Az időutazó álma
A férfi fáradtan lépdelt hazafelé. Forrón sütött a nap, izzadtságtól ragacsos bőrére potyautasként tapadtak a homokszemek. Alaposan bepiszkolódott ágyékkötője kitartóan ringatózott lépései ritmusára. Újabb nap telt el a piramis építésével. Már majdnem egy hete foglalkoztak vele. Hol van még a vége? Bizony, kemény munka. Rengeteg koncentrációba kerül az antigravitációs mező létrehozása és fenntartása. Még jó, hogy a fáraó és a főpap ilyen nagy tudásúak, és gondosan megterveztek előre mindent. Máskülönben biztosan nem végeznének még tán két hónap alatt se. Mégis, olyan felemelő érzés ilyen nagyszabású tervet megvalósítani!
Ezen morfondírozott Barakan, amikor különös dologra lett figyelmes. Néhány lépésnyire előtte a tökéletes szélcsend ellenére felkavarodott a por. A homokszemek egyre magasabbra örvénylettek, majd egy emberalak rajzolódott ki a homoktölcsér közepében. Végül elült a jelenség és a férfi ott állt Barakan előtt.
Az egyiptomi építőmunkás pár pillanatig meghökkenve vizslatta a semmiből előbukkant szerzetet. Baseball sapka, szürke nyomott mintás póló, farmernadrág és sportcipő volt rajta. Zavartan nézett körbe. Kettejük közül szemmel láthatóan ő volt jobban meglepődve. Barakannak hamar leesett, mi is történt valójában.
- Á, egy időutazó! Isten hozta az ókori Egyiptomban!
A férfi arcán a döbbenet mellett megjelent az öröm is, ami egyre jobban szétterjedt rajta, mígnem eufórikus ugrálásba és kurjongatásba kezdett.
- Megcsináltam! A mindenségit! Nem hiszem el! Megcsináltaaaam!
- De meg ám – felelte Barakan. – És most mihez kezd?
A férfi előhúzta zsebéből a mobilját és fotózni kezdte Barakant.
- Ugye tudja, hogy ezzel itt nem sokra megy?
- Nyugi, csak lövök pár képet. Mégis mit tud maga erről?
- Lássuk, csak – hajolt közelebb az egyiptomi a készülékhez. – Hmmm, ha nem tévedek, ez egy iPhone 4-es. Az önök időszámítása szerint 2010-ben vezették be. Az utolsó iPhone, amelyet Steve Jobs személyesen prezentált, mert következő év októberében elhunyt. Az acélkeretes készüléket az üvegszendvics-stílus úttörőjeként is emlegetik. Egy kamerás, nyolc gigás háttértárral…
- Na, na, na! Egy pillanat! Mégis honnan tud maga ilyeneket?
Barakan csak csendesen mosolygott.
- Ó, a fenébe! Hol a kandi kamera? Jó nagy barom vagyok, mi? Dr. Josh Kendall – a tudós, aki elhitte, hogy időutazott. Jól behúztak a csőbe, gratulálok. Igazán remek műsor lesz belőle.
- Nyugodjon meg uram! Kedves Dr. Kendall, semmi ilyesmiről nincs szó. Ön valóban az ókori Egyiptomban van, bár mi aranykornak nevezzük. Szakkarába csöppent, méghozzá 28362-be. A mi időszámításunk szerint, persze. Sokkal-sokkal korábban, hogy az önöké elkezdődött volna.
- Ja, aham. Nagyon vicces. Az ókori mobilszaki.
- Hallott már a szakkarai piramisról, Dr. Kendall?
- Mindenki tudja, hogy a megszállottja vagyok, Dr. Mobilszaki.
- Akkor vessen egy pillantást errefelé, a hátam mögé, kérem.
Josh odanézett, aztán alaposabban szemügyre vette a távoli építményt és teljesen elképedt.
- Ez komoly? Még csak az első szintje van kész?!
- Na meg a föld alatti kamrák, természetesen. Nem semmi feladat, mondhatom. Akarja látni?
- Hát lehet? Istenem, még mindig nem hiszem el!
- Na jöjjön.
Josh és Barakan bejárták a félkész piramis felszín alatti termeit. A tudós teljes eksztázisban volt. Meggyőződött róla, hogy nem valami rosszízű vicc áldozata, ezért inkább arra hajlott, hogy nyilván álmodik. Barakan igyekezett meggyőzni őt a valóságról.
- De mégis honnan tud bármit is az okostelefonokról? Ez kész őrület!
- Nincs ebben semmi különös. Olyasmi ez, mint az internet, csak nem kell hozzá készülék. Felcsatlakozom, lehívom az infókat és kész.
- Egy pillanat. Lehet, hogy nem is a múltban vagyok, hanem a jövőben? Nálunk már lehet olvasni ilyesmiről: beültetnek egy chipet az agyba és a tudat közvetlenül éri el az internetet.
- Nem, nem, szó sincs róla! Semmiféle chip sehol a testben, még csak az kéne! Tudja, létezik egy bizonyos kollektív emlékezet, amiben minden benne van, amire az emberiség valaha is emlékezett és emlékezni fog. Téren és időn kívül áll, és aki alkalmas rá, az hozzáférhet.
- Akasha-krónika?
- Itt máshogy hívjuk.
- De hát az kamu! Csak egy hülye spirimaszlag.
- Rendben – mosolygott Barakan. – Akárcsak az időutazás.
Josh hosszasan hallgatott, mielőtt megkérdezte.
- Akkor azt is az Akasha-krónikából tudta már a legelején, hogy időutazó vagyok?
- Ó, nem, ahhoz nem volt rá szükség.
Josh kérdőn nézett Barakanra.
- Elég egyértelmű volt – magyarázta az egyiptomi.
- Hogyhogy egyértelmű?! Rendben, más az öltözetem, a hajam, meg minden. De egyből magától értetődő volt, hogy egy jövőből jött ember áll maga előtt?
- Persze. Ki más?
- Olyan természetességgel mondja ezt, mintha itt mindennap fel-alá járkálnának az időutazók. Barakan megint csak csendben mosolygott.
- Na ne! Ugye csak ugrat?
- Tudja, Dr. Kendall…
- Josh.
- Oké, Josh. Én Barakan vagyok, örvendek.
- Enyém a megtiszteltetés. Ne haragudj, mit is akartál mondani?
- Csak azt, hogy a legtöbb nagy kultúra előbb-vagy utóbb rájön az időutazás titkára. Így volt ez a múltban és a jövőben is. Sokan vágynak az egyiptomi aranykorba, ezek a vágyak pedig a kellően okos és bátor utazókat elhozzák ide. Igazán büszke lehetsz magadra, Josh. De távolról sem te vagy az első errefelé.
- Kik voltak még?
