések elől, befolyásolni mások akaratát, fizikai munkát végezni egyetlen érintés nélkül, két emberöltőnyit élni tökéletes egészségben, vagy éppen visszahozni valakit a halálból. Számukra semmi sem lehetetlen, mert Istennel vannak.
Szerény körülmények között, főként barlangokban élnek. Ha kell, vándorolnak. Oda mennek, ahová Isten szólítja őket és segítenek, tanítanak. Történelmi események alakulásába, egyéni sorsokba nem szólhatnak bele, bár kétségtelenül tudnának. Csak annak tudnak segíteni, aki maga is részesülni akar a segítségben. Aki félelemből inkább a rabságot, megpróbáltatásokat választja, annak tiszteletben tartják a döntését.
Fájdalmas, nehéz, embert próbáló időkben játszódó történeteket olvashatunk a Hagyatékban. Hisz hol másutt is bukkanhatna fel az Isteni segítség? Most, hogy várhatóan újra megpróbáltatások előtt állunk, jusson eszünkbe a Hagyaték tanítása. Aki fél, azon nem lehet segíteni. Csak a hit képes átjutni a nehézségeken. Az isteni gondviselés működik, tapasztalhatjuk nap mint nap. Mindenki a maga sorsán láthatja meg, milyen úton jár, s az hova vezet.
A többit megtudod a Hagyatékból.
Őszinte, tiszta szívvel ajánlom minden útkeresőnek, hitét erősíteni vágyónak. Ő
ott van ebben a könyvben, minden sorában.
A Blokád film
Ez a magyar mozi az 1990-es taxisblokádot mutatja be. Senki ne gondolja azonban azt, hogy dokumentumfilm, mert nem az. Játékfilm, egy mese, ami megtörtént eseményeken alapul és nyomokban valóságmagokat is tartalmaz. Esti kikapcsolódásnak egész tűrhető, bár az Oscar-jelölés erős túlzás. Komolyan venni azonban nem érdemes.
A magam részéről nem sokat tudok az eseményről, mert akkor még gyerek voltam, és azóta sem érdekelt annyira, hogy külön utánanézzek. Akkor mégis miért állítom, hogy mese? Csak azért, mert ahogyan a politikusokat ábrázolják, az nem hogy 1990-ben, de soha az általunk ismert történelemben nem létezett. Ahogyan pedig a népet festik le, az meg egyenesen bicskanyitogató, de ne szaladjunk előre.
Antall József a Blokádban egy szent ember. Testi egészségét, családját, szabadidejét háttérbe szorítva fáradhatatlanul küzd azért, hogy a magyar népnek jó legyen. Vállalja a személyes biztonságának kockáztatását, a nép antipátiáját a nehéz döntései miatt. A jogszerűséget és a nép érdekeit mindenekfelett szem előtt tartja. Mérhetetlenül okos és művelt, úton útfélen történelemről papol a műveletlen pórnépnek és történelmi meg irodalmi példákat hoz fel minden egyes politikai döntésekor. Emellett higgadt, megfontolt és igazságszerető (a ruszkik kérjenek bocsánatot ’56-ért!). És ha ez még nem lenne elég, ’56-os hős forradalmár, aki annak idején tanárként a szovjet propaganda helyett az igazságot tanította, és vállalta az ávós meghurcoltatást is, csak hogy a diákjait védje.
Hát mi kell még ahhoz hogy szent ember legyen valaki? Jézus Krisztus a nyomába nem ér ennek a drága honatyának, aki bevezette a jövedelemadót, az áfát – bizony, kedves fiatalok, előtte ez a kettő Magyarországon nem létezett! – , privatizáció címén bagóért szétherdálta a nemzeti vagyont, és mellesleg még a benzinárat is 65 százalékkal megemelte.
Ezekre egyébként személyesen emlékszem: óriásplakátok hirdették, mennyire jó dolog is az „áció, ráció, privatizáció”, halleluja! Arra is emlékszem, mennyire kiábrándító volt az áfa és a jövedelemadó, miután a rendszerváltástól mindenki azt várta, hogy most már végre élhető világ lesz - aztán két hatalmas bőrlehúzással indult, ami azóta aztán elképesztően elvadult.
Éppen ezért a magam részéről valószínűbbnek tartom, hogy ez a blokád egy háttérből megszervezett, „csinált” megmozdulás volt. Mindig gyanús, amikor százszor durvább dolgok miatt a szeme se rebben a népnek, egy ilyenért meg ég- és földindulás történik.
Szóval ez a drága jó ember mindent csak a magyar népért tesz, arról sajnos már nem tehet, hogy ez a nép annyira hülye, hogy ezt egyszerűen képtelen felfogni. Nem látják, nem értik, hogy minden az ő érdeküket szolgálja. Nem tartják tiszteletben a jogszabályokat, rendet bontanak, akadályozzák az élelmiszer-ellátást, a munkába jutást. Hát igen.
Talán ha adásba kerülhetett volna a szent ember tévés beszéde, amiben érthetően elmagyarázta, úgy, hogy a csökött nép meg is értse, miért jó neki az áremelés, talán más lett volna minden. De ez már csak így megy, mindig is így volt: Hankiss nem adta le a beszédet, mert szerinte pártpropaganda. Az az ember, akit maga Antall nevezett ki tévéelnöknek, az csak úgy, saját dilihoppja alapján megtagadja a miniszterelnök beszédének leadását, természetesen mindenféle felelősségre vonás nélkül. Minden bizonnyal pontosan így történt.
Na és az mondat Antall szájából: tessék, egyszer megyek táppénzre és elszabadul a pokol! Ja. Csak éppen pont nem azért, mert annyira nélkülözhetetlen ez a drága ember, hanem mert a régóta halogatott műtétet pont akkorra ütemezte, amikor erősen várható volt, hogy valami lesz. Nekem úgy tűnik, sokkal egyszerűbb volt kórházba vonulni a problémák elől, amiket még a film sugallata szerint is ő maga okozott, mint beleállni és vállalni érte a felelősséget.
Gondolom, mivel maga a blokád mint esemény annyira nem volt fordulatos, hogy egy egészestés filmet ki lehessen tölteni vele, bele kellett szőni Antall ’56-os múltját is. Hogy ebből mi igaz, mi nem, azt csak a jóisten tudhatja, de mégiscsak egy szent emberről van szó, tehát vegyük úgy, hogy minden pontosan a filmben bemutatottak szerint történt. Ebben az esetben éppen korábbi önmaga ellen beszél az új rendszer legelső miniszterelnöke. Azt mondja, amit a taxisok művelnek, jogellenes. Ühüm. Hát amikor ő volt fiatal, nem volt jogellenes mást tanítani, mint amit előírtak neki? Nem volt jogellenes az igazi magyar címert tenni a falra a szocis helyett? Nem volt jogellenes a tüntetésen részt venni? (Mellesleg: nem volt erkölcsileg helytelen a diákokat kivinni a tüntetésre és ezzel az életüket kockáztatni?) Akkor nem számított, mit írt elő a jog? Csak most, amikor őellene kel fel a nép? Az a jog, ami az ő seggét védi, az persze sérthetetlen. Az jó jog. ’56-ban csúnya, rossz jog miatt kellett fellázadni, ’90-ben a joggal minden rendben volt és csak az emberek korlátozott felfogóképessége miatt volt a balhé. Ez van, ha egy szent ember forradalmárból vezetővé válik.
Na és milyen érdekes, hogy a Blokád éppen 2022-ben került a mozikba. Nyáron a kormány benyögi, hogy a villanyár kettőszörösére emelkedik, a gázár hetesszeresére. Mert bizony a világpiaci ár elszabadult és nem tudják tovább tartani a rezsicsökkentést és kénytelenek a lakosságra terhelni. Aztán októberben – a fűtésszezon beköszöntével, az üzemanyagok hatósági árának eltörlése előtt – bemutatják a Blokádot, amiben Antall előadja, hogy a benzin világpiaci ára elszállt és nem tudják a hatósági árat tovább tartani, kénytelenek a lakosságra terhelni. Persze csak a nép érdekében, különben beütne az államcsőd vagy mi. Ezt meg kell értenünk. Hmm. Micsoda véletlen egybeesés!
Egyébként mint film egész jó. Úgy értem, jó a fényképezés, a színészek, a díszletek és jelmezek, jó a cselekményvezetés. Nekem kifejezetten tetszett a ’90-es évek miliőjét nézegetni, visszacsöppenni a gyerekkorom világába. Ladák, Trabantok, Áfész, randa kötött pulcsik és vállalhatatlan sérók, jó volt újraélni. Tehettek volna bele kicsit több korabeli zenét, de azzal sem volt nagy gond.
Göncz papát nagyon jól „rekonstruálták”, teljesen fel lehetett ismerni. Antall viszont nem igazán köszönt vissza Seress Zoltán képében. A színészi játéka rendben volt, de egyszerűen nem hasonlít rá, kicsit sem. Ahogyan a fiatalkori Antall kinézete is igen távol áll az időskoritól, és ez az összes szereplőre igaz, aki megjelent fiatalon is. Egyszerűen nem lehet őket felismerni, hogy na ő az. Tudom, hogy képtelenség pont olyan kinézetű színészt találni, de erre vannak a maszkmesterek elvileg. És ront az élményen.
Összességében véve meseként meg
lehet nézni egyszer, ha az ember el tud siklani a demagóg sugallat felett.
Ennyi, nem több és nem is kevesebb.
Anne Shirley Valentine
Elnézést a címért, itt most egy négyrészes filmsorozatról (melynek főszereplője Anne Shirley) és egy Shirley Valentine című filmről lesz szó. Egyik sem mai darab, mindkettőt vagy húsz éve láttam és nemrég újra néztem. Mindkettőt imádtam akkor is és most is, mégis más volt megnézni kis suhancként és negyvenes fejjel.
Ezúttal elgondolkodtam azon, vajon mitől olyan szerethető ez a két alkotás. Nyilván a főszereplőik magával ragadó közvetlensége miatt, de azért nem csak őket érdemes górcső alá venni.
Magyarországon Anna címen futott a sorozat, ami érthetetlen, mivel rögtön az első rész legelején a főszereplő leszögezi, hogy az ő nevét e-vel kell írni (tehát nem Ann, hanem Anne). Illetve a négy részben a magyar változatban is következetesen mindig mindenki Anne-nek szólítja, szóval örök rejtély marad a magyar cím.
Ám ha eltekintünk ettől a furcsaságtól, akkor kimondottan szórakoztató órák elé nézünk. A 19. században játszódó történet egy tíz év körüli árva kislány felcseperedését mutatja be az őt befogadó testvérpár farmján, a Zöld Oromban. Fiút kértek, aki segít a munkában, ehelyett tévedésből Anne érkezet, akinek be nem áll a szája és azonnal mindenki a szívébe zárja őt. A kislány a korábban őt ért megpróbáltatások elviselésére egy romantikus álomvilágot épített fel magának és folyton ezzel a lila gőzzel átitatott gondolatairól csacsog.
Csakhogy a gondolatai nem csak lila gőzzel, hanem érthetetlenül sok szeretettel is tele vannak. És ezért olyan megkapó az egész történet. Anne mindenki felé elsőre olyan közvetlenséggel fordul, mintha ősrégi kebelbaratája lenne. A nyitottság azonban a tüskék és török védtelen célpontjává is teszi őt. A normális emberek persze azonnal viszonozzák a kislány szeretetét, de rengeteg beteg lelkű nyomorulttal is találkozik, akiket irritál a szeretet és támadásba lendülnek.
Anne viszont makacs és büszke is. Olyan elszántan, szívósan és kikezdhetetlenül küzd a gyengékért és a gyűlöletükben megkövesedett emberek lelkéért, hogy azon nem lehet nem bőgni. És miközben másokon segít, saját magán jó darabig nem tud, mert makacssága a saját boldogságának viszont útjában áll. De nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a vége happy end.
Többször is felmerülnek olyan fordulatok a történetben, amik eszünkbe juttatják: ami első ránézésre rossznak tűnik, valójában az hozza el egy-egy súlyosabb helyzet megoldását. Ezért külön hálás vagyok, mert tényleg tágabb szemléletben kellene arra tekintenünk, mi a jó és mi a rossz, és hogy minden okkal történik, nem csak úgy össze-vissza.
A magam részéről az első részt tartom a legjobbnak, amikor Anne még kicsi és csetlés-botlása miatt igazán vicces helyzetekbe keveredik. A másik három rész már a felnőtté válásáról szól. Tanulmányokról, karrierről, szerelemről. Persze abban is vannak mulattató helyzetek, de ott már nem annyira a szórakoztatás, inkább a tanítás vagy elgondolkodtatás lehetett az alkotók célja. Mindennel együtt egy imádnivaló történet, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, pedig nem biztos, hogy mindenkinek való. De talán akit nem érint meg annyira, pont annak terápia is lehet, szóval tényleg: aki nem látta, tegyen egy próbát.
Shirley Valentine ezzel szemben egy modern, mai nő. Igen, szerintem tekinthető annak, függetlenül attól, hogy a film már több mint harminc éves. Shirley pedig negyvenkettő. Öregnek és magányosnak érzi magát. A gyereki már kirepültek, a férje pedig belefásult a munkájába és mogorva tuskó lett. Pedig régen nagyon szerették egymást. Shirley élete kiüresedett. Öröm nem sok maradt neki, csak a házimunka és a fal, akivel beszélgetni szokott.