- Ó, mindenféle szerzetek. Az általatok középkornak nevezett időszak alkimisitái, úgynevezett boszorkányai, mindenféle más kultúrák papjai, sámánjai, javasasszonyai. Jártak már itt atlantiszi bölcsek a távoli múltból, és olyanok is, akik még a te világodhoz képest is a messzi jövőt jelentik.
- Azta! És te találkoztál velük?
- Néhányukkal. Nem az én dolgom az ilyesmi. De azt kell mondjam, meglehetősen megszokott nálunk az időutazók felbukkanása.
- Mégis mennyire?
- Azt az írnok tudná pontosan megmondani, elég változó. De évente úgy tízen biztosan megjelentek itt Szakkarában. Másutt is rendszeresen előfordul, azokkal az adatokkal viszont nem vagyok tisztában.
- Évente tíz? Csak itt? Ez kész őrület! Hogy lehetnek ilyen sokan?
- A végtelen örökkévalóság igen nagy számokat képes termelni – nevetett az egyiptomi, de aztán komolyabbá vált.
- És hát óvatosan kell bánni az időutazókkal, mert nem mindenki érkezik tiszta szándékkal, vagy kellő felkészültséggel.
- Tőlem nem kell tartanotok.
- A szándékaiddal nincsenek gondok – mosolygott Barakan.
- Ezt meg hogy érted?
- Mindegy, van erre egy protokoll. Ez lehetővé teszi, hogy elejét vegyük nagyobb bajoknak.
- Milyen protokoll?
- Nem avathatlak be minden részletbe, de a lényeg, hogy vannak dolgok, amiket megmutathatok, elmondhatok neked, és vannak, amiket nem. Jelentenem kell az ittlétedet a fáraónak és jön majd valaki, aki kérdéseket tesz majd fel neked a saját idődről, a személyedről, az időutazásod technológiájáról, a látogatásod céljáról meg ilyesmik. Mindig kell legyen melletted valaki, nehogy galibát csinálj. Cserébe viszont gondoskodunk az ellátásodról.
- Ez igazán szuper, köszönöm. De mi van, ha nem tartod be a protokollt? Megbüntetnek?
- Már miért ne tartanám be? – értetlenkedett Barakan.
- Mert mondjuk semmi kedved nincs ezzel vacakolni. Rabszolga leszel, vagy mi van olyankor?
- Vacakolni? Rabszolga?? Mit zagyválsz itt össze?! Nem, Josh, ez itt nem így megy. Mi nem azért tartjuk be a szabályokat, mert máskülönben megbüntetnek, hanem mert azokat a fáraó hozza. Ő pedig végtelenül bölcs. Ezért az ő szabályai mindenkire nézve hasznosak, a közjót szolgálják. Többek között ezért van most aranykor. Ha nem követnénk a fáraó bölcsességét, az nekünk lenne rossz. Rabszolgák pedig nálunk nincsenek. Lesznek, későbbi korokban, amikor az aranykor leáldozik, de az már egy másik Egyiptom lesz.
- Barakan, ha ennyire sok az időutazó, szerinted lehetséges, hogy az én koromba is ellátogatnak más időkből?
- Ne haragudj, Josh, de kötve hinném.
- Ühüm… Valahol megértem.
Némi hallgatás után Joshban újabb kérdés merült fel.
- És mások is jártak már itt az én időmből?
- Meglehet.
- Akkor hogyhogy nem hallottam róla soha? Miért nem volt tele a sajtó?
Barakan csak mosolygott.
- És ti? Az egyiptomiak is tudnak időutazni?
- Igen, de nem szoktunk.
- Soha?
- Soha.
- Az meg hogy lehet?
- Ugyan, mi szükségünk lenne rá?
Josh értetlenül nézett Barakanra.
- Nézz csak körül, Josh. Mi itt tökéletes harmóniában élünk. Mégis minek utaznánk bármelyik korba, ha ennél csak diszharmonikusabbak léteznek?
- Oké, ebben van valami. De nem is vagytok kíváncsiak?
- Dehogynem. Többek között erre van az Akasha-krónika. Rengeteget tanulunk belőle.
- Logikus.
Josh zavartan toporgott a homokban.
- Biztos, hogy ez volt az a hely, Barakan?
- Igen, egészen biztos.
- Pontosan ugyanoda kell állnom, ahová megérkeztem.
- Tudom, Josh, már vagy hatszor elmondtad – mosolygott az egyiptomi.
- Ne haragudj, úgy izgulok. Mi van, ha nem sikerül hazajutnom?
- Sikerülni fog, ne aggódj. Tessék, idd meg ezt. Jót fog tenni – azzal Josh kezébe nyomott egy kicsi agyagedénykét.
- De hiszen ez csak víz.
- A legnagyobb kincs itt a sivatagban – kacsintott Barakan.
Josh egy húzásra megitta.
- Köszönök mindent, Barakan! Nálad jobb kísérőt keresve sem találtam volna. Annyi mindent mutattál, olyan sokat segítettél itt nekem.
- Enyém a megtiszteltetés, posztmodern barátom. Jó utat hazafelé!
Josh hátrált egy lépést, várt egy kicsit, de nem történt semmi. Még egyet lépett hátrafelé, és a lába körül halványan keringeni kezdtek a homokszemek. A két ember mosolyogva integetett egymásnak, aztán az örvénylő homok végleg eltüntette Barakan szeme elől az időutazót. Fél perc múlva az örvény elült, helyén mintha senki nem járt volna. Az egyiptomi maga elé meredt, aztán megfordult és az építkezés felé vette az irányt. Sok munka várt még rá, ami egészen lázba hozta.
Dr. Josh Kendall a laboratóriumában állt és integetett. Hirtelen megállt a keze a levegőben és elgondolkodott.
- Mi a fenét művelek én? – mormolta félhangosan.
Körülnézett és nem túl lelkesen konstatálta a rendetlenséget. Szanaszét heverő műszerek, papírlapok, szerszámok, némi ételmaradék. Unottan rámolni kezdett, majd a telefonjára pillantott.
- Ezt meg mi lelte? Ó, a francba, ezt nem hiszem el. Úgy tűnik, teljesen bekrepált az iPhonom. Csodás – füstölgött magában. Felvette a dzsekijét, magára kapta hátizsákját és a parkoló felé indult.
Húsz perccel később már steaket evett és a meccset nézte.
- Jó napod volt, drágám? – kérdezte szép szőke felesége, aki még a konyhában pakolászott.
- Elmegy, kösz.
- Történt valami előrehaladás?
- Úgy tűnt, hogy igen. Annyira közel voltam hozzá! Már komolyan azt hittem, megcsináltam. De aztán nem történt semmi.
Az asszony Josh mellé huppant és puszit nyomott az arcára.