Egy napon aztán beáll a fordulat, lehetősége nyílik a barátnőjével Görögországba utazni. Shirley először nem mer belevágni, tart a férje ellenkezésétől, ugyanis rászoktatta arra, hogy házicselédként szolgálja ki folyamatosan. Aztán a kedves férj nem túl megkapó húzása miatt elszánja magát. A napfényes Hellászban azonban újra magára marad, mert a barátnője lelép pasizni. Egy darabig búslakodik, aztán megismerkedik egy görög pasival. Tudja, hogy ez nem szerelem, de a helybe, a napfénybe, a mediterrán emberekbe tényleg végérvényesen beleszeret és új életet kezd.
Kedves kis limonádénak is lehet tekinteni, de nekem ennél több. Második megnézésre megértettem, miért hagyott bennem nyomokat ennyi éven át. Mert Shirley kendőzetlenül beszél mindarról, ami a mai nők lelkét kicsinálja. Rajta keresztül igazán megélhetővé válik ennek a civilizációnak a nyomorultsága. Magadra vagy hagyva a munkával, a háztartással, a gyerekneveléssel, a bánatoddal és a kevés kis örömöddel, mert az emberi kapcsolatok elsatnyulnak és nem nyújtanak egymásnak semmit.
És miközben ebben az egész elidegenedésben a nők legalább próbálnak tenni a családjukért, a párjuk és a gyerekeik ezt magától értetődőnek veszik. A gyerekek elkényeztetett fruskák lesznek, a pasik átmennek kőbunkó érzéketlen tufákba. És még csak észre sem veszik.
Mennyire nem értette Joe, hogy mégis mi a fene ütött Shirley-be! Ez annyira mindent elmond. De Shirley-ből mindezekkel együtt nem veszett ki az életöröm és a remény. Ő ezért annyira megkapó. Benne is ott van mélyen és kiirthatatlanul a szeretet, és ő is olyan közvetlen, mint Anne. Kimondja, nevén nevezi a dolgokat, még ha csak a falnak és a nézőknek is. És közben még vicces is!
Negyvenes-ötvenes feleségeknek erősen ajánlott, ugyanilyen korú férjeknek kötelező.
Két film, ami nem szól semmiről
A világ legrosszabb embere új korában elég nagy díjesőt kapott, a kritikusok el vannak ájulva tőle. Sokadmagammal együtt nem igazán értem. A filmeket elsősorban a cselekmény miatt nézzük, ennek meg olyan nem nagyon van. Oké, történnek benne dolgok, de valahogy mégis lapos az egész. Nincs íve a történetnek. Csak várod, hogy mikor bontakozik már ki valami az egészből, sajnos hiába. Persze lehet jó egy film a mondanivalója miatt, de itt abból is hiány van. Vagy csak nekem nem jött át.
Adott egy harminc körüli nő, aki okos, szép, magabiztos, csak fogalma sincs, mit akar. Sem a munka, sem a magánélet terén nem elég jó neki semmi. Belekap ebbe, belekap abba, közben jobbra-balra pasizik és mintha nem értené, miért ilyen semmilyen az élete. Így telik az egész, aztán a vége felé jön egy letargikus szál, és akkor már tényleg megbánod, hogy beültél rá. Mert az is csak öncélú, a cselekményt nem viszi semerre, de így legalább már neked is elmegy az életkedved. Igazán megspórolhatták volna, kontextusában nézve puszta hatásvadászatnak tűnik. Vagy ha már beletették, akkor jó lett volna nem összecsapni, hanem látni valamiféle jellemfejlődést a szívszaggató fordulat hatására. De nem történik semmi ilyesmi, csak még fotózgat kicsit a csaj, aztán puff, vége.
Ennek a filmnek tulajdonképpen nincs befejezése. Olyan, mintha csak simán megunták volna a forgatást és abbahagyták ott, ahol éppen tartottak. Nem érezni, hogy bárhová kifutott volna a történet, hogy bármi tanulsága lenne, esetleg elgondolkodtatna. A főszereplőt nem igazán lehet sem sajnálni, sem szeretni, de nagyon utálni sem. Egy csomó mindenkit megbánt, de nem is tehet róla, mert fogalma sincs, mit tesz és miért. Nyilván apahiánya van, de ennyi mindent azért nem lehet arra kenni és harminc évesen ilyen szinten tévelyegni a világban.
Egyvalamit jól megmutat, egy generációs problémát. Ezt a gyökértelen, kötődésmentes, céltalan, értelmetlen létezést. Ezt a saját apátiájába és önzésébe fulladó réteget, akiket bedarált a korszellem: az öncélú szex és a túllihegett önmegvalósítás. Akik valójában nem is akarnak tenni semmit önmagukért. Csak nagyon sajnálni kell őket, hogy nekik milyen rossz. Vannak, akiken egyszerűen nem lehet segíteni. Mintha élveznék, hogy az életük úgy ahogy van, szívás. És aki igyekezett valaha is, hogy az élete jobb legyen, az egyszerűen képtelen azonosulni egy ilyen főhőssel.
Márpedig a legtöbben rengeteget küzdünk. Mert igen, az élet nehéz, rohadt nehéz, és nincs az az ember, nincs az a királylány, aki megúszná a csalódásokat, veszteségeket, testi-lelki fájdalmakat, kudarcokat és milliónyi nehézséget. Éppen ezért alap, hogy az ember felveszi a kesztyűt és próbál helytállni. Innen nézve pedig nincs mit mondani egy életösztön nélküli emberre.
A világ legrosszabb embere lenne? Nyilván nem, hisz vannak ennél sokkal de sokkal pszichopatább vadállatok. Inkább a világ legélhetetlenebb embere állt volna közelebb. Furcsa a címválasztás, hisz érezhetően a főhősre vonatkozik, holott az egyik mellékszereplő mondja magára. Csak mert elhagyott egy világmegváltásba menekülő nőt. Ez is éppolyan groteszk, mint egy semmiről sem szóló film.
A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című magyar alkotás erős párhuzamba állítható a fenti mozival. Itt sem épp sodró cselekményt vagy mély mondanivalót kell várni, mert nem lesz. Erről a filmről sem lehet azt mondani, hogy soha el nem felejtem.
Ez esetben egy harminc körüli srácot ismerhetünk meg, aki teng-leng és sem a munka, sem a magánélet terén nem találja a helyét. Nem mintha nagyon keresné. A különbség az, hogy míg az előbbi film főhőse egy vagány, belevaló csaj, addig itt egy mafla, szégyenlős, érzékeny, mi több, mulya karakterrel van dolgunk.
Úgy tűnik, ez a srác nem ebbe a világba való. Ő nem akar multinál dolgozni öltönyös állásban, nem óhajt alkalmi szexbe keveredni, nem kívánja a gyerekkori bántalmazóját laposra verni. Főhősünk afféle introvertált művészlélek, aki erősen kötődik a számára fontos emberekhez. Mindez szerethetővé, átérezhetővé teszi. Legalábbis számomra.
Olyasmiben lát érdekeset, amiben rajta kívül a világon senki sem. A családja azt hiszi, ingyenélő, pedig csak más érdekli, mint amikből jelenleg meg lehet élni. Vagy legalábbis erős marketing kellene hozzá. Ő ezért nem találja a helyét. A minták, amiket a szüleitől látott, egyszerűen nem neki valók. De ahogy a másik film főhősét sem menti fel az apahiány, úgy őt sem a művészlélek. Attól még boldogulni kell valahogy. Ennyire látványosan szerencsétlen ne legyen már az ember.
Sőt, láthatjuk, hogy ha van motiváció, akkor nagyon is ott van a szeren a srác. Hisz megtalál egy nagyvárosban valakit, akiről a világon semmit nem tud, csak hogy ellenőr a villamoson. Ha erre képes, akkor nehogy már ne tudjon egy testhezálló munkát találni magának.
Ahogy a másik film végén a dráma, itt a Lisszaboni út tűnik teljesen feleslegesnek. Ugyanaz történt (pontosabban nem történt) vele külföldön, mint otthon. És az élet ment tovább, semmi változás. Nincs jellemfejlődés, nincs íve a történetnek, az a minimális cselekmény nem vezetett sehova.
A cím itt is kicsit értelmezhetetlen. Mi is olyan fura és megmagyarázhatatlan? Hogy főhősünknek semmi elképzelése nincs a saját életéről? Hogy úgy csinál, mintha próbálkozna, csak hogy leszálljanak róla? Ez inkább gyenge jellemre vall, mint furaságra vagy megmagyarázhatatlanra. Szerintem. A magyar főhősről mégis el tudom képzelni, hogy valami csoda folytán a helyére zökken az élete, míg a norvégról egyáltalán nem.
Mindkét film esetén egy nagy kérdőjel villog bennem, hogy tulajdonképpen ez most mi is akart lenni. A zárójelenetnél ott ülsz bambán, mert be vagy csapva. Együtt izgultál a főhőssel, vártad, hogy valahová eljut, valami lesz belőle, feltör vagy végképp elbukik, valami. Bármi. Ehelyett a norvég csaj a volt pasiját lesi, aki jé, éli az életét. A magyar srác meg simán elkezd rohanni az utcán, aztán érd be ezzel. Hova fut, miért, és egyáltalán, most akkor mi van, arra sajnos már nem jutott cellulóz.
Ellenben kissé művészieskedő mindkettő. Kapunk itt villanykapcsolóval megállított időt, egész városon végigkövetett hosszabbítókábelt, röpködő véres tampont, hadsereggé sokszorozódott exet, színes ablaküvegeket meg mindenféle furcsaságot. Egy jó filmben szuperek is lehetnének ezek a kis gondolatmorzsák. De így kevés (vagy épp ízléstelen) ahhoz, hogy emelje a színvonalat.
Gondolkodtam azon, írjak-e ezekről
a filmekről egyáltalán, mert ha valami fura és megmagyarázhatatlan, na akkor
semmitmondó filmekről mondani valamit.
Ennél lejjebb már nincs! Megnéztem a dzsigolók himnuszát
A Hogyan tegyünk boldoggá egy nőt című film elérte a padlót. Olyan beteg szemléletet mutat be és népszerűsít, amely az ember elkorcsosulásának sikító tünete. Könnyed, laza kis vígjátéknak álcázott elmeprogram, ami arra tanítja a fogékony közönséget, hogy
1. a középkorú nők boldogságához
nem kell más, csak egy kiadós orgazmus;
2. aki ebben nem vesz részt, az
is erre vágyik, csak magának sem meri bevallani;
3. egy orgazmus minden lelki problémát
megold;
4. a női orgazmus garantálható
szolgáltatás, mert
5. nem kell hozzá más, csak egy
helyes pasi, aki érti a dolgát;
6. a fiatal férfiak bármikor
bárkit szívesen megdugnak, főleg pénzért;
7. a szex önmagáért van és semmi
köze az érzelmekhez;
8. a homoszexuális kaland
feldobja a nők életét;
9. az a nő, aki tudja mit akar és
dirigál a pasinak, eszméletlen szexi;
10. új vibrátor kipróbálására a
legmegfelelőbb hely a munkahelyed;
11. ha kínálkozik egy ígéretes
üzleti lehetőség, akkor tedd félre az erkölcseidet.
Ezzel nagyjából össze is foglaltam azt a közel két órát, amit ez az „alkotás” elvesz az életedből. Az enyémből mondjuk nem, mert nem néztem végig. Azért hadd tippeljem meg: a főhősnő összejön a tisztes őszes halántékú kollégájával, aki a vibrátor távirányítójával már kielégítette őt. Eltaláltam?
Ezzel a filmmel nem az a baj, hogy a szexről szól. Nem is az, hogy az öncélú szexről. Hanem ahogyan ábrázolja azt. Ebben a filmben minden, ismétlem: minden szereplő számára, tehát a történet teljes világában az öncélú szex a lényeg, ez a normális alapelvárás, mindenki csak erre vágyik és kész. A nők izgatottan visítoznak, amint lehetőségük kínálkozik pénzért idegenekkel szexelni. A pasasok meg azonnal belemennek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne egy nap alatt költöztetőből szexmunkássá válni.
Mintha az emberi létezésnek nem is lenne más értelme és célja, csak hogy jobbra-balra szexeljünk és kész. Mintha eddig csak megjátszottuk volna magunkat, hogy más is számít, de ugyan, minek áltassuk egymást? Nosza dugjunk ezerrel, mert ez a boldogság, a többi csak sallang. És ettől olyan végtelenül szomorú ez az egész.
Erre a nyulak is képesek. Sőt, a nyulak legalább nemzenek utódokat és felnevelik őket. Ebben a filmben hány olyan szereplőt láttál, akinek volt gyereke? Normális családja? Véleménye, elképzelése a világon bármiről is? Személyisége? Csak mert nekem nem nagyon rémlik ilyesmi.
Ez a film úgy mutatja be a szexmunkát, mint valami vidám, laza, menő dolgot, amivel nem hogy semmi gond nincsen, hanem kifejezetten ajánlott. Nem tudom, te hallottál-e már arról, mennyire vicces is ez a szakma a valóságban. Hogy hogyan képes valaki idáig eljutni és milyen életpályamodelleket kínál. Ha nem, akkor szólok, hogy a film ebben egy icipicit szépít a valóságon.
Úgy gondolom, hogy szexmunkát vállalni az emberi lét legalja. Ott már teljesen fel kell adjad önmagad. Akkor már nem ember vagy, csak egy test, amit mások használnak. Amíg teljesen ki nem veszik belőled minden, ami mások számára vonzó lehet. Végül marad egy roncs, ami mehet a levesbe. Mindezt egy filmben menőnek és viccesnek ábrázolni – ennél szerintem tényleg nincs lejjebb.
A létező legszentebb, legintimebb, legmeghittebb testi kapcsolódásból iparágat csinálni az emberi létezés legszégyenletesebb húzása. Ennél még a környezetrombolás, a rablás, a gyilkosság is jobb. Még mindig kevésbé gáz a természettel, a gazdagokkal, a haragosainkkal szembeni közöny, mint a legmélyebb emberi kapcsolódástól megfosztani a szexualitást, meg úgy általában a létezést. Ez a foka a kultúrrombolásnak megbocsáthatatlan bűn. Ennél már csak a szakralitástól való megfosztás az égbekiáltóbb.
Persze ez a kultúrharc nem most kezdődött (és nem csak a szexre irányul). Nem célom az összes hasonló üzenetű film felsorolása, lehetetlen vállalkozás lenne. De mondjuk összeráncoltam a szemöldököm, amikor a szintén könnyed kis romantikus vígjátékként bemutatott Amit még mindig tudni akarsz a szexről címmel megáldott film került a szemem elé. Ebből ugyanis megtudhattuk, hogy egy idős, besavanyodott, egymástól elhidegült házaspár problémáinak egyetlen és kizárólagos oka a szex hiánya. Szóval csak egy kiadós dugás és a párkapcsolati problémáknak vége. Ezúton is szeretnék gratulálni az alkotóknak, irigylésre méltó a gondolkodásuk egyszerűsége. Minek is túlbonyolítani az emberi kapcsolatokat, nem igaz? Emberek! Szexeljetek és nem lesznek problémáitok! Ennyi.
Csakhogy most már ott tartunk, hogy 2022 legjobb vígjátékainak titulált filmek között kapásból hármat is találunk, amely a pénzért árult szexről szól. (Címeiket szándékosan nem említem.) Ha ezek a legjobbak, akkor a többiről nem is akarok tudni. Siralmas. Ne menjetek moziba! Keressetek a neten régebbi vagy nem amerikai filmeket, van még remény.
Néhányat máris ajánlok nektek a
könnyed, mégis tartalmas kikapcsolódáshoz.
Boldog idők
A fakír, aki egy IKEA szekrényben
ragadt
Szerelem második látásra
Magas ősz férfi társat keres
Transzsvédita
Ha Isten úgy akarja
Vakrandi
Jó a szamár is
Az én hősöm
Szerelembe gurulva
Szerelemre tesztelve
A végtelenül szerencsétlen címválasztásokért én kérek elnézést, ne tévesszen meg senkit.
Ha pedig tényleg csak nevetni vágysz:
Elmentek otthonról
Zsernyákok
Nicky Larson: Ölni vagy kölni?
30 nap maximum
A bodrogközi rém vs. Ulysses Moore
Nemrég olvastam e két ifjúsági kalandregényt, s a különbség szembeszökő. Előre bocsátom, az előbbi nem tetszett, utóbbinak pedig rajongója lettem. El is mondom, miért.
A bodrogközi rém (Fiala Borcsa a szerző) esetében az első és egyben legnagyobb rejtély, hogy melyik korosztálynak szánták. 10 év alatti gyerekeknek biztos nem, mert ahhoz kicsit sok benne a horror. Rögtön a történet legelején az éjszakai temetőben rémisztő, zsákos alak járkál, vérrel locsolkodik. Szerintem gyerekeknek szánt történethez nem szerencsés felütés.
Kiskamaszoknak szintén nem ajánlanám, mert borzalmasan, már-már olvashatatlanul túlbonyolított a megfogalmazás, a ritka, kevéssé közismert szavak gyors egymásutánban követik egymást. Nem egyszer találkozunk tízsoros mondatokkal, amelyek azonban érdemben nem tesznek hozzá a történethez. Ezzel egy 10-14 éves lurkó számára könnyen követhetetlenné válhat az olvasás és elmegy a kedve az egésztől.
Itt van találomra egyetlen mondat. „Juci néni egészen az aprócska füléig elpirult, de azért odakucorodott a székre, és kezében a jegyzetfüzetet morzsolva zavartan, sűrű szempillantások közepette elmesélte, miről pletykálnak a környékbeliek: hogyan ébredt fel évtizedek torz Csipkerózsika-álmából a Rém, akitől minden itt élő felnőtt retteg (hiszen ők gyerekkorukból még pontosan emlékeznek a fel-felbukkanó hórihorgas figurára), hogy mintha látták volna Mádon két ízben is, egyszer valami Zsuzsa nevezetű fiatal nő, de ő csak nagyon távolról, és azt állította, akkor nem is tűnt olyan nagyon rémisztőnek, de tegnap újra ott járt, és már az igazi, égimeszelő alakjában jelent meg, valaki pedig (talán a vasáruboltos Tóni?) váltig állította, hogy a Rém a láncait is csörgette.” És ne gondoljuk, hogy az ilyesmi ritkán vagy indokolt esetben fordul elő.
Nagyobbaknak pedig azért nem adnám a kezükbe, mert a cselekmény annyira egyszerű, hogy kb. öt mondatban el lehetne mondani. Mármint egyszerűekben, nem ilyen Fiala-féle barokkos, idegesítően szócséplő körmondatokban.
Nagyon elhibázott a történet dinamikája. Az elején bedob egy izgalmas rejtélyt, aztán háromszáz oldalon át várod, hogy előrehaladjon valami, hát azt várhatod. Végül az utolsó oldalakon olyan pikk-pakk lezavarja a rejtély megoldását, mintha elunta volna az írást és végre le akarta tudni. Ami mondjuk nem is lenne meglepő ennyi felesleges blabla után.
A kettő között ugyanis teljesen leül a történet és csak ballasztanyagot olvasol. A főszereplők ahelyett, hogy nekilátnának felgöngyölíteni a rejtélyt, vidáman kirándulgatnak, strandolnak, indiánosat játszanak, aminek a cselekményhez semmi köze nincsen. Ám még ezt is csigalassan, vontatottan leírva ismerhetjük meg. Méghozzá nagyon erős tankönyvszag közepette. Ha azért derülne ki a bányatóban fürdőzés veszélye, mert valamilyen formában kapcsolódik a történet cselekményéhez, akkor tényleg sikeres lenne a becsempészett ismeretterjesztés. De így, hogy a történethez semmi módon nem kapcsolódóan elmennek egy bányatóhoz és a nagypapa hegyi beszédeket tart, ez kimeríti a tankönyvszag definícióját. Jó, hogy nem akartak átmenni egy zebrán és Berci papa nem mondta el, mire kell figyelni a biztonságos közlekedés érdekében. Nagyon erőltetett, életszerűtlen az egész történetmesélés.
Pedig a nyilvánvaló melléfogásokra és hiányosságokra nem is nagyon térek ki. Úgy mint mondjuk a hatvanas évekbeli alkoholos filc, vagy az autóba nehezéknek betett macskaalom, a nemzetközi hírű sikeres pszichiáter, aki inkább kávét szolgál fel… Volt pár ilyen, ahol erősen fogtam a fejem. Hiányosságok a végén akadtak, amikor elvileg mindenről lehull a lepel, de azt mondjuk nem tudjuk meg, hogyan csomózta össze a rém a mászóköteleket a tornateremben, holott a könyv elején részletesen elmagyarázza, hogy ez miért lehetetlen.
Ennél sokkal jobban zavartak a karakterek. A főszereplő Dani erősen a Családom és egyéb állatfajtákból megismert ifjú Gerald Durellre hajaz. Csak míg a koppintás eredetije következetesen minden helyzetben állatbolond, addig Daninál csak egyszer-kétszer merül fel, de akkor nagyon erőltetett. A hajba rejtett tücskök-bogarak inkább undort váltanak ki, mint nevetést. Amúgy elég butácska, mert mindent a szájába kell rágni és soha nem esik le neki semmi saját magától. Mégis abszolút pozitív karakternek akarják eladni, aki okos és talpraesett. Ettől bennem csak a nemtetszés erősödött.
Berci papa egy az egyben Münchausen báró, csak vele elvileg meg is történtek azok az események, amik közül úgy az ötödik elmesélése után kirohannál a világból. És nem öt ilyen van a regényben, hanem kábé ötszáz. Olyan ő, mint az említett báró és Chuck Norris közös gyereke. Aki ahhoz lépest, mennyire okos, bátor és mindig a fején találja a szöget, valahogy mégsem érti, hogy kerül egy fehér lepel egy kísértetjárás után a padlóra.
Alessandra egy az egyben A Tinder-csaló, csak nőben. Utálom ismételni magam, de nem túl eredeti és elég erőltetett. Egyszóval a karakterek lopottak és izzadságszagúak.
Mint ahogy maga a történet főszála is. Nem akarom előre lelőni a poént, de az meg a Dr. Jekyll és Mr. Hyde koppintása, amit még a szerző le is ír! Jó, van benne egy plusz csavar, de az már messze nem tesz annyit hozzá, hogy eredetinek érezzük a történetet. Pedig nagyon az akar lenni: eredeti, vicces, fordulatos. És hát pont egyik sem sikerült neki, sajnos. 320 oldalon át nagyon meg akar győzni róla, mindhiába.
Ezzel szemben az Ulysses Moore sorozat első kötete, Az időkapu (Pierdomenico Baccalario a szerző) sodró lendületű, rejtélyekkel gazdagon megtűzdelt kalandregény, amit egyszerűen nem tudsz letenni. Nagyon jól el van találva az izgalmak adagolása: se túl sok, de túl kevés. Mindig akkor jön egy újabb érdekes fordulat, amikor már épp kezdene leülni a történet. Ebből a szempontból zseniális.
Itt a karakterek nem ennyire sarkítottak. Átlagos gyerekek, akik a kíváncsiságtól vezérelve indulnak kalandokra. Nincs túllihegve, hogy melyikük milyen. Egyszerűen lázba hozzák őket a felbukkanó rejtélyek és ezzel máris azonosulsz velük.
Hisz ki ne akarná tudni, mi rejlik egy ódon villa ezernyi szobájában lapuló titokzatosság mögött? Már önmagában a helyszín magával ragad bárkit: egy angliai sziklameredély szélén álló magányos villa, ami mindig is lázban tartotta a helyiek képzeletét. Egy szekrény mögé rejtett ajtó, aminek nincsenek meg a kulcsai és amit lehetetlen felfeszíteni, megégetni, áttörni. Sánta kertész, furcsa zajok, sziklába vájt mélyedésben talált fadoboz, kódolt írás, sebhelyes arcú előző tulaj falról eltűnt portréja és megannyi más különös dolog, aminek muszáj a végére járni. És ez még csak az első kötete egy sorozatnak. A végén csak sejteni lehet, hogy Az időkapu cím alapján mibe is botlottak a főhősök.
A célközönség egyértelmű, a szereplők 11 évesek. Az ilyen korú gyerekek már könnyen elolvasnak 220 egyszerű, érthető szövegű szépen illusztrált oldalt. Pláne, hogy aki belekezd, az mindenképp tudni akarja, mi jön ezután. Még a felnőttek is! Én két nap alatt végeztem vele és úgy tettem le, hogy azonnal meg kell szereznem a folytatást. (A bodrogközivel hetekig kínlódtam azzal együtt, hogy a leíró részeknél konkrétan oldalakat ugrottam át.) Felnőtteknek mégis kicsit gyerekes, de ezzel semmi baj nincsen, mert ez ifjúsági regény és legalább egyértelmű. Olvasásra szoktatáshoz is kiváló, mert nem lehet letenni. A szöveg egyszerűségét is a másik művel való összehasonlítás végett említettem, természetesen nem arról van szó, hogy ovis szintre lenne butítva. A megfogalmazás annyira plasztikus, hogy olvasás közben az ember szinte érzi a Villa Argo párás levegőjét, hallja a sziklaszirtek alatt csapkolódó hullámokat, és úgy megelevenedik az egész helyszín a lelki szemek előtt, mintha 5D-s moziban nézné a történetet. A leíró részek magával ragadóak, nem túl hosszúak, mégis tökéletesen éreztetik az ódon épületnek és környezetének hangulatát. Mesterien csempészte be a szerző az események sodrása közé.
„- Fiúk! – kiáltotta Julia. – Én nem hallottam semmit!
A következő pillanatban ő is meghallotta. Tompa, koccanó zaj volt, mintha valaki lépkedne. Lassan mindhárman a lépcső tetején lévő tükörajtó felé fordultak. Ez az ajtó vezetett fel a világítótorny-szobába. A zaj onnan jött.
Dermedten hallgatóztak egy ideig, ami számukra egy örökkévalóságnak tűnt, de a zaj nem ismétlődött. Így hát, egymást támogatva, elindultak az ajtó felé. A tükörben meglátták saját képüket: három gyerek, akik bizonytalanul lépkednek fel az utolsó lépcsőfokokon. Jason kinyújtotta a karját, megragadta a kilincset, és lenyomta. A zár engedett. Az ajtó résnyire kinyílt, és Jason bekukucskált a szobába. Rendezett, tiszta szobát látott, hatalmas íróasztallal a sarokban, a két, tengerre nyíló ablak között egy hadihajómodell-gyűjteményt és néhány újságot a földön. A többi ablakból lélegzetelállító kilátás nyílt a sziklákra, Kilmore Cove-ra és a parkra.”