- Egyszer sikerülni fog, drágám, biztos vagyok benne. Te leszel a világ első időutazója és irtó gazdagok leszünk!
- Úgy legyen, kicsim.
Aznap éjjel Josh különös álmot látott. Szakkarában járt egy ágyékkötős építésszel, aki megmutatta neki a még félkész piramist. Elvitte a fáraóhoz, ahol kifaggatták a 21. századról és a találmányáról. Napokon át csatangoltak a városban és a környéken, miközben az építész etette és elszállásolta. Egy csomó dolgot megtudott az ókori Egyiptomról, ami nem is úgy volt, ahogy az iskolában tanulta. Találkozott egy olyan emberrel is, aki azt állította magáról, rájött az időutazás titkára és Mu szigetéről érkezett, több mint ötvenezer évvel korábbról – teljesen más technológiával, mint amin ő dolgozott. Mindketten kaptak egy csupor vizet hazaindulás előtt. Aztán az álom zavarossá vált és Josh egy hatalmas szappanbuborékban találta magát, ami csak szállt vele, miközben vattacukor-felhőket kóstolgatott, meg repülő halaknak integetett. Különös álmok voltak ezek.
Másnap Josh arra gondolt, kicsit vissza kellene vennie a tempóból és többet pihennie. Talán kirándulhatnának Pammel valami szép helyre. Igen, ezt fogják tenni, különben teljesen becsavarodik. De azért igazán érdekes álom volt.
A kamraajtó
Ahogy a férfi kilépett az ajtón, teljesen átjárta a hideg. Feljebb húzta a cipzárját, egészen ütközésig. Szaporán szedte a lábát a fáskamráig.
- Jaj, drága uram, nem segítene ki egy kis tüzelővel?
Megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá. Egy apró öregemberke volt az, a nagy hideghez képest jócskán alulöltözve. Megsajnálta a bácsikát, gondolkodott egy kicsit, aztán megszólalt.
- Sajnálom, bátyám, de nekem is alig van. Épp csak egy kicsit teszek a tűzre, hogy kitartson tavaszig.
A bácsi beletörődően bólintott, és elindult a sötétségbe.
- Az erdőben talál rőzsét, hallja? – kiáltotta még utána, de nem jött válasz.
Csak nem téved el a szerencsétlen ebben a vaksötétben, gondolta még magában, azzal apró kis viskójába vitte azt a néhány hasáb fát, amit a kamrából szedett.
A házikó egyetlen szobát rejtett, abban lakott a feleségével és a fiával. Volt még egy aprócska fürdőszoba és egy kis konyha. Ennyi volt az egész, no meg a fáskamra. Zsebkendőnyi kis kertjükben termeltek némi betevőt maguknak, de az ember a gyárban dolgozott, az asszony meg takarítani járt. A kisfiú ősszel kezdte az iskolát. Minden nap kilométereket gyalogoltak a városba meg vissza.
Kemény, hideg tél volt. Csak éjszakára fűtöttek, reggel úgyis ment mindenki a maga dolgára. Késő délután, amikor hazaértek, nem vették le a kabátot, amíg a kályha át nem melengette kicsit a szobát.
Az ember szorgalmasan járt esténként a fáskamrába, de mindig csak egy keveset hozott be, nehogy csábításba essen és jól megrakja a tüzet, mert akkor bizony nem tart ki egész télen át a készlet. A kamra tán még düledezőbb volt, mint a ház. Alacsony kis építmény volt, le kellett hajolni, hogy elférjen benne az ember.
Ahogy járkált a ház ura estéről estére a fáért, csak-csak eszébe jutott a kis öregember. Vajon mi lehet vele? Talált rőzsét az erdőben? Bírja a telet, nem fagyott meg azóta az a szerencsétlen? Sajnálta már, hogy nem adott neki legalább néhány hasábot, de a kisöreget azóta sem látta.
Egy este aztán újra felbukkant. Az ember épp bosszúsággal telve lépdelt a kamra felé, mert az a kevés kis vacsora is, ami volt, kiborult és kárba veszett. Az asszony épp bent takarított, őt meg majd szétvetette a düh, mert saját hibájából történt minden. És akkor újra meghallotta azt a hangot.
- Drága uram, nem adna egy falat ételt?
Az embernek földbe gyökerezett a lába. Mennyit mardosta a bűntudat a kisöreg miatt és most meg enni kér? Épp most, amikor neki magának és a családjának is odalett a vacsora?
- Azt sajnos most nem adhatok, jóember, de tudja mit? Adok magának pár hasáb tüzelőt.
Azzal már csikordította is a kamra rozoga ajtaját, egy perc múlva pedig az öreg karjaiba nyomott egy adag hasábfát.
- Isten áldja – mondta jó szívvel. Az öreg csak állt ott mozdulatlanul, hatalmas szemeket meresztve az emberre. De az már hátat is fordított neki, sietett a dolgára. Mikor újabb adag fával megrakodva ment a ház felé, az öreg már nem volt ott. Az ember dühe elpárolgott. Jó érzés járta át a szívét. Segített az öregnek végre! Hogy bántotta a lelkiismeret, amiért a múltkor nem adott neki fát. Most legalább, ha nem is sokat, mert neki is be kell osztania, de legalább adott. Jó szívvel. Hisz nem rossz ember ő, csak hát neki is nehéz, ez van. Segített, ahogy erejéből telik, már csak így van ez.
Teltek-múltak a napok, az ember minden este nyikorgatta a kamraajtót szorgosan. S a segítségnyújtás feletti jóérzés kezdett elpárologni. Estéről estére egyre kevesebb lett belőle, akárcsak fából a kamrában. Mert hiszen hát most nem tüzelőt kért az a szerencsétlen, hanem ételt. Lehet, hogy időközben kapott valakitől egy egész télirevaló fát, de ennie nem volt mit. Jaj, vajon mi lehet vele? Csak nem halt éhen azóta az a nyomorult! Tán egy szelet kenyeret adhatott volna neki, annyit aztán igazán kibírt volna. Így emésztette magát az ember egy jódarabig.
Már tavaszodott, amikor az öreg újra felbukkant. Hogy mióta állhatott ott a kerítés mellett, ki tudja. Amikor az ember kilépett az udvarra, ő már ott volt.
- Hé, jóember, de jó, hogy látom! – kiáltott rá a ház ura vidáman. De az öreg egy szót sem szólt, csak bámult szomorúan maga elé.
- Jól van, hallja-e? – Odalépett az öreghez, aki lehajtott fejjel álldogált. – Jóember, van ennivalója? Vagy tüzelő kéne? – De az csak állt ott némán. – Van hol aludnia? – Válasz nem érkezett. Az ember ekkor vette észre, hogy az öreg arcát könny áztatja. Megrendülten elhallgatott. Így álltak ott ketten egyetlen hosszú másodpercig. Akkor az emberben végérvényes döntés született.
Kinyitotta a kaput és betessékelte az öreget. Beterelte a házba, jól megrakta a tüzet, aztán egy tál ételt tett az öreg elé. Amíg evett, az asszony és a gyerek kíváncsian pislogott hol az emberre, hol az öregre. Aztán a gyerek is leült az asztalhoz és gyakorolni kezdte az írást, az asszony meg mosni ment a fürdőszobába. Később az ember lefürdette az öreget és tiszta ruhát húzott rá. Utána pokrócokból megágyazott neki a konyhai padon és mindenki aludni tért.
- Aztán hogyan lesz ezután? – kérdezte az asszony halkan az ágyban.
- Lesz, ahogy lesz – felelte az ember és elaludtak.
Másnap este, amikor a család hazaért, az öreg kint ült a kerti padon. Először fordult elő, hogy mosolyogni látták. Gyönyörű idő volt. Lágyan sütött a nap, a madarak csiripeltek, a gyümölcsfák virágoztak. Hamarosan azonban beborult az ég, a közelgő eső nehéz illata töltötte be a levegőt. Haragos szél fújta el a kellemes langymeleget, csontig hatolt a hirtelen jött hideg. Mindenki bement a házba, az ember pedig fáért indult. Emlékezett rá, hogy még épp egy napi adag maradt a kamrában.
Csikordult az ócska kis ajtó és az ember nem hitt a szemének. Csak állt ott a dühöngő szélben, nézett jobbra, nézett balra, majd maga mögé. Sehogy sem értette. Körbesétálta a kamrát, majd újra megállt az a nyitott ajtaja előtt. Végül belépett. Ahogy betette a lábát, idegen helyen találta magát.
Viseltes cipője talpa puha homokon ért földet. Szikrázó napsütés, kék ég fogadta odabent, rajta szivárvány íve futott végig. Színpompás madarak repültek előtte vidáman. Dús lombú, gyümölcsöktől roskadozó fák és bokrok terültek el a szeme előtt. Mögöttük pedig ott hullámzott az azúrkék tenger. Még mindig nem hitt a szemének, pedig testét egy pillanat alatt felmelegítette a forró levegő. Odalépett az egyik bokorhoz és letépett egy rikító rózsaszínű, meghatározhatatlan fajtájú gyümölcsöt. Mennyei, édes, lédús íz terjedt szét a szájában. Odafutott a tengerhez, szaladgálni kezdett a sekély vízben, aztán a földre dobta magát és hempergett a partot nyaldosó hullámokban.
Visszanézett abba az irányba, ahonnan jött. Jobbra-balra trópusi erdő terült el, amerre csak a szem ellátott. A látvány közepén azonban ott állt a máladozó kamraajtó tárva-nyitva. Az ajtón túl pedig szürke vihar tombolt. Felugrott és visszarohant. A küszöb túloldalán szakadó, jéghideg eső verte. Besietett a házba, és elkiáltotta magát.
- Azonnal gyertek a kamrába! Ezt látnotok kell!
A többiek értetlenül bámulták, de ellenvetés nélkül felkászálódtak az asztal mellől és követték az embert. A kamraajtón átlépve a család szinte önkívületi állapotba került. Órákon át fürödtek a tengerben és kóstolgatták a különleges gyümölcsöket. Az öreg a fák között barkácsolt valamit, de senki nem foglalkozott vele. Csak amikor már elfáradtak, akkor keresték meg, hogy ideje visszatérni.
Ekkor látták, hogy az öreg egy csónakon dolgozik. Nem akart visszatérni, de ez senkit nem aggasztott. Végül is nem lehet rossz itt tölteni az éjszakát, de nekik holnap munka, iskola. Elköszöntek hát az öregtől és hazamentek.
Másnap az ember alig várta, hogy hazaérjen a gyárból és megnézze az öreget odaát. Amikor azonban nyikorogva kinyílt a kamraajtó, csak az egy napra való tűzifa fogadta a rozoga kis épületben. Kiment, becsukta az ajtót, újra kinyitotta, de semmi trópus.
Próbálta másnap, harmadnap, a következő viharban, a következő szerdán, a következő tizenhatodikán, de a tengerpart nem tért vissza. Az embernek a kisöreg járt az eszében. Vajon mi lehet vele? Hova hajózhatott? Remélem, boldogan él, gondolta, azzal elindult a jövő évi tüzelőért.
Hősök olvasmánya
Sötét éjszaka volt. A levegőben repülő alak lenézett az alatta elterülő városra. Most is lüktetett. Az autósorok végtelen kígyókként tekeregtek a fényes utakon. A felhőkarcolók ablakai és a világító reklámfelületek egymást túlharsogva fénylettek a távolban. Odalent senki nem vette észre, hogy egy ember repked fölöttük.
A férfi lejjebb ereszkedett és az egyik toronyház felé tartott. Végül berepült egy nyitott ablakon. Egyenesen a fürdőszobába ment. Levette fekete sztreccsruháját és beállt a zuhany alá. Érezte, ahogy a forró víz ellazítja. Ólmos fáradtság vett rajta erőt. Fél órával később már az igazak álmát aludta a kényelmes franciaágyában.
Már magasan járt a nap, amikor
magához tért. Bal karja még mindig fájt. Aztán eszébe jutott, hogy szabadnapja
van. Derűs öröm öntötte el. Ma végre bármit megtehet, amit csak szeretne! Felöltözött,
megreggelizett, és már kapta is elő kedvenc könyvét. Semmi másra nem vágyott,
mint hogy végre belevesse magát. Már épp kényelembe helyezkedett a kanapén,
amikor megcsörrent a telefon.
- Halló.
- Szia, haver, én vagyok. Na mi
volt tegnap?
- Megoldottam. Nem volt egyszerű,
de végül sikerült.
- De hogy találtad meg a bombát?
- Mindent átkutattam a lehetséges
helyek közül. Tizenöt másodperc volt hátra, amikor hatástalanítottam.
- Te jó ég! Jó nagy mázlijuk van
az épületben tartózkodóknak.
- Hát ja. És nem is sejtik.
- Így van ez jól.
- Naná. Még csak az kéne.
- És az elkövetők?
- Markos legények. Hármójuk ellen
voltam egyedül. De egy darabig nem jut eszükbe robbantgatni, azt hiszem.
- Hát, nagy gratula, öregem!
- Köszi, de te is simán
megcsináltad volna.
- Majd kiderül. A mai műszak
nyugisnak ígérkezik, de sosem lehet tudni.
- Azért a 83. sugárúti bankon
tartsd rajta a szemed. Tegnap nyolc-tíz gyanús alakot láttam ott, mintha
forralnának valamit.