Jó szívvel ajánlom mindenkinek, de vigyázat: függőséget okoz! Magyarul 12 rész jelent meg, az eredeti sorozat 17 részes.
Ne nézz fel!, Fantasztikus kapitány, Lelki ismeretek
Ezen a filmen pörög a fél internet, úgyhogy emiatt néztem meg én is. Szórakoztató, mérsékelten elgondolkodtató társadalmi görbetükör, de részemről ennyi. Megnézem és másnap már nem is emlékszem rá. Nagyjából értem, miért ejtett mély gondolkodóba sokakat, de valahol ez mégiscsak egy tök gagyi film.
Végig éreztem, hogy filmet nézek, hogy a színészek itt most játszanak, nem igazán tudtam mélyebben beleélni magam. A karakterek végtelenül leegyszerűsítettek. Vannak a jók, akik értelmesek és másokért felelősséget éreznek. És vannak a rosszak, akik idegesítően hülyék, arrogánsak és önzők. Ennyi.
A cselekmény röviden: néhány tudós felfedez egy üstököst, ami fél éven belül becsapódik a Földbe és garantáltan mindenki elpusztul. Próbálják megértetni a döntéshozókkal a problémát, azért, hogy amíg lehet, hárítsák el a veszélyt. Ám azok nem veszik komolyan, ezért a tudósok a médiához fordulnak. Ott sem járnak sikerrel, mert csak szórakoztatásnak szánják őket. Aztán felbukkan a bigtech, amely üzleti lehetőséget lát a Föld felé tartó ritkaföldfémekben. Be akarják magyarázni az embereknek, hogy a kinyerés biztonságosan megoldható és mindenki jól jár. Ez megosztja nemcsak a tömegeket, hanem a tudósokat is, akiknek az útja itt kettéválik. Az egyiküket ugyanis megszédíti a frissen szerzett celebség és bedől a narratívának, hisz már közéjük tartozónak érzi magát. A másik kitart az igazság mellett, és teljesen magára marad. Végül persze kiderül, hogy a nagy terv nem jön össze. A fontos emberek sunyin másik bolygóra menekülnek, a „jók” megbékélve, egymás kezét fogva várják a véget, a tömeg pedig őrjöng. A záró stáblistába szúrt kis bejátszásból derül csak ki, hogy az elit sem kerülheti el a sorsát.
Amit a szánkba akar rágni ez a filmecske, az nyilvánvalóan a következő három dolog: 1. a tömegek buták és manipulálhatók, 2. a politikusok buták és korruptak, 3. a nagy tech-óriásoknak semmi nem elég és mindenhatónak hiszik magukat. Nos, akinek bármelyik újdonság lenne ezek közül, annak jó reggelt.
Ez a legnagyobb problémám ezzel a filmmel. Nem mond semmi újat. Na meg amit mond, azt sem mondja el rendesen. Mert abba már persze nem mutat betekintést, hogy a politikusok és a média milyen érdekek mentén is mozog. Ugyanis a valóságban nem az az igazi probléma, hogy buták, meg hogy csak a nézettség és a szavazatszámok számítanak. Nem. A valóságban az a probléma, hogy vannak gazdáik, akiknek feltétlen engedelmességgel tartoznak. A félreértés elkerülése végett szögezném itt le, hogy ezek a gazdák nem mi vagyunk, ahogy azt olyan sokan még mindig hiszik.
Bele lehet menni a vírushelyzettel való párhuzamba, a film végén megjelenő hit kérdésébe, a csillagászatilag totálisan tudománytalan alapszálba, Buddha és más bölcsek tanításainak állítólagos felbukkanásaiba, meg még ki tudja, mi minden vetületébe a filmnek. De ez akkor is csak egy egyszer nézhető film, ami nem érdemel ennél több fejtegetést, mert egyszerűen bugyuta.
Ostorozzuk csak bátran a hiszékeny tömegeket, aztán vegyük fel a maszkot és adassuk be a harmadik oltást.
Fantasztikus kapitány
Mindezek után igazi felüdülés, valódi filmélmény volt ez a rendkívül szerencsétlen címmel megáldott 2016-os alkotás. Nem, nem valami idétlen Marvel agysorvasztóról van szó, hanem egy olyan filmről, amit megnézve tényleg van miről gondolkodni. És valójában kapcsolódik is a Ne nézz fel-hez, csak kicsit más szemszögből kritizálja a társadalmat. Na meg sokkal mélyebben.
Itt a legelső, véres vadászjelenetet leszámítva végig beleéltem magam a történetbe és eszembe sem jutott, hogy filmet nézek, színészeket látok játszani. Őszintén szólva egy darabig le sem esett, hogy a szakállas fickó Viggo Mortensen, pedig csípem ezt a színészt. Ezúttal is nagyot alakít.
Úgy ismerünk meg egy családot, hogy szinte velük élünk. A civilizációból kivonult apuka hat gyerekét egyedül neveli a természetben. Megtanítja őket az élelemszerzésre, a kemény fizikai állóképességre, amellett pedig igen magas tudományos, filozófiai, művészeti és erkölcsi ismeretekre. Csak apránként derül ki, hogy az édesanya az utolsó gyerek születése után pszichésen megkattant, kórházba került és ott felvágta az ereit. Az is finoman adagolva bontakozik ki, hogy az elhunyt szülei azért gyűlölik a férfit olyan mélyen, mert őt hibáztatják a lányuk sorsáért. Azt hiszik, azért fordított hátat a nő a civilizációnak és vele együtt a saját szüleinek, mert a pasas vitte ebbe bele, és tartotta benne később akarata ellenére is. Le sem esik nekik, hogy talán saját maguknak is részük volt a lányuk döntésében – hiszen még a végakaratát sem tartották tiszteletben. Valójában nem derül ki, hogy pontosan mi vezetett a nő betegségéhez, talán megrekedt a két világ között. Az azonban világosan látszik, hogy a férje mennyire szerette. Hisz még halála után is azért tett kockára mindent, hogy a kedvére tegyen.
Miközben keményen ütköznek az érvek a természet kontra romlott civilizáció között, rengeteg további kérdés merül fel. Legyen-e a gyerekeknek választásuk? Meddig lehet elmenni az igazságért? Hol az arany középút a nevelésben a szigor és a szeretet között? Lehet-e teljesen elszakadni a társadalomtól? Számít-e mások véleménye a legalapvetőbb életfelfogásomról? Mivel teszek jobbat a gyerekeimnek: ha ragaszkodom hozzájuk vagy lemondok róluk? Mi az, amit el kell engedni, és mi az, amit nem?
Melegen üdvözlöm a filmnek azt a szemléletmódját, hogy egyik életmóddal szemben sem elfogult. Mindkettőből mutat előnyöket és hátrányokat egyaránt, a megoldást pedig épp az arany középútban látja. Bár nekem ez a középút – otthonoktató szülőként – csalódás volt, némileg torz és összecsapott.
Szerintem a probléma nem azzal volt, hogy a gyerekek nem jártak iskolába, hanem hogy az apjuk túlságosan szigorú volt velük, túl sokat várt tőlük, és ezzel tette ki őket veszélynek. Maradhattak volna otthontanulók kicsit lazább tempóval és több emberi kapcsolattal. És az apuka mellé jöhetett volna egy új anyuka, aki csupaszív, szeretetteli odafordulással ellensúlyozhatta volna az apuka szigorságát. Beszélhetett volna például a nagyfiúnak a lányokról, nem csak az ominózus felvilágosítós jelenet szintjén. Valakinek el kellett volna mondania mindazt, ami megspórolta volna a lánykérős csalódást.
Mégis, önmagában az arany középút elgondolással értek egyet, mert teljes egészében nem lehet kivonulni a társadalomból. Az ember társas lény, és nem csak pszichológiailag van szükségünk egymásra. Teljesen képtelenség minden igényünket egyedül kielégíteni. Az emberek sokfélék, ki ebben ügyes, ki abban, de senki nem érthet egy személyben mindenhez. A film szereplői is bolti ruhákban jártak, iparilag előállított szerszámokat, hangszereket használtak, nyomdában készült könyveket olvastak, többször is igénybe vették a kórházat, no meg nyilván a busz és az üzemanyag sem volt saját készítésű.
A feleség újrahantolása elég morbid volt. Értettem, miért teszik, de akkor is. Főleg hogy a gyerekek a több napos holttestet puszilgatták, brrr. Kicsit magasabb szintről nézve az eltávozottnak teljesen mindegy, mi lesz a testével, végakarat ide vagy oda. Szerintem ezt el kellett volna engedni. Álomban pl. meg lehetett volna beszélni, hisz a pasas rendszeresen találkozott a feleségével álmában.
A buszt is sajnáltam, kár volt tyúkólnak használni, de persze ez egy utalás arra, hogy letelepednek és nyugodt életük lesz.
Az jó, hogy a nagyfiút elengedte egyetemre, annak ellenére, hogy nem értett egyet. Az is világos, hogy miért, pedig nem volt szájbarágva.
Szóval mindent egybevetve ez egy nagyon jó film volt, ami sok problémát felvet, amin lehet rágódni, és ami valamilyen szinten minden ember életében felmerül.
Lelki ismeretek
Ez az animációs mese sem teljesen új, tavaly nyáron mutatták be a mozikban. Én most hallottam róla először, „véletlenül” jött szembe a neten. És milyen jó, hogy szembejött! Amikor először láttam, nem is találtam rá szavakat, annyira örültem neki.
Örültem, mert mesébe csomagolva mond el olyan tanításokat, amit nem csak gyerekeknek érdemes megszívlelniük. És olyanokat is, amit ma hit kérdésének tartanak, pedig valóság. Még ha nem is szó szerint van minden úgy, mint ebben a magával ragadó történetben.
Adott egy jazz-zongorista fickó, aki élete derekán már beletörődött abba, hogy nem lett nagy karrierje, hanem egy iskolában dolgozik zenetanárként. Aztán mégis rákacsint a nagy lehetőség, de mielőtt élhetne vele, balesetet szenved és a köztes létben találja magát. Ám ő nem akar meghalni pont most, amikor az élete jóra fordulhatna, ezért addig kalimpál, amíg a még le nem született lelkek között találja magát. Próbálja kitrükközni az örök törvényeket, aminek az lesz az eredménye, hogy visszatér ugyan a Földre, de nem a saját testébe kerül, hanem egy macskáéba. Az ő teste pedig egy még le nem született léleké lesz – olyané, akinek esze ágában sem volt testet ölteni. Így tehát mindketten azon vannak, hogy együttes erővel oda kerüljenek, ahová szeretnének. Csakhogy közben a Huszonkettes névre hallgató lélek rádöbben, hogy a földi lét sokkal örömtelibb, mint ahogyan azt gondolta, és már nem akar változtatni. A zongorista nagy önzésében nem lát a szemétől, csak a nagy karrierlehetőségre tud gondolni. Eléri, amit akar, hogy rádöbbenhessen: nem lett tőle boldog. És akkor megérti, hogy az élet célja nem a nagy önmegvalósítás.
Ez a mese is bőven ad gondolkodnivalót, hiszen a kezdeti látszattal ellentétben nem az a fő mondanivalója, hogy mi van az élet előtt és a halál után – habár ezen a téren lényeges elemek maradtak ki, mégis meglepően pontos. Hanem éppen az, hogy mitől lesz teljes itt, a Földön.
Ezt a mesét meg kell nézni, gyereknek, felnőttnek egyaránt. Még a spirituálisan vakoknak is ajánlom, hátha… Ott van például Vízer Balázs, akinek hivatalos filmkritikája bájos kudarcnak nevezi a filmet, majd beismeri, hogy nem értett belőle jóformán semmit. Megnyugtatok mindenkit, nem olyan bonyolult, mindent elmagyaráznak benne, hisz gyerekeknek készült. Csak egy kis nyitottság kellene. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a célcsoport tökéletesen érti.
Harry Potter vs. Bux Barnabás Boldizsár
Erősen szpojleres tartalom.
Minden, a cikkben említett mű esetében a könyv-változatról
lesz szó.
2021-ben íródott bejegyzés.
Az élet úgy hozta, hogy 2021-ben, negyven pluszosan találkoztam először Harry Potterrel. Eddig csak azt tudtam róla, hogy varázslótanonc a Roxfortban. Most viszont elolvastam az első négy kötetet. Feltett szándékom volt mind a hetet, de a negyedik után hogy úgy mondjam, bőségesen jóllaktam vele.
Ellenpéldaképp azonban eszembe jutott Michael Ende Végtelen története, amelyet huszonévesen olvastam. Most újra elővettem, hogy hiteles összehasonlítást írhassak róluk. Íme.
Harry történetével egy csomó problémám akadt. Tele van logikátlanságokkal, végletekig buta hiányosságokkal, folyamatosan ismétlődő fordulatelemekkel, az olvashatatlanságig agyonbonyolított részletekkel. A legnagyobb ellenérzést azonban maga a varázslóvilág értelmetlensége adja számomra.
Első ránézésre egy bámulatosan felépített világra bukkanunk a sorozatban. Nyilvánvalóan ez tette annyira népszerűvé. Lenyűgözően részletgazdag leírásokat kapunk a mindenféle meselényekről, varázstantárgyakról, képeken átmászkáló festményalakokról, mindenízű drazséról, teleportálásról és millió varázslatos dologról, ami elismerem, mágnesként vonzza magához a fantasy műfaj kedvelőit. Csak egy nagy baj van az egésszel.