- Oké, rajta leszek, tesó. Te
mivel ütöd el ma az időt?
- Olvasok. Találtam egy iszonyat
jó könyvet.
- Na. És mit?
- Az a címe, hogy A nyugdíjas. Arról szól, hogy van egy
öreg bácsi, aki egyedül éldegél.
- És?
- És reggel felkel,
megreggelizik, elolvassa az újságot, meg tévét néz. Aztán beül ebédelni a
kedvenc helyére, utána elmegy a temetőbe és minden sírfeliratot elolvasgat.
Ezután hazamegy és szín szerint sorba rakosgatja a ruháit. Este rejtvényt fejt,
összeüt magának valami egyszerű vacsorát, lefekvés előtt imádkozik, aztán
alszik reggelig. Másnap ugyanez elölről. Állítólag egy teljes évet lefed a
könyv, én még csak a második hétnél tartok. Ámulatos!
- Ez nekem túl mozgalmas. A tenger morajlását olvastad?
- Nem. Az milyen?
- Egy halásznak van egy kis
csónakja és minden nap kimegy a tengerre. Ott üldögél a csónakban, kapásra vár
és közben hallgatja a víz morajlását.
- Na és mi lesz vele?
- Csak figyel és észreveszi, hogy
mindig másmilyen. Más a hangja szélben, más esőben, napsütésben. Más nyáron,
mint télen. Akkor is másmilyennek hallja, ha más a hangulata. Minden morajlás
egy külön fejezet, észvesztő.
- Hú, ezt el kell olvasnom! Kölcsönadod
majd?
- Persze. Neked is kijár a
minőségi kikapcsolódás.
A konferencia
– Üdvözlöm a kedves résztvevőket a szokásos, kozmikus évente esedékes távkonferenciánkon! Örömmel látom, hogy mind a kilenc bolygó képviselteti magát. A nevem Borg Haluna és az Önök csillagának, a Napnak a lakosságát képviselem. Én fogom vezetni a beszélgetést. Ennek célja, hogy mindannyian röviden felvázolják bolygójuk népességének helyzetét, problémáit és sikereit, valamint szükség esetén segítségnyújtási tervezeteket készítsünk az arra rászorulóknak. Van valakinek kérdése esetleg? – A résztvevőket ábrázoló hologramokon senki nem szólalt meg, páran a fejüket forgatták.
– Nos, akkor ha megengedik, rögtön elsőként el is mondanám a naplakók helyzetét, mert igen rövid. Nálunk kozmikus évek óta tökéletes béke és rend honol. Az emberek harmóniában élnek egymással, s ha adódnak is néha problémák, összefogással minden megoldódik. A legutóbbi konferencia óta sokat fejlődött az átlagos tudatszint, ma már a legtöbb naplakó elérte vagy erősen megközelítette a mindentudás és mindenhatóság állapotát. Mindannyian szeretettel gondolnak más bolygón élő testvéreikre és bármiben szívesen segítenek, ami összhangban van az igazsággal. – Borg Haluna láthatóan befejezte beszámolóját, a többiek tapssal köszönték a jó híreket. – Ki szeretné folytatni?
Némi habozás után egy kistermetű
emberke vette át a szót.
– Köszöntök minden kedves
képviselőt. Ferronu Tunkapáz da Sorreig Pampidi vagyok a Gurramán népcsoport
Jokunca törzséből. – A hologramok arcain itt-ott halvány mosoly suhant át, de
nem a gúny, hanem a szeretet mosolya. – Szólítsatok csak Ferronunak. Ja igen, az
Uránusz képviseletében vagyok itt. – A többiek egyszerre üdvözölték Ferronut. –
Nagyon örültem az elhívásnak. A mi bolygónkon sajnos nem olyan rózsás a
helyzet, mint Borgéknál. Gyakran zavarják meg problémák a mindennapi életünket.
Az uránuszlakók könnyen elvesztik a kitartásukat, ezért lassan fejlődnek. Emellett
sokan félreértik a szeretet törvényét, így rengeteg a konfliktus. Mindennaposak
az értelmetlen viták, mert ezek a – senkit nem akarok megbántani, de – igen
korlátozott népek egyfolytában hátra akarják sorolni magukat a társaikhoz
képest. De nem lehet mindenki hátul, ugyebár.
– Nagyon érdekes – állapította
meg Borg. – Küldjünk segítséget?
– Nem tudom. Te hogy ítéled meg?
Szükséges a beavatkozás?
– Nem feltétlenül, de
megkönnyítené az utatokat. Úgy vélem, jobb, ha te döntöd el.
– Rendben, akkor köszönettel
elfogadom a segítséget.
– Nagyszerű. Telepatikusan fogunk
tanítani benneteket, aztán meglátjuk.
– Fogadd hálámat, Borg!
Mélységesen lekötelezel.
– Igazán semmiség, Ferronu,
nagyon szívesen segítünk. Ki lesz a következő?
Egy ámulatba ejtően gyönyörű,
fiatal, hosszú hajú, légies hölgy jelentkezett.
– Őszinte szeretettel üdvözlöm
testvéreimet. Amarillialála vagyok a Vénuszról. – Mindenki üdvözölte a tündöklő
jelenséget. – A mi bolygónkon csodálatos béke honol, de sajnos nekünk is vannak
súlyosan aggasztó problémáink. Nálunk az emberek túlzásba viszik a növények és
az állatok gondozását. Hiába a vészjósló jelek sokasága, egyszerűen nem akarnak
változtatni rossz szokásaikon.
– Milyen jelek, Amarillialála? –
kérdezte Borg.
– Nos, az a helyzet… Jaj, annyira
nehéz ezt bevallani.
– Csak bátran, hisz tudod, hogy
itt nem ítélkezik senki. Segíteni gyűltünk össze.
– Hát, az a helyzet, hogy a
természet annyira túlburjánzott, hogy kezd élhetetlenné válni. Mindenhol
mindent sűrűn benőttek a növények. Ellepték az utakat, a házakat, nagyon sok
dolgokban akadályoznak minket. Nincs hely sportolni, nagyobb létszámmal
összegyűlni, sok helyütt még csak sétálni sem. Nem beszélve az állatokról. Mindenütt
ott vannak, mozdulni sem lehet tőlük. Az otthonainkban szinte sehova nem lehet
leülni vagy lefeküdni, mert a nagyobb testű jószágok elfoglalják az ágyakat és
székeket. Bármelyik szekrény vagy fiók tartogat valakit, és már kezdünk
belefáradni, hogy állandóan dematerializáljuk az ürüléküket. A Vénuszon bárhová
lépsz, valaki a lábad alatt lesz, az biztos. Ez a rengeteg állat nagyon sok
fennakadást okoz és zajosak is.