Potter varázsvilága lényegében pont ugyanolyan, mint a mienk. Mi értelme van egy olyan dimenziónak, ahol ugyanúgy létezik pénz, amiért ugyanúgy meg kell dolgozni unalmas munkahelyeken? Ahol ugyanúgy léteznek minisztériumok, értelmetlen bürokrácia, korrupció, szegénység, igazságtalanság? Ahol szennylapok ugyanúgy irkálhatnak bárkiről bármiféle hazugságot? Mire jó a varázslat olyan helyen, ahol ugyanúgy ártatlanul lehet börtönbe kerülni és a fő bűnösök éppoly vidáman járkálnak szabadlábon, mint a normál világban? Ahol ugyanúgy van fajelmélet, és a gonoszok különbnek tartják a tiszta varázsló-vérvonalat? (Még az sem zavarja őket, hogy maga a főgonosz is csak félvér – ősi ellenségük, Harry pedig tiszta aranyvérű, itt is egy önellentmondás). Mitől érdekes egy olyan hely, ahol az iskolában ugyanolyan ridegtartásban nevelik a gyerekeket, a tanárok ugyanolyan részrehajlók és következetlenek, a tantárgyak ugyanolyan unalmasak és utálatosak, a vizsgák ugyanolyan stresszesek és semmire sem jók, mint a mi iskoláinkban?
Mi a jó egy olyan világban, ahol nem tudhatod, hogy akivel szemben állsz, az tényleg az, akinek látszik, vagy alakot váltott gonosztevő? Ahol nem tudhatod, hogy ha hozzáérsz egy hétköznapi tárgyhoz, az nem varázsol azonnal egy életveszélyes helyre? Ahol nem tudhatod, nem hallgat-e ki éppen valaki láthatatlanná tevő köpeny alatt vagy épp bogár formájában? Miért lenne jó egy olyan világ, ahol karnyújtásnyira elefántméretű pókok alig várják, hogy a csemegéjük légy (de persze csak egyszer, mert többé soha nem bukkannak fel, pedig ott élnek a szomszédban)? Mi a jó abban, hogy egyesek belenyúlhatnak az időbe és mindent visszacsinálhatnak, amit addig elértél? Egyáltalán: hogyan lehet élni egy olyan világban, ahol a dementorok bármikor kiszívhatják a lelkedet, hovatovább egyetlen szó kimondásával azonnali halálba lehet küldeni bárkit? Mi értelme van így az egésznek?
Lehet, hogy tele van csodás meg izgalmas elemekkel, de nincs értelme. Minek ide gonosz varázsló komplett hadsereggel, ha csak úgy, egyetlen szóval bárkit és mindenkit kinyírhat? Miért nem ezzel kezdte a legelején és nem kellene hét köteten át vesződnie? Na. Már itt, az alapoknál nem áll össze egy stabil világ, borul a történet.
Pont ilyen logikátlanok a részletek is. A teljesség igénye nélkül említek párat, hogy értsétek, mire gondolok.
Bölcsek köve. Miért a végletekig sarkítottan szemét nagynénjéhez kerül a bébi Potter? Bárki felnevelhette volna a varázsvilágban, mint pl. Weasley-ék. Voldemort tíz év alatt bármikor ellopathatta volna a bölcsek kövét. Miért nem tette egészen addig? Honnan tudta Dumbledore, hogy pont akkor kell kivenni? Minek tartotta egyáltalán ott? Elrejthette volna már a legelején az iskolában. De ott is mindek, ha három elsőéves megfejti a védővarázslatokat? A végén miért kellett Potter zsebébe varázsolódnia a kőnek? Ha maradt volna, ahol volt, nem került volna veszélybe sem a gyerek, sem a kő. Miért kellene annak a sokszáz éves alkimistának, Nicolas Flamelnek meghalnia? Ő készítette a követ, megsemmisítése után bármikor készíthetne másikat. Amúgy is, Dumbledore elmondta, hogy úgyis talál Voldemort módot magának a visszatérésre. Akkor? Mire is volt jó az egész, a bankból kivétel, a védővarázslatok, Harry hőstettei? Semmi értelme nincs az egész történetnek. De Harry a hős, senki más nem lett volna képes arra, amire ő. Nem baj, hogy Dumbledore a valaha volt legnagyobb varázsló, aki ellen Voldemortnak semmi esélye. Tehát mire a nagy hűhó egyáltalán?
Titkok kamrája. Gyerekeknek egyáltalán nem ajánlom, felnőttként is lesokkolt. Kísértetek kinyúlásnapi bulit tartanak, gondolom, ezt humornak szánta az írónő. Gyerekkönyvbe kicsit meredek, hogy saját levágott fejükkel lovaspólóznak a kísértetek. Aztán jön a felkötött macska, az elefántméretű pókok, végül egy embervastagságú, sokméter hosszú kígyó az épület csöveiben, akinek elég a szemébe nézni és meghaltál (de azért a biztonság kedvéért kardméretű méregfogai is vannak). Egy ily módon elhunyt diáklány kísértete ötven éve sír a klotyóban és sajnálja magát. Gratulálok, Hitchkok elbújhat Rowling mögött. Kár, hogy a fülszövegben a kiadó minden korosztálynak melegen ajánlja. Én a pszichopatákon kívül senkinek.
No de ebben a történetben is van egy hatalmas logikai baki. Az immár tizenegy éve emberi test nélkül sunnyogó főgonosz még gyerekkorában írt egy különleges naplót, aminek elolvasásával életre kel a tini Voldemort. A történetben a kis Ginny Weasley hívja életre akaratlanul, mivel a gonosz Malfoy gonosz apja, aki valaha maga is a sötét nagyúr (páff, ez egyenes koppintás a Star Wars-ból, vajon csak a fordító melléfogása?) leghűségesebb csatlósa volt, rejtette Ginny könyvei közé. De miért várt vele az öreg Malfoy tizenegy évet? Ez idő alatt végig nála volt a napló, bármikor bárkinek odaadhatta volna, vagy akár életre kelthette volna urát ő maga is. De semmi gond, mert a hős Harry Potter ismét legyőzi örök ellenfelét, hisz megint csak ő az egyetlen, aki képes erre. Soha, senki más, semelyik varázsprofesszor, dementor, kísértet, óriás, kentaur, gigapók, vagy maga a nagy Dubledore sem képes rá, csak Harry. Aki egyébként a kviddicsen kívül semmilyen területen nem rendelkezik semmilyen kiemelkedő képességgel. Hát, ez már csak így van, kötetről kötetre.
Azkabani fogoly. Itt megtudjuk, hogy csak harmadévesek és idősebbek mehetnek le a közeli kis faluba, Roxmortba. Ezt az első két évfolyam diákjai is tudják és sajnálkoznak, amiért ők nem mehetnek. Csak az a fura, hogy az előző kötetekben ezt egy büdös szóval sem említette az írónő. Harryt sem zavarta egészen idáig, hogy kimarad. Talán éppen abban a tanévben termett ott az a falu, ki tudja. Bár ez sem lehet, mert az ott található Szellemszállás volt már gyerekkorában a rejtekhelye Lupin professzornak, amikor épp átment farkasba. (Mellesleg a Titkok kamrájában kiderül, hogy Hagrid már ötven éve tölti be a tisztségét, Frics sem éppen mai csirke, mégis a Weasley házaspár nosztalgikusan emlékszik vissza saját diákkorukra, amikor még más volt a vadőr és a gondnok. Mégis hány éve jártak iskolába?)
És ismét a szokásos buktató: miért várt Féregfark immár tizenkét évet, hogy megszökjön Rontól és segítsen testet ölteni Voldemortnak? Mi a jó fészkes fenéért töltötte be a családi kiskedvenc szerepét és hagyta, hogy a hét Weasley gyerek húzza-nyúzza tizenkét éven keresztül, hogy csak aztán szökjön meg és keltse életre a nagyurat, akitől amúgy halálosan retteg? Pfff.
Ja, és egyedül Harry képes újra elhárítani a nagy veszélyt, természetesen. Minő meglepő fordulat.
A tűz serlege. A logikátlanságok netovábbja. Ebben az agyontekervényesített történetben annyi a buktató, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Mi a fenének szervez egy iskola olyan versenyt, amelyen már többször haltak meg diákok? Egy három próbatételből álló versenyre miért kell egész tanév idejére ott tartózkodniuk a vendégjátékosoknak? Nem mintha hiányozna, de miért nem lehet ettől még kviddicsezni? Miért kell Harrynek részt vennie a versenyen, amikor nem felel meg a kiírásnak és egyértelműen csalással került a nevezők közé? Miért szivatja meg az új tanár Malfoyt, ha valójában ő a gonosz álalakban? És mi a fenéért tanítja meg a diákokat a legveszélyesebb átkok kivédésére, ha egyszer ő a gonosz álalakban? Na de a kedvencem: mi a frászkarikáért kellett a gonosznak végigcsináltatnia és megnyeretnie Harryvel a versenyt, hogy megfogjon egy tárgyat, ami teleportálja őt? Untig elég lett volna a tanév legelső napján azt mondani neki bármilyen tárgyra: te Harry, fogd már meg ezt egy pillanatra, légyszi. Máris megspóroltunk volna hétszáz oldalnyi totál felesleges kínlódozást. Azt sem értem, miért nem lehetett Cedric-et visszahozni a halálból. Hiszen éppen az előző kötetben mentették meg Csikócsőrt a kivégzése után, az idő visszapörgetésével. Mekkora önellentmondás ez már! Egy félig madár félig ló lényt lehet, egy Roxfortos diákot nem. Így járt. De sebaj, mert Harry most is megküzdött örök ellenfelével. Csak ő és senki más.
Eddig olvastam és nincs az az isten, hogy az ötödikkel bajlódjak. Nem értem, mit esznek rajta az emberek. Mi ez a nagy felhajtás? Legalább egy kis jellemfejlődés lenne benne. Vagy kifutna valahová a történet. De nem. Harry és Voldemort mindig megküzd, Harry mindig győz, Voldemort mindig új erőre kap. Pont mint a Star Wars-ban egyébként. Nincs mondanivalója, semmi az égvilágon. Potter rajongók imádnak nagy és bölcs, mélyen szántónak tűnő gondolatokat idézni a regényből. „Rossz úton jár az, aki álmokból épít várat és közben elfelejt élni!” Vagy: „A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában.” Nem tudom, folytassam-e. „Nem az számít, hogy minek születik valaki, hanem az, hogy mivé nő fel.” Magamtól sosem gondoltam volna. Ennyi, lapozzunk.
Vannak, akik szerint a fekete mágiát népszerűsíti a sorozat, mások egyenesen a sátán művének tekintik. Nevessetek ki, de hajlok arra, hogy nekik adjak igazat. Mondjuk én nem hiszek a sátánban, de meggyőződésem szerint a történet nem jó célokat szolgál. Tele van erőszakkal, halállal, szenvedéssel. Ezen nőjenek fel a gyerekek? Biztos?
Fel szokták hozni erényként, hogy újra divatba hozta az olvasást. Ühüm, tök jó. Ez majdnem olyan, mintha a drogos gyerek szülei örülnének, hogy csemetéjük végre nem ül állandóan a tévé előtt.
Abszolút méltánytalannak érzem ezt a mérhetetlen kultuszt. Kiváltképpen azt, hogy Harry Potter bekerült a magyar irodalomtankönyvekbe. Mégis mit keres ott? Vannak egészen más, sokkal érdekesebb, izgalmasabb, cselekményileg jóval kidolgozottabb fantasy-k is a világon, amik némiképp többet adnak az olvasónak egy szépen kidolgozott világnál – és messze nem kaptak akkora érdeklődést, mint Potter. Ott van például Az arany iránytű, vagy A végtelen történet.
Utóbbinak például sokkal inkább helye lenne a közoktatásban. (És nem csak neki, hanem a szerző másik könyvének, a Momonak is. Mindenkinek melegen ajánlom!) Mitől jobb A végtelen történet, mint a Harry Potter? Hol is kezdjem?
A Michael Ende teremtette világba bárki eljuthat, nincs olyan, hogy mugliknak tilos. Az általa teremtett világ bámulatosabb, mint Harryé, mert nem csak olyan klisék vannak benne, mint unikornisok, koboldok, óriások. Ötletessége összehasonlíthatatlan Rowlingéval. Találunk itt sziklaevőket, fikarcokat, lidérceket, zöld fűembereket, szerencsesárkányt, kéregrémeket, söpredékeket, tömérdeket, másodmagákat, Szörszörényt, ezüstaggot, aharárikat, iskaliótákat, nem is sorolom. Nem beszélve a különleges helyszínekről, mint a foszforeszkáló növényekből álló éjvadon, a tízezer ajtajú templom, a Könnyek Tavára épült ezüstváros vagy a hajózható ködtenger. Nem árulok el mindent, el kell olvasni.
Mindez azonban csak a világépítés. A történet cselekménye mellet Harry Potter kábé annyi, mint „Volt egyszer egy kilincs, tovább nincs.” Itt szól valamiről a mese, nem olyan lerágott csont, mint a jó és a gonosz örök harca. Ebben a történetben a jó és a rossz nincs végletekig sarkítva, talán egyetlen szereplőt sem lehet abszolút besorolni ezekbe a kategóriákba. A Tarka Halál például nem tehet róla, hogy a közelében mindeni hamuvá porlad, szörnyen szenved a magánytól és léte értelmetlenségétől.