– Ebben mi tudunk segíteni –
jelentkezett lelkesen Ferronu. – Nálunk a Uránuszon is volt egy ilyen korszak,
de szerencsésen túllettünk rajta.
– Tényleg? – a csodás hölgy arca
felderült.
– Persze. Ha gondolod, küldök
hozzátok követeket a Vénusz különböző részeire, hogy megtanítsák az ottaniakat
az észszerű növény- és állatgondozásra.
– Az fantasztikus lenne, nagyon
szépen köszönöm a bolygó teljes népessége nevében!
– Igazán nagyon szívesen, Amaria…
ööö… Amalili…
– Amarillialála. Semmi baj, Ferronu.
Nagyon szép dolgot tettél – mondta mosolyogva Borg. – Jó munkát kívánunk hozzá.
Ki következik?
Hatalmas, hájtól gömbölyű, piros
arcú ősz ember jelentkezett.
– Nos, talán akkor szerénységem.
Igazán örülök, hogy köztetek lehetek és bemutathatom a bolygómat, a
Szaturnuszt. A nevem Trippakán Sandargó és nem kertelek, nálunk is komoly gond
ütötte fel a fejét. Miután hosszú kozmikus évek alatt sikerült kialakítanunk
egy csodás gazdasági rendszert, általános bőség, igazságosság, egyenlőség
uralja a teljes bolygót.
– Akkor mégis mi a gond? –
kérdezte egy dús, göndör hajú asszonyság.
– Nos, a korlátlan jólét sajnos
tunyává tette a szaturnusziakat. A legtöbb ember csak eszik és iszik, meg
alszik egész nap és senki nem csinál semmit. Generációk óta egyre kövérebbek
vagyunk, az izmaink kezdenek teljesen elsorvadni, az elménk butul, és ami a
legrosszabb: nincsenek új zenék, új festmények, új versek. Nincsenek további
tudományos felfedezések. Nincsenek hobbik, nincs szórakozás és legfőképpen
sport. Nem beszélve a keresésről. – Itt Trippakán elhallgatott, szavait döbbent
csend fogadta.
– Nincs keresés? – kérdezte
valaki bátortalanul.
– Nincs. Legalább a lakosság tíz
százalékánál. – Újabb döbbent csend.
– Azt akarod mondani, hogy tíz
szaturnusziból egy abszolút nem keresi a Forrást?
– Azt. – Erre aztán mindenkinek
elakadt a szava. Végül Borg törte meg a csendet.
– Rendben, segítünk.
– Hát tudtok? – csillant fel
Trippakán.
– Tudunk, de nem oldhatjuk meg
helyettetek.
– Persze, persze. Hogy segítetek?
– Kérlek, tudd, hogy a legnagyobb
szeretettel fogjuk megnehezíteni a szaturnuszlakók életét. Bolygód népének rá
kell ébrednie, hogy eljött a változás ideje. Addig nem fognak másként tenni
semmit, amíg ez az állapot nem okoz egyértelműen érezhető kellemetlenséget.
– Drága Borg, kérlek, legyetek
könyörületesek a népemmel, amikor így jártok el.
– Megértelek, de ne aggódj.
Minden pontosan úgy lesz, ahogy lennie kell.
– Hálás köszönetem.
– Nagyon szívesen segítünk.
– Nem bánjátok, ha én folytatom?
– kérdezte a göndör hajú asszony. – Most úgy felbátorodtam. – Senkinek sem volt
ellenvetése, így hát a hölgy folytatta. – Ke Asu Vir vagyok, röviden Vir. A
Marsot képviselem.
– Szia, Vir! – köszöntötték
többen.
– Sziasztok, nagy szeretettel
üdvözlök mindenkit. A mi kis Marsunk igazán csodás hely. Az időjárás élvezetes,
az emberek jól kijönnek egymással, habár nem vagyunk a Szaturnusz szintjén, de
nagyjából működik a gazdaság is. A lelki fejlődés azonban veszélyes vizekre
tévedt és attól tartok, baj lesz belőle.
– Hogyhogy? – kérdezte
Amarillialála.
– Szinte mindenki eljutott oda,
hogy kisebb-nagyobb mértékig képes beleavatkozni a természet rendjébe.
Levitáció, teleportálás, az anyag szerkezetének megváltoztatása, tudati erővel
való gyógyítás, gondolatolvasás, távolba látás és miegymás. Csakhogy azt kevés
kivétellel még nem értik, hogy a természet rendjébe nem szerencsés
belenyúlkálni.
– És?
– Hogyhogy és? Az itt jelenlévők
nyilván nagyon jól tudják, máskülönben nem lehetnének itt, hogy ez mivel
járhat. Pontosan tudjátok, hogy a természet rendje okkal olyan, amilyen. Ha
bizonyos erők birtokában ezt emberi lény felborítja, annak beláthatatlan
következményei lehetnek!
– Persze Vir. De azt is tudjuk,
hogy ezen a fejlődési fokon mindenkinek át kell mennie. Te is megtapasztaltad. –
felelte Borg.
– Az igaz. De én hamar rájöttem
és nem csináltam meggondolatlanságot. Kérlek, segítsetek, hogy ne tegyük tönkre
a bolygót!
– Nyugodj meg, drága testvérem! A
Mars népének nincs szüksége külső segítségre. Ez egy fázis, amin mindenki
átmegy. Ők is át fognak. Nem lesz semmi baj.
– Rendben, Borg. Köszönöm a
megnyugtatást. Akkor nincs veszélyben a bolygóm?
– Nincsen, Vir. Természetesen
lesznek nehézségek, de minden helyre áll majd, meglátod.
– Ha te mondod, úgy is lesz.
Fogadd hálámat, kedves Borg.
Így ment ez szép sorban minden
bolygóval, míg végül már csak a Föld képviselője maradt hátra. A vékony,
cserzett bőrű öregember egyszer sem jelentkezett a szóért. Most minden szem rá
szegeződött. Kíváncsian várták, vajon mi okból nem mukkant meg a konferencia
teljes ideje alatt.
– Úgy látszik, már csak én
maradtam – fogott hozzá lassan, öregesen formázva szavait. – Sri Indra Balakrisnan
vagyok a Föld bolygóról. – Itt megállt a beszédben. Mindenki türelmesen várta a
folytatást, de a csend érthetetlenül hosszúra nyúlt. – Tudjátok, a Föld a legcsodálatosabb bolygó a
Naprendszerben. Klímája, földrajza, élővilága ámulatba ejtően változatos. És az
ember! Testünk külsejének sokasága, a megannyi színes kultúra, a Forrás
keresésének millióféle módja... – A többiek sugárzóan mosolyogtak, őszinte
örömmel töltötte el őket, hogy ilyen csodákról hallanak.