A főhős a mese során gonosszá válik, vagy inkább egóssá. Végül, amikor Bux Barnabás Boldizsár már a bőrén kezdi érezni gondolkodása és tettei legvégső következményét, megkapja a löketet az átfordulásra. Ezért azonban keményen meg kell dolgoznia, az igazi próbatételt teljesen egyedül kell kiállnia.
A mindenki számára megszívlelendő jellemfejlődés mellet igazán komoly tanításokat csempészett a szerző a mesébe. Felmerül, miért fontos a képzelőerő, hogyan hat egymásra a valóság és a fantázia és hogyan válik a képzelet hazugsággá. Megismerkedünk a gondolatok teremtő erejével, a megfelelési kényszer hátulütőivel, a szeretet kevésbé elcsépelt formáival. Megtudjuk, mi történik, ha nem éppen bölcs kívánságokat kergetünk és mi az, ami a helyére teszi a mély lelki zűröket. Alkalmunk nyílik átgondolni, ki is számít igazán hősnek. Meddig hős a hős, mi van, ha elfelejtkeznek róla, legyőzik, vagy ha elszáll vele a ló. Ki is szorul igazán megmentőre és meddig tejed a jóbarátok kompetenciája egymás megsegítése terén. Azt is megtudjuk, hogy nem minden szerelem, ami nagyon annak látszik. Sőt, azt is, hogy minden, ami csak történik, bekerül egy nagy könyvbe és örökre ottmarad (aki hallott már az Akasha krónikáról vagy morfogenetikus mezőről, annak ez is külön csemege).
Azt hiszem, mindezek kicsit fajsúlyosabb kérdések, mint a Potter-kínálat.
És ami külön csodálatraméltó, hogy Fantáziában semmi sincs, ami a valóság kiábrándítóságára emlékeztet. Itt nincsenek hivatalok, börtönök, iskolák és dolgozatok. Nincs pénz, munkahely, kocsma, stadion és bolt. Mégis megtaláljuk azokat a mindenkit érintő helyzeteket, mint önmagunk meghaladása, barátság, irigység, hatalomvágy, jóra való hajlandóság és restség, magány és társaság, illetve annak minősége, és sok más emberi dolog.
Mindezt úgy, hogy egyáltalán nincsen benne semmi okkult, sátáni, horrorisztikus. Ebben a történetben nem halnak meg gyerekek és nincsenek főbenjáró varázslatok. Pedig itt is van őrjítő fájdalom, van Kísértetország mindenféle randa lényekkel, de csak érintőlegesen. Olyan finoman kerül az olvasó elé, hogy nem okoz rémálmokat még a legkisebbeknek sem. És ami szép benne, hogy még ezek a randa lények is hűségesek a hazájukhoz: habár tudják, hogy a vesztükhöz értek, mégis megbéklyózzák a világukra törő szörnyet. Pedig minden mindegy alapon hagyhatnák a fenébe. Na, ez is egy nagy különbség Potterhez képest. Ott egy kicsit más képet kapunk a kísértetekről.
Külön öröm a kisebb melléktörténetek sokasága, mint például amikor Barmabás elmeséli az amargantiaknak az eredettörténetüket, amellyel egyben az összes addigi meséjét is nekik adja. Vagy amikor Hős Hibor számára kitalál – és ezzel megvalósít – egy szörnyet, aki elrabolja szíve hölgyét és így Hibor lehetőséget kap a bizonyításra. Nem beszélve a sok kis leágazó történetről, amelyek mind külön mesék, és amelyek „elmesélésére más alkalommal kerül majd sor”.
Logikátlanságot, értelmetlenséget, önellentmondást pedig egyáltalán nem találtam a műben. Aki tud ilyet, egy pillanatig se rejtse véka alá, írja meg nekem kommentben! Köszönöm.
Ha a Potter-könyveken felnőtt csemeték olyannyira megszerették az olvasást, akkor tiszta szívvel ajánlom nekik A végtelen történetet. Ha helyén van az értékítéletük, rá fognak jönni, mennyivel nagyobb kincs. Igaz, nincs felfújva, nem folyik a csapból, nem lehet hozzá kapni társasjátékot, mobilappot, bézbólsapkát, nem árulják műanyag verzióban Aurint, a varázserővel bíró amulettet, nincs Barnabásos X-B@x játék és más frászkarikák.
Ettől jó egy könyv? Saját értékítéleted alapján tetszik, vagy elmeprogramozva vagy? Ha biztos vagy benne, hogy képes vagy önálló véleményt formálni és saját ízlést kifejleszteni, akkor tegyél egy próbát és olvass el mást is, mint ami éppen „menő”. Hm?
Már meseország sem szent
Ezt a bejegyzést 2020-ban írtam, a Meseország mindenkié című mesekönyv megjelenésekor, a régi blogomra. Áthoztam ide is, mert szerintem jól sikerült.
Elég nagy port kavart a hazai leszbikus egyesület új kiadványa. Mielőtt belefognék, leszögezem, hogy nem olvastam a könyvet. Esküszöm, alaposan rákutattam a neten az olvass bele lehetőségre, de csak egy nyúlfarknyi részletet találtam. Megvenni pedig egészen biztosan nem fogom. Úgyhogy arra alapozok, amit a kiadó közöl a nagy műről.
Leszögezem azt is, hogy felőlem mindenki úgy él nemi életet, ahogy neki tetszik, amíg abból másnak nincs bántódása. Részemről csinálhatják mások porszívóval vagy széklábbal is. Senkit nem ítélek meg ez alapján, sőt egyáltalán igyekszem kerülni a mások feletti ítélkezést. De fenntartom magamnak a véleményalkotás jogát.
Egy mesekönyvről van szó. Hogy hogy jön össze a nemi élet és egy mesekönyv? Jó kérdés. Ebben a megkapó kiadványban klasszikus mesék és regények átirataként Hófehérkéből Avarbarna nevű fickó, Hamupipőkéből meleg pasi lesz, de állítólag fogyatékkal élők, családon belüli erőszakot elszenvedők és egyéb, társadalmilag hátrányos helyzetű szereplők cserélik fel az eredeti hősöket. És van ahol a válás jelenti a happy endet, ha jól emlékszem, Hüvelyk Pannáéknál. Érzékenyítés a cél. Amit ugyebár nem lehet elég korán elkezdeni.
Hát igen. A klasszikus irodalom döbbenetesen intoleráns a hátrányos helyzetű csoportokkal. Mindenhol csak a szőke kék szemű a jófiú, ráadásul fehér lovon. Fehéren! És sehol egy leszbikus királylány, sehol egy transzvesztita szegénylegény, semmi transznemű varázsló (pedig simán megcsinálhatná saját magának), de még csak egy valamire való afroamerikai boszorkány sincsen semelyik mesében! Nem beszélve az ázsiaiakról, az indiánokról, a beduinokról, az aboriginálokról, a busmanokról, filippínókról, polinézekről, maorikról. Hát melyik mesében olvastál már tuaregekről? Micsoda rasszizmus! Ráadásul egy szó sincs sehol a drogfüggőkről, a narkolepsziásokról, a klausztrofóbiásokról, hipochonderekről, kényszerbetegekről, kisebbségi komplexusosokról, mutogatós bácsikról, a szado-mazósokról, a pedofilokról, a a nekrofilokról, az állatokkal szexelőkről, és még mennyi mindenkiről sem! Pedig szegények nem tehetnek róla, hogy ilyenek. Micsoda előítéletesség, micsoda kirekesztés! Fujj.
Én azt mondom, nem szabadna megállni egy sima kis mesekönyvnél. Meglovagolva a sikert, rögtön neki is kellene fogni a komolyabb munkának. A mítoszok és legendák világa például kimeríthetetlen tárház.
Lehetne mondjuk a küklopszok egyetlen szeme ferde vágású. Vagy mondjuk Zeusz ne a nők bolondja legyen, hanem a kecskéké. Kronosz ahelyett, hogy megeszi a gyerekeit, molesztálja őket. A heszperidák természetesen egy leszbikus kommuna, Afrodité férfiből lett nővé operálva, Pallasz Athéné pedig rossz testbe születettnek érzi magát.
Ozirisz és Ízisz nem bírják egymást elviselni, ezért elválnak. Valójában nem is Széth öli meg a zöld helyett neonsárga Oziriszt, hanem Ízisz, mert nem tudnak megegyezni Hórusz gyermekfelügyeletén. Geb, a föld istene, és felesége, Nut, az ég istennője házasságuk feldobására párcserélős partikat tartanak a Tefnut-Su (pára és levegő istenei) házaspárral. Maat, az igazság és rend istennője szingli, alkalmi kapcsolatokban érzi jól magát. Isteni feladatát az apja erőlteti rá, egyébként sokkal szívesebben foglalkozik mobil appok fejlesztésével.
Krisna nem kék, hanem magenta lila volt, valójában nő és szerencsejáték-függőként indult. Mohamed próféta anyja prostituált, apja alkoholista volt, ő maga pedig szerette nőnek sminkelni magát. Buddhát az apja rendszeresen bántalmazta. Ezért indult világgá, úgyhogy kezdetben nem az aszketizmus miatt fogyott csonttá, hanem mert nem volt mit ennie. Végül kemény fizikai munkából élt, ami annyira kimerítette, hogy egy fa alá rogyott. Olyan sokáig nem tudott felkelni, hogy közben megvilágosodott alatta. Ja, és persze nő volt ő is, mégpedig rézbőrű.
Jézus néger volt, biztosítási kockázatelemző és valójában nem Mária Magdolna volt a szerelme, hanem az apostolok közül több is. Tulajdonképpen Istent is helytelenül ábrázolják mindenütt fehér férfiként, mert valójában ázsiai nő, így az első ember, Éva is ázsiai, hiszen saját képére és hasonlatosságára teremtette az Úrnő. Az oldalbordájából készült sárgabőrű Ádám volt az, aki miatt bűnbe estek és kiűzettek a paradicsomból. Ja, a kígyó meg persze szexelni akart velük, mert emberekkel szerette csinálni. Azért húzta őket csőbe, mert Éva és Ádám nem volt vevő rá. Persze a tudás fájának gyümölcsétől Éváék rájöttek, hogy kettesben nem tudnak grupizni, plusz még ki is lettek kergetve a Paradicsomból, szóval totál depressziósak lettek és folyamatosan vagdosták magukat.
Végül, de nem utolsó sorban a leszbikus Emese azt álmodta, hogy az ő gyermeke fogja meglelni az új hazát. Mivel azonban azonos nemű szerelmétől nem szülhetett, ezért örökbefogadta Álminát, a leggyönyörűbb kislányt. Amikor Álmina felnőtt és megtudta, hogy adoptálták, totál kiborult, ön- és közveszélyes lett. Ezért egy időre be kellett feküdnie a pszichiátriára. Attila vezérünk egyike volt a nimfomániás Álmina nyolc férjének. Azért volt olyan sikeres hadvezér, mert kényszeresen mutogatta magát, ettől az ellenfelei sikítva rohantak előle. Hunor és Magor testvérek helyett meleg pár voltak, a csodaszarvast pedig egy csodálatosan atlétikus alkatú, hatalmas szerszámmal megáldott ismeretlen váltja fel. Mivel heteró volt, eszeveszetten menekült Hunorék elől.
Látható tehát, hogy kimeríthetetlen tárházból csemegézhetnek a kreatív írók. És akkor még nem említettük a teljes világirodalom nagy műveit, a színházi darabok, balett előadások, operák gazdag történetvilágát, a zene- és filmipar kiemelkedő alkotásait, sőt, a teljes emberi történelem nagy fejezeteit.
A gyerekeket sokkal jobban érzékenyíteni kellene, még több leszbikus meg cigányos mesével. Hiszen köztudott, hogy a gyerekek totál érzéketlen tufák mind egy szálig. Így születnek az emberi csecsemők. Azért sírnak fel, mert kiakadnak a sok színesbőrűn, homoszexuálison, meg nyomorékon, akik között mostantól élniük kell.
Micsoda csodás új világ hajnalát alkothatjuk meg! Ha átírjuk a kiemelkedő művészeti alkotásokat és történelmi eseményeket, azzal a bolygó teljes lakosságát érzékenyíteni fogjuk a deviancia iránt! Nem lesz több gyűlölet, nem lesz több kirekesztés. Alig bírom kivárni.
Mi a baj a Star Wars-szal?
Ezt a bejegyzést eredetileg 2018-ban írtam, a régi blogomra. Azért hoztam át ide is, mert a kultsorozat körüli őrület azóta is gerjesztve van, véleményem pedig mit sem változott azóta, sőt.
Nálunk a családban kész Star Wars őrület van. Apának már akkor megvolt a klasszikus és az előzménytrilógia, amikor megismerkedtünk. A kissrácok pár éve megnézték ezeket és odavannak értük. Aztán tavaly év vége felé felerősödött a mánia a nyolcadik rész mozibemutatója körül. Azóta ki sem látszunk a Star Wars-os cuccokból. Tele vagyunk kartonsisakokkal, a Jézuska hozott egy igazit is. Van távirányítós Millenium Falconunk, rohamosztagos figuráink, foglalkoztató füzeteink, ruháink, természetesen már megvan a Darth Vader jelmez is farsangra.
Most nem mennék bele, mennyire jó-ez így és hogy milyen nehéz leállítani a szeretettől duzzadó rokonokat. A lényeg, hogy én magam sosem voltam ennek a fertőző betegségnek az áldozata, ezért talán egy kicsit tárgyilagosabban látom az egész jelenséget. És látok pár olyan dolgot, ami cseppet sem tetszik. Ugyanis meggyőződésem szerint ez a filmsorozat nagyon rossz üzeneteket közvetít a nézőknek – a gyerekek pedig sokkal fogékonyabbak rá, jobban beleillesztik a gondolkodásukba a tudattalanul bejövő infókat.