– De…
A rövidke szó szinte
kettéhasította a levegőt. Újabb hosszú csend következett. Indrán látszott, hogy
alaposan átgondolja a szavait. Fejében végigfutott a földi ember
önpusztításának csaknem minden tünete. Az önzés. A félelem. Az irigység. Az
egymás ellen fordulás. A pénzisten. A járvány. A védőoltásnak hazudott mérgek. A
háború. Az élelmiszerhiány. Az energiaárak. A szélsőséges időjárás. A gazdaság
összeomlása. A demokrácia felszámolása. A transzhumanizmus. A hataloméhség. A
kontroll.
Aztán tudatosan megálljt
parancsolt a gondolatainak. Végül csak ennyit mondott:
– Minden feltétel adott a tömeges
ébredéshez.
Borg mintha csak olvasott volna a
gondolataiban.
– Mélyen együttérzünk a Föld
lakosságával. Rettentően sajnáljuk, amin keresztül kell mennetek. Mégis
csodálatos, ami most veletek történik.
– Tudom, drága Borg. Nagyra
becsülöm az együttérzéseteket.
– Szükségetek van segítségre?
– Meglátjuk. Egyelőre jobb, ha
nem nyúlunk a folyamatba.
– Na de Indra! – szólt közbe
Amarillialála. – Mégsem hagyhatjuk, hogy elszabaduljon a helyzet! Szerény
megítélésem szerint azonnali beavatkozásra van szükség. Ha kritikus ponthoz
érkeztetek, márpedig szavaidból ez tűnik ki, az rendkívüli odafigyelést kíván.
Katasztrófához vezethet, ha elengedjük az ügyet.
– Tökéletesen igazad van – mondta
Borg egészen nyugodt hangon. – Rendkívül odafigyelünk. Ha azonban idő előtt,
vagy feleslegesen beavatkozunk, akkor az egész bolygó népének fejlődését
törhetjük derékba. Ezt mindannyian jól tudjátok. Senki sem fejlődik, ha megoldják
helyette a feladatait.
– Így igaz – helyeseltek páran
halkan.
– Valamit mégiscsak tennünk kell
– erősködött Amarillialála. Nagy eséllyel rohannak a saját vesztükbe. Ugye nem
gondoljátok, hogy karba tett kézzel kellene végignéznünk?
– Rendben, nővérem. A
legbölcsebb, amit tehetünk, hogy sugallunk.
– Sugallunk?
– Kérlek mindannyiótokat, téged
is, Indra, keressétek a kapcsolódási lehetőségeket az arra fogékony földiekkel.
Álmukban, meditációjukban, zuhanyzás közben, egyéb elmélyült állapotaikban
küldjetek nekik intuíciót, hogy megérezzék az igazságot és higgyenek benne.
Küldjetek nekik ihletet is, hogy megérzéseiket átadhassák az ébredni vágyóknak.
Hadd erősítsék egymásban a Forrást, és akkor megtörténik az ébredés. Akkor nem
lesz katasztrófa, Amarillialála.
A földlakók az egyik legcsodálatosabb időszakukat élik. Hatalmas lehetőség hever a lábaik előtt. Hosszú, gyötrelmes történelmük végre újra aranykorhoz érhet, ha akarják. Kérlek, hunyjátok le most a szemeiteket és küldjünk közösen egy kis ízelítőt a Földre.
Mind a tízen így tettek. Borg óm hangokat adott ki, amelyhez a többiek is csatlakoztak. A hologramokon jól látszott a képviselők feje körül egy halvány fényburok.
A Föld nevű bolygón egy ember éppen hazaért a szupermarketből, ahol pénztárosként dolgozott. Maga sem értette, de hosszú évek óta először újra azt érezte, írnia kell. Bekapcsolta a laptopját és lázasan pötyögni kezdett.
Beteljesületlen vágyak doboza
Az idős asszony épp az újságjába
mélyedt, amikor csengettek. Nehézkesen araszolt a bejárathoz, alig tudott
mozogni. Az ajtó előtt kamasz unokáját találta, aki az utóbbi pár évben
égimeszelővé nyúlt. Lány létére eléggé zavarta, de azért belevaló típus volt.
- Szia mama, felmehetek a
padlásra?
- Szervusz, kislányom! Ugyan
minek mennél te oda?
- Álmomban ott jártam. Gyerekkoromban
annyira szerettem fent játszani, úgy megnézném újra.
- Gyerekkorodban? – nevetett mama
– Hiszen még most is gyerek vagy.
- Akkor kiskoromban. De nem
vagyok már gyerek.
- Vagy úgy. Akkor előbb szaladj
már el a patikába légy szíves, fogyóban van pár gyógyszerem.
- Jó, de utána?
- Utána meg kellene öntözni a
virágokat, és ha már itt vagy, áthúzhatnád az ágyneműmet.
A lány szenvedő arcot vágott.
- Jó rég nyitottad rám az ajtót,
kisszívem, anyádnak is szólhatnál, hogy segíteni kéne pár dologban.
- Persze, mama. Elintézek
mindent.
A padláson hatalmas porréteg fedett mindent. A késő délutáni napfény hosszú pászmákkal szüremlett be a tetőcserepek között, apró fénypöttyökké varázsolva az útjukba eső porszemeket. Nahát. Sokkal kisebbnek tűnik minden, mint régen, gondolta a lány.
Ugyanúgy talált mindent, ahogy emlékezett rá. Megvolt a szakadt lámpaernyő, a katonaláda, amiben drótok és kötelek tekeregtek. Ugyanúgy magasodott mellettük a nagy állóóra hosszú ingájával és súlyaival, már évtizedek óta hét óra ötvenkettőt mutatott. A feje tetejére állított asztal három lába között pókfonalak kusza szövedékei húzódtak, és megvolt még az ütött-kopott fésülködőasztal is, amelynek félig kitörött tükre egészen elhomályosodott már. A sarokban dobozok feltornyozott halmai búslakodtak, ki tudja, mit rejtenek. Tényleg. Vajon mi lehet bennük?
A lány odament, de mégsem volt kedve hozzájuk nyúlni, annyira vastagon fedte őket a por. Csak nézegette őket, hátha talál rajtuk valami feliratot, de egyiken sem volt semmi. Kivéve egy matricát. Az egyik nagyobbacska doboz oldalára volt ragasztva egy iskolai vignyetta, amit a becsomagolt könyvekre vagy füzetekre szoktak ragasztani. Első ránézésre üresnek tűnt, de amikor közelebb hajolt, nagyon halvány, grafitceruzával írt szöveget talált rajta. Alig tudta kibetűzni. Beteljesületlen vágyak doboza. Ez állt rajta. Hát ez különös.
Most már nem érdekelte a kosz meg a por.