De mik ezek a rossz üzenetek? Az egyik, szerintem legdurvább a háború. A címe alapján persze nem meglepő, hogy erről szól az egész. No de a cselekmény tényleg semmi de semmi más. Jó, persze kibontakoznak a háttérben sorstörténetek is, de azok csak elnagyolt mellékszálak. Mi a nyolc részen átívelő sztori gerince? Harc, harc, harc és megint csak értelmetlen harc. Jó sok agresszióval, brutalitással, kegyetlenséggel tarkítva, és nem csak a sötét oldal részéről. Mindig, amikor a jó végre győzedelmeskedik a gonosz felett, előbb-utóbb újra felülkerekedik a gonosz és kezdődik elölről. Ennek a szereplők szemszögéből semmi értelme nincsen.
Azt mondja egy filozófiai tanítás, hogy ha mindig ugyanazt teszed és más eredményt vársz, akkor nem vagy normális. Ha a lázadók mindig erővel győzik le a sötét oldalt, aztán az újra elhatalmasodik és megint legyőzik erővel és megint elhatalmasodik, akkor el kéne gondolkodni, hogy mi mást lehetne tenni. Bár a nézők a lázadóknak szurkolnak, szerencsére nem tartozunk közéjük, így egy ponton túl csak simán dögunalom az egész. Zárójel bezárva, mert kicsit elkalandoztam. : )
Szóval a Star Wars története az értelmetlen háborúzás rétestésztája. Ezzel azonban az a nagyon nagy gond, hogy a rajongóknak, akik megnézik újra meg újra az összes részt (ha lesz Star Wars CCCLXIV. – azaz 364. – azt is alig bírják majd kivárni), totál beépül a gondolkodásába, hogy ha valami nem tetszik, akkor az egyetlen megoldás az agresszió, neadjisten a militarizáció.
És ez nagyon, nagyon rossz üzenet.
Az agresszort nem lehet agresszióval legyőzni, mert abban ő a jobb. Azok, akik jelenleg a világot uralják és tulajdonképpen megfelelnek a filmben sötét oldalként aposztrofált erőknek, azért plántálják bele ezt az üzenetet jó alaposan a nép fejébe, mert ameddig a tömegek csak ezzel próbálkoznak, addig biztosítva van az elnyomók hatalma. Az üzenet tehát egy kolosszális – és veszélyes – hazugság. Erővel még soha semmilyen elnyomó rendszert nem döntöttek meg. Az egyetlen, ami ilyen rendszert meg tud buktatni, az emberi tudatosság. Azt pedig éppen hogy elaltatja minden ilyen kultuszfilm. Erre nagyon oda kellene figyelnünk, mert ez az elnyomatásunk kulcsa.
A másik nagy baj a filmsorozattal, az a sötét oldal kultusza. Habár a cselekményt követve nyilván mindenki a jó oldallal azonosul, valahogy mégis a gonoszok a népszerűbbek. Nézzétek csak meg, melyik szereplők köszönnek vissza a pólókon, a műanyag tányérokon, a tanszereken, játékokon, de még a tejesdobozon, papírzsebkendőn, az üdítős flakonokon és gyakorlatilag mindenütt, amerre szem ellát. Talán Leia, Han Solo, Luke vagy Anakin? Esetleg a Millenium Falcon vagy az X-szárnyúak? Hát, ők nagyon elenyésző számban bukkannak fel bárhol is. Ezzel szemben lépten-nyomon belebotlasz Dart Vaderbe, Kylo-Renbe, rohamosztagos katonákba, TIE-vadászokba, halálcsillagokba és miegymásba.
Látom a nagyfiamon, mennyire rajong ezekért. Párszor megkérdeztem tőle, miért őket játssza el, miért ők érdeklik jobban, hiszen a sötét oldalon állnak. Erre elmondta, hogy a TIE-vadászok, a halálcsillag, vagy éppen az AT-AT lépegetők sokkal izgalmasabb gépek, mint az X-szárnyúak. Egy rohamosztagos katonának sokkal jobb fegyverei vannak, mint egy prosztó fénykard. Darth Vader eleve egy különlegesen misztikus figura azzal, hogy félig ember, félig robot. Kylo Ren sokkal érdekesebb, mint mondjuk Luke Skywalker, hiszen utóbbi csak sima jedi-erővel bír, míg Kylo képes mások tudatába is belenyúlni. Hát mi ez, hanem maga az izgalom és fantasztikum magasfoka. Az ilyen fogásokkal érik el a filmkészítők, hogy a negatív figurák vonzóbbá válnak a gyerekek és fiatalok szemében, mint a pozitívak.
Erről egyébként a katonaság jut az eszembe, ahol hasonló eszközökkel érik el, hogy vonzó legyen a fiatal srácok számára. A vadászgépekkel, gépfegyverekkel, tankokkal meg ilyesmikkel eszméletlenül be lehet hülyíteni a befolyásolható műszaki érdeklődésű fiatalokat. Így örömmel állnak be a katonasághoz, hogy ezekkel testközelből találkozhassanak – anélkül, hogy akár csak egyszer is belegondolnának abba, hogy mindezen eszközök és maga a kiképzés nem éppen a népek barátságát vagy a világbékét mozdítja elő, hogy finom legyek.
Na de mi azzal a baj, ha egy távoli galaxisban játszódó fantáziafilmnek a negatív szereplőivel azonosulnak a fiatalok? Az csak egy film, igaz? Nos, ez sajnos egyáltalán nem ilyen egyszerű. Lásd Alan Watt filmjét. Amikor azonosulsz egy filmmel, vagyis a hatása alá kerülsz, akkor hipnózisban vagy és ebben az állapotban programokat töltenek fel rád a filmkészítők. Ha csak a sima hipnózisra gondolsz: amikor azt mondja a hipnotízőr a páciensének, hogy kukorékoljon, mint egy kakas, akkor azt ő minden további nélkül megteszi. Ez egy program, amit feltöltött a pszichiáter a betegére. Ha csokit etet vele és azt mondja, hogy az citrom, a hipnotizált elhiszi, hogy citromot eszik és fintorogni fog. Ez is egy program. Ha azt mondja neki, hogy most megérinti a kezét egy égő cigivel, miközben csak egy ceruza végét érinti hozzá, a hipnotizált kezén égési seb fog keletkezni. Ez is egy program. Ilyen a hipnózis, így működik az emberi psziché.
Amikor filmet nézel és hipnotikus állapotba kerülsz, vagyis megfelejtkezel arról, hogy most a nappalidban ülsz a kanapén, helyette úgy érzed, mintha te is ott lennél mondjuk a Tatuin bolygón, akkor bármilyen programot fel lehet tölteni rád, anélkül, hogy a tudatában lennél. Egyetlen módot tudok, hogyan lehet védekezni ez ellen, azon kívül, hogy egyáltalán nem nézel filmeket és tévéműsorokat: maradj a nappalidban. Légy résen és állj ellen a varázsnak. Tartsd a tudatodban, hogy a kanapédon vagy és nem a Tatuinon. Nem könnyű. Épp ezért gyerekektől, fiataloktól nem várhatod el ugyanezt. Számukra a média hihetetlenül kártékony.
Szóval a Star Wars filmek feltöltik rád azt a programot, hogy a negatív erőkkel kell azonosulni. Ha esetleg ez nem települne fel, akkor a másodlagos program az, hogy az elnyomásod ellen erőszakkal kell fellépni. De a legnagyszabásúbb programja a filmsorozatnak még ezeknél is jóval ijesztőbb.
Az ugyanis tudatilag készít fel téged arra, hogy a „szép új világot” benyeljed. Tudom, hogy sokan bolondnak néznek mindenkit, aki bármilyen összeesküvés-elméletben hisz és azt hangoztatja, hogy létezik egy bizonyos háttérhatalom. Ez a hülyének nézés jelensége sem véletlen, de igyekszem a tárgynál maradni: ennek sajnos nagyon is valós alapja van. A háttérhatalom törekvése az új világrendként emlegetett korszak megvalósítása, ami nem igazán lenne vidám a tömegek számára. Mindaz, amire a Star Wars sötét oldalának képviselői törekednek, kísértetiesen emlékeztet az új világrendre. Hogy szokjuk a gondolatot.
Ott van mindjárt az Első Rend, azaz First Order. Az új világrend pedig new world order. Mindkettőben szerepel a rend szó. Miért? A filmben simán lehetett volna bármi más neve. De tételezzük fel, hogy az egybeesés véletlen. Van egy könyv, az a címe, hogy Star Wars Birodalmi kézikönyv. Ez úgy lett megírva, mintha maga Palpatine császár szerkesztette volna a parancsnokai számra. Rögtön a bevezetőt ajánlom szíves figyelmetekbe. „Diadalmas egységbe kovácsolódtunk. A Birodalom zászlaja alatt együtt ünnepelhetjük közös eredményeinket:
- egy uralkodó
- egy törvényszék
- egy közös nyelv
- egy oktatási rendszer a társadalmi felemelkedésért.
És a Birodalom nem tanúsíthat türelmet azokkal szemben, akik bomlasztják egységét. Az erőszak ellen erőszakkal kell küzdenünk. A lázadók és az árulók ezt az egy nyelvet ismerik.”
Aki nem ismeri az új világrend mibenlétét, legyen szíves és guglizzon rá. Lehet, hogy további véletlen egybeeséseket fog találni.
Aztán továbblapozva megismerhetjük a Birodalom új rendjének pilléreit. „Palpatine császár uralkodásának alapját az úgynevezett Új Rend (sic!) képezi. E szerkezet előnyei között olyanokat sorolhatunk fel, mint”: központosított hatalom, elsöprő erejű haderő, magközpontú politikai vezetés, a kereskedelem államosítása, kulturális dominancia, stb. A kultúránál ezt találjuk: „…a felsőbbrendűségről nem csak a harctereken kell gondoskodni – hanem az elmékben is. A felforgató tevékenységet folytató művészeket a megfelelő átnevelésnek vetik alá.” Egy másik alfejezet, Propaganda: totális kontroll az események felett címmel: „Az Új Rend Fenntartásáért Felelős Bizottság (ÚRFEFEB) gondoskodik arról, hogy a hivatali rendszer és a közvélemény támogassa Ő Császári Felségét és az Új Rend szabályelveit. Az ÚRFEFEB kulturális és ifjúsági szervezetein keresztül a Birodalom ellenőrzése alá vonhatja az eseményeket és ezzel a polgárok reakcióit is. Az ÚRFEFEB önkéntes hazafijai szemmel tartják szomszédaikat, és jelentik a feltételezett kollaboránsokat. A média-HírHálók ma már nem magánvállalkozások. Mivel a Birodalom kontrollálja a médiát, bármilyen hírből előnyt kovácsolhatunk a császár számára.”
Ha párhuzamokat vélsz felfedezni valós múltbeli eseményekkel, esetleg jelenlegi tendenciákkal, azok is nyilván a véletlen művei.
Ha pedig most meg vagy győződve róla, hogy valami konteós futóbolond vagyok, akkor köszi a figyelmet, ez az írás nem neked szólt. A többiek pedig – őszintén és erősen remélem – elgondolkodnak mindezen és tudatosabban fogyasztják ezután a médiát.
Ha valami olyan elsöprő erejű tömegjelenség üti fel a fejét, mint egy több generáción átívelő kultuszfilm-sorozat, az már eleve gyanús. A tömegjelenségek mögött mindig manipulátorok állnak. Mindig. Mert olyan nincsen, hogy több millió ember pont ugyanabban hisz, pontosan ugyanolyan az ízlése, pont úgy gondolkodik. Ezek tudatosan gerjesztett tömegpszichózisok, amikkel szemben nagyon ébernek kell lenni, ha meg akarjuk úszni a következményeket.
Ha szeretnéd tudni, mik azok a dolgok az életedben, amiket hipnózis hatására teszel, gondolsz vagy érzel, arra is van lehetőség, de iszonyat tudatosnak kell lenned hozzá. Minden egyes rezdülésednél fel kell tenned magadnak a kérdést, hogy ezt miért csinálom, azt miért gondolom. Ha nagyon figyelsz, sikerülhet, de még akkor sem biztos, hogy kikerülsz a hatása alól. Erről bővebben a Feldmár Andrással készült Van-e élet a halál előtt c. filmben hallhatsz, jó szívvel ajánlom.
Valóság? Fikció?
Van néhány a kedvenc könyveim közül, melyeknek közös vonása, hogy szerzőjük egyes szám első személyben mesél valamilyen különleges találkozásáról. Ezek a találkozások olyan tanításokat nyújtanak az olvasónak, amelyek túlmutatnak a materializmus korlátain, rávilágítanak „civilizált” életünk fonákságaira, emészthető bölcsességeket kínálnak egy boldogabb életszemlélethez. Vajon ezek a találkozások tényleg megtörténtek? Ki tudja. Számít vajon? Ti mit gondoltok?
Exupéry kis hercege nyilván számtalan fantázia-elemmel van átszőve. De attól még éppenséggel találkozhatott a pilóta egy különleges figurával, akitől sokat tanult és aki végül fájdalmas döntést hozott. Ha így volt, akkor ezek a bizonyos fantázia-elemek lehetnek gyönyörű metaforák. Lehet, hogy valójában egy felnőtt emberről való találkozásról szól, akiben megvolt a gyermeki tisztaság. Az, hogy másik bolygóról érkezett, jelentheti azt, hogy egészen más típusú ember volt, mint akivel általában összefuthatunk. Ma is könnyen rámondjuk fura szerzetekre, hogy ufó. A rózsa erősen gyaníthatóan egy hölgy lehetett, akibe a kis herceg szerelmes volt. A róka bizonyára a szerző egyik barátjának a metaforája. A kígyó a látszólagos gonosz szimbóluma, rávilágít arra, hogy semmi sem egyértelműen jó vagy rossz, hiszen mérgével szívességet tesz a kis hercegnek, aki erre kifejezetten kéri. Történhetett a valóságban Exupéry-vel ilyen különös találkozás? Vagy csak álmodta? Esetleg gyermekkori önmagával vetett számot? Érdekes, titokzatos dolog ezen elgondolkodni, de mégiscsak a mondanivalója a lényeg. Nem igaz?
Marlo Morgan amerikai orvosnő egy ausztrál bennszülött törzzsel való találkozását, a velük töltött három hónapos zarándokútját meséli el a Vidd hírét az Igazaknak című regényében. Imádom! Nagyon sok bölcselet van benne arról, hogy mik a valódi értékek és hogy mennyire értelmetlen a mi kultúránk elemeinek nagy része. „A legnagyobb különbség az Igazak és a mutánsok között, hogy az utóbbiak lelkében félelem honol. Az Igazak nem ismerik ezt az érzést. A mutánsok ijesztgetik gyerekeiket, büntetőtörvényre és börtönre van szükségük. Olykor még az országok biztonságát is arra alapozzák, hogy más országokat fegyverrel fenyegetnek. A bennszülöttek szerint a félelem az állatvilág jellemzője, mert a túlélés szempontjából szükség van rá. Ha az emberek megismerik a Teremtőt és megértik, hogy a világmindenség nem sebtéből összetákolt rendszer, hanem állandó fejlődésből kibontakozó terv, akkor nem sújtják őket félelmek. Nem mindegy, hogy hit vagy félelmek töltenek-e el bennünket.” A könyv megjelenése után felröppentek olyan híresztelések, miszerint az egész regényből semmi nem igaz és nem is létezik ez a törzs Ausztráliában. Lehet, hogy így van, lehet, hogy tényleg megtörtént. Mindenesetre sok olyasmi van benne, amit szerintem nem lehet csak úgy kitalálni. Mégis: aki elolvassa, egyértelmű üzenetet kap, nem lehet vele nem egyetérteni. Akkor?
Nem kevésbé különös Vlagyimir Megre találkozása a titokzatos Anasztáziával. A regénysorozat írásának kezdetén a szerző már sikeres és gazdag üzletember, soha életében más irodalmi művet nem írt. Mi vehette rá, hogy ezt a tíz kötetes sorozatot papírra vesse? Honnan szedte vajon az egészet? Lehet, hogy tényleg találkozott a szibériai tajgában egy gyönyörű, fiatal nővel, aki egy szál magában élt az erdőben? Elolvasván a regényt, olyan gondolatokra bukkanunk, ami mellett nem lehet úgy elmenni, mint ha csak egy érdekes mese lenne. Mert az igazságra ismerünk benne, a világ tiszta, logikus, alaposan elfeledett törvényszerűségeire. Azt mondja például Anasztázia, hogy a természetben minden megvan, amit az ember valaha is képes volt feltalálni, csak sokkal tökéletesebben, pusztítás nélkül. A legérdekesebb talán mégis az volt, amikor konkrétan elmeséli, hogyan lehetne természetes megoldással űrhajót építeni, amibe nem kell semmilyen üzemanyag és nem árt senkinek és semminek. Nekem tátva maradt a szám, mert nem tudok semmit sem felhozni, hogy miért ne tudna az általa felvázolt jármű működni! Vajon tényleg él egy Anasztázia az orosz erdők mélyén? Kitaláció? Szerintem ez a leglényegtelenebb kérdés az egészben. Pedig persze én is kíváncsi volnék rá.
Richard Bach az Illúziókban egy bizonyos Donalddal való találkozását meséli el. Nekem ez a könyv azért különleges, mert ez volt életem első olyan könyve, ami megindított bennem valamit, megnyitott egy kis kaput az elmémben és a szívemben, amin átlépve már nem volt visszaút a materializmusba. Nem tegnap volt már mindez, és bár olvastam azóta máskor is, még így is csak homályos emlékeim vannak a könyv összességéről. Dereng a felhőpárologtatás meg a kék toll bevonzása, meg az, hogy a Donald repülőjének ablakán soha nem voltak bogártetemek. Arra azonban tisztán emlékszem, hogy elolvasván a regényt, miközben hatása alatt lebegtem, folyamatosan ott csiklandozott a kérdés: tényleg megtörtént mindez?
Miért olyan fontos ez vajon? Miért kell az embernek tudnia, hogy egy történet igaz-e, amikor mondanivalója olyan átütő, annyira tiszta és magával ragadó? Nem a történetnek kell igaznak lennie, hanem a tartalmának. A történet maga csak a körítés, hiszen ha valahol pontokba szedve lennének tálalva az élet nagy törvényei, valószínűleg igen keveseket érintenének meg a legeslegnagyobb, legfontosabb igazságok is. A „hordozóanyag”, a történet ettől még lehet igaz is, fikció is, semmi jelentősége. De úgy látszik, a fejletlenebb léleknek kell az elme jóváhagyása, az meg csak racionális alapokon történik meg. Ám minél több ilyen történetet olvas az ember, annál inkább tudatosodik az üzenet. Születésünktől fogva nagyon sok behatás ér bennünket, amelyek mind a „racionális”, materialista világba terelnek – ezért olyan nehéz elszakadni ezektől és meglátni, ami mindig is az orrunk előtt volt. De nem lehetetlen. :)
Mese mese hátán
Ezt a bejegyzést eredetileg 2015-ben írtam, még a régi blogomra. Azért hoztam át ide is, mert az alább favorizált tévémeséket most is jószívvel ajánlom kisgyerekes családoknak. Hogy
most (2022-ben) milyen mesék mennek a tévében, már nem követem annyira,
mert kezdjük kinőni a műfajt. Illetve Postás Petről annyit, hogy az itt
leírtak az eredeti bábmesére vonatkoznak, nem az animációs változatra.
Ott már elveszett a bája az egésznek, szerintem.
A gyerekeink mellett finoman szólva megváltozott a tévézési szokásunk. Idejét sem tudom már, mikor láttam utoljára helyszínelőket (nem mintha hiányozna), vagy egy jó kis klasszikus krimit, mint mondjuk a Poirot, esetleg valamilyen tehetségkutatót vagy valóságsót. Most, hogy így belegondolok, nem is olyan rossz dolog, hogy szinte kizárólag mesék mennek nálunk.
Eredetileg az volt a tervem, hogy kezdem azokkal az animációs sorozatokkal, amelyektől szálanként hullik ki a hajam, mint például annak a bizonyos fekete-fehér kockás emblémájú gyerekcsatornának a kínálata. Ezek például felérnek egy agylövéssel, nem kevésbé a különböző harcozós japán gülüszemű mangák. De ne higgye még véletlenül se senki, hogy a köztévé gyerekcsatornája nem zsibbasztja le időnként a szülők idegrendszerét. Van itt Pimpa, Dipp és Dapp, Mélytengeri mentőcsapat, vagy hogy magyar gyártmányú kínálatból is szemezgessek: a Mesélj nekem!, Lóti és Futi és a nem kevésbé képernyő szégyene, a Hetedhét gyerekhíradó. Eredetileg ki akartam fejteni, hogy miért számítanak ezek nálam kiskorúak ellen elkövetett bűncselekménynek. Végül azonban úgy döntöttem, hogy inkább a jókra koncentrálok.
Szeretem az olyan meséket, amik valami értelmeset próbálnak tanítani a gyerekeknek, színvonalas keretek között. Ilyen például az Állatkert a hátizsákban, alias „Zabu-mabu” (Zoboomafoo), amit/akit mi nagyon szeretünk. Amikor először láttam Chris és Martin műsorát, azt gondoltam, hogy ez a két pasas egyszerűen nem normális. Csakhogy a nagyfiam imádja őket, amikor idétlenkednek – és közben két-három évesen már rengeteg dolgot megtanult tőlük az állatokról. Mellesleg én is sok új ismerettel gyarapodtam. Mondjuk most már, a hatszázötvenedik ismétlés után nem nagyon köti le a porontyot.
Üdvözlöm az olyan meséket is, amik imádnivaló humorral vannak átszőve, mint mondjuk a Shaun, a bárány. Ennek a gyurmasorozatnak nemcsak a figurái megkapóan viccesek, hanem a történetek is. Még harmincakárhány évesen is képes könnyekig megnevettetni, szóval egyik nagy kedvencem. És hogy valami magyar alkotást is méltassak, ebbe a kategóriába tartozik nálam Vass Mónika Alpesi Krokodil meséje is, ami grafikában, meseszövésben is annyira mókás és ötletes, hogy mélyen meghajolok előtte.
Pozitív meselistámhoz tartoznak az olyan történetek, amikből valahogy az életigenlés és a szeretet jön át. Nekem ezért végtelenül bájos a Postás Pat. Nemcsak a bábok és a díszlet tündéri, hanem a rövid kis történetek is, amelyek az aprócska falu, Greendale lakóinak összetartásáról szólnak. Köztük él postás Pat, aki a közösség egyik motorja, de van itt doktornő, tanár bácsi, vasutas, ezermester, plébános, gazda, no és persze sok gyerek.
Nagyon szeretjük azokat a meséket is, amelyek egy kis főhős köré szövődnek, így azonosulni tud velük a nagyfiam. Ilyen például Franklin, aki teknős ugyan, de pont olyan életet él, mint a kisiskolás gyerekek. Néha a szüleivel, máskor a barátaival vagy az iskolai kihívásokkal keveredik ellentmondásba, de végül szeretettel és odafigyeléssel minden probléma megoldódik.
Ebből a szempontból hasonló a Caillou is, nálunk nagy példakép. Nagyfiammal azonos korú főhőse teljesen hétköznapi kalandokba keveredik, amelyeket mi is átélünk nap mint nap. Azért szeretem nagyon, mert nem csak a gyerekemnek tud megerősítést vagy ötleteket adni bizonyos helyzetekre, hanem nekem, szülőnek is. Caillou szülei annyira ügyes megoldásokat kínálnak a jellegzetesen felbukkanó problémákra, hogy érdemes tanulni tőlük. Persze nem minden jön be belőlük, de türelmet, elfogadást, szemléletváltást tanítanak a fáradt és túlterhelt szülőknek, ezért még akkor is megnézem, ha a gyerekek épp nincsenek jelen.
Arthurért pedig kifejezetten rajongok! Ő egy iskolás meghatározhatatlan állatféle (egyszer mintha mókusként emlegették volna a mesében, másutt tengerimalacként aposztrofálják), hatalmas szemüveggel és igazán nagy szívvel, két tesóval és sok-sok baráttal. Akiknek egyébként mindnek igazi karaktere van és mindegyiküket imádni lehet önmagukért, hibáikkal együtt. Hugica például nagyon önző és türelmetlen, fontoskodó és kiállhatatlan tud lenni. Ugyanakkor van egy képzeletbeli barátnője, Nadine, akivel rendszeresen egyeztet mindenféle helyzetben és ettől irtó cuki. Aztán ott van Buster, a nyuszi, aki rendíthetetlen ufó-hívő. Binky, a bunkó, aki mindig mások szívatásán töri a fejét, miközben valahol mélyen arany szíve van. Prunella nagy Harry Potter-rajongó és van egy vak barátnője. Muffy dúsgazdag szülői hátterével kissé felfuvalkodott és mindig előkelősködik, de azért ő is megküzdi saját kis harcait önmagával. Francine az ő „szolgálója”, de azért neki is megvan a maga elképzelése a világról. Nagy Agy Brian az osztály esze, aki hihetetlenül tájékozott, egy étteremben kisegít, ám néha neki sem könnyű a túl sok ész. Persze ott vannak még a szüleik, a tanárok, egy csomó más sulis, házi állatkák és szomszédok, Arthur karonülő kistesója, bébiszitterek, szóval igen terebélyes a szereplőgárda. Velük aztán igazán sok minden történik, amelyek bármelyikünkkel megeshetnének. Ezek a történetek azonban mégis annyira érdekesek tudnak lenni, hogy a felnőtteket is simán magukkal ragadják. Sok humor, szeretet és életszag szövi át ezeket a meséket, amelyek nekem véglegesen és visszavonhatatlanul a szívemhez nőttek.
Végül pedig egy olyan mese, ami amolyan egész estés mesefilm: a Vigyázz, kész, szörf! Ebben a történetben annyi kedvesség és eredetiség van, hogy egyszerűen nem tudom elégszer megnézni ahhoz, hogy ne nevessek a poénjain. Egy pingvineknek rendezett szörfversenyről szól, amelynek főhőse Cody. Ennél többet nem is mesélek róla, mert egyszerűen látni kell. Mert igenis, egy sokat látott anyukának is tud újat mutatni egy pingvines animációs mese, amelyben a klisék helyett egy igazi szívhez szóló, fordulatos, eredeti és vicces történet kerekedik ki, aminek még felnőtt fejjel sem lehet előre megjósolni a végét. Úgyhogy mindenki essen neki, aki még nem látta.