- Te meg hogy tudtad lerángatni
ezt a hatalmas dobozt azon a rozoga lépcsőn? – Mama hangjából aggódás
hallatszott. – Tudod, hogy alig mozgok, ha bajod esik, nem tehetek semmit!
- Tudom, mama, de minden rendben.
Ezt nézd, mit találtam!
- Mi a fene ez?
- Ez a beteljesületlen vágyak
doboza!
- Hogy mi?
- Az van ráírva. Alaposan
lezárták. Te tudod, mi van benne?
- Te jó Isten, már rég
megfeledkeztem róla.
- Kibonthatom?
- Drága kislányom, nincsen abban
semmi érdekes. Igazán felesleges volt lecipelned. Csak lim-lomok vannak benne,
az egész padláson csak lim-lomok vannak.
- Jó, de azért kibonthatom?
- Hát bontsad, ha annyira akarod,
de aztán majd vidd is vissza a padlásra. Azért került oda, mert ott a helye a
kacatoknak.
Mondhatott a mama bármit, a lánynak majd kiugrott a szíve az izgalomtól, amíg az ollóval bajlódott. Amikor végre a dobozba nézett, a lelkesedését mintha elfújták volna. Egy pár ódivatú női korcsolya, megsárgult iratok, néhány kerámia, régi térképek, fekete-fehér fotók, bakelit hanglemezek, ilyesmik.
Mama meglátta a lány arcán a
csalódottságot.
- Mondtam én, hogy semmi különös.
Főzök egy teát.
- De mi az, hogy beteljesületlen
vágyak doboza? Ezt te írtad rá, mama?
- Igen, én, mert ez az én
dobozom. Fiatal koromban annyi mindent akartam, tele voltam tervekkel, vágyakkal,
azt gondoltam, nagyon sok időm van és egyiket a másik után meg fogom
valósítani.
- És aztán?
- Aztán nem így lett. Férjhez
mentem, szültem négy gyereket, a papa korán itthagyott, én meg mindenféle
munkát elvállaltam, hogy meglegyünk valahogy. Itthon közben ötünkre mostam,
főztem, takarítottam. A vágyakra már nem jutott idő.
- És a doboz?
- Egy alkalommal rendrakás közben
kezembe akadt pár dolog, ami a lemondásaimra emlékeztetett. Először csak
beraktam őket egy dobozba, hogy hátha majd egy szép napon még teljesülhetnek.
Évekkel később tudatosodott bennem, hogy ezekből már nem lesz semmi. Akkor
összegyűjtöttem mindent, ami a félbemaradt próbálkozásaimból megmaradt,
betettem az összeset a dobozba és ráragasztottam a matricát: beteljesületlen
vágyak doboza. Felvittem a padlásra és egészen mostanáig ott is volt. Már
egészen el is felejtettem.
A lány elgondolkodva nézett a
mamára.
- Ennyi, kislányom. A legjobb
lesz, ha visszaviszed.
- De hát nem volt, aki segítsen?
- Kicsoda?
- A szüleid, mondjuk.
- A szüleim messze laktak,
azonfelül nagyon megharagudtak rám a papa miatt. Nekik nem tetszett, hogy őt
választottam, úgyhogy még az esküvőnkre sem jöttek el.
- Az gáz.
Mama csak szomorkásan mosolygott.
- És milyen vágyaid voltak?
- Hát nézz bele a dobozba!
- Korcsolya?
- Igen, mindig is szerettem volna
megtanulni korcsolyázni. Gyerekkoromban az utcánkban egyetlen családnak volt
csak tévéje, és az az én legjobb barátnőm családja volt. Télen mindig a
műkorcsolya-közvetítéseket nézték, én meg sokszor ott lebzseltem náluk.
Teljesen beleszerettem a műkorcsolyába! Apám újságjának sportrovatából kivágtam
a korcsolyázók fotóit, mérges is volt rám az öreg rendesen. Nézd csak meg,
azoknak is ott kell lenniük.
Tényleg ott voltak. Megsárgult
újságkivágások, hatalmas fekete pöttyökből kirajzolódó fotókkal, amelyeken
csinos műkorcsolyázónők siklanak a jégen.
- Te is műkorcsolyázó-bajnok
akartál lenni?
- Nem, dehogy. Csak szerettem
volna megtanulni csúszkálni a jégen.
- De hát az nem egy nagy dolog,
mama.
- Persze, neked. Mert te tudsz
korcsolyázni, anyádék totyogós korodban megtanítottak. De engem kiskoromban
senki nem vitt jégre. Mikor érdekelni kezdett a dolog, úgy tizenkét-három éves
koromban…
- Akkor is könnyedén
megtanulhattál volna – vágott közbe a lány.
- Igen, ha lett volna korcsolyám.
Csakhogy épp akkor zárt be a bánya és apám jó időre munka nélkül maradt. Szó
sem lehetett olyan luxuscikkekről, mint korcsolya.
- De hát itt a korid!
- Azt kicsim, akkor vettem,
amikor eljöttem otthonról, fiatal felnőtt koromban.
- És?
- És párszor jégre is mentem
vele, de nem volt időm megtanulni.
- Mert?
- Mert terhes lettem.
- És később?
- Később újra és újra, mint
tudod. Kisbabák mellett, hidd el nekem, nemigen jut eszedbe a korizás. Mikor
Karcsi bátyád, a legkisebb gyerekem is iskolába ment, már a negyvenes éveim
derekán jártam. Akkoriban épp két részmunkaidős állásom volt, Karcsival meg
elég sok gond volt az iskolában.
- Hát ez szomorú.
Mama nem szólt semmit.
- Mondjuk Karcsi eléggé befutott,
legalább – tette hozzá a lány.
- Ezek milyen kották?
- Zongora.
- Az honnan jött?
- Nem tudom, ez valahogy gyárilag
bennem volt. Egészen pici koromban folyton zongoradarabokat hallottam a
bensőmben. Sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne ezt valahogy hallhatóvá
tenni mások számára is. Kisiskolás koromban addig rágtam a szüleim fülét, míg
végül el nem vittek egy nyugdíjas zongoratanárnőhöz.
- És az miért fuccsolt be?
- Apám végül felesleges
pénzkidobásnak tartotta és nem engedte többet.
- Meddig jutottál vele?
- Kicsit megtanultam azért,
azalatt a pár év alatt. De már biztosan nem tudnék játszani. Viszont kaptam
néhány hanglemezt, amiket imádtam! Chopin, például, még most is elérzékenyülök,
ha meghallom a rádióban. Beethoven, Csajkovszkij, Mozart… Egészen addig tettem
fel őket újra meg újra, amíg el nem romlott a lemezjátszó, már rég anya voltam.
- Letöltsem neked őket a netről?
- És mégis min hallgassam,
kislányom?
- Ja…
- Furák ezek a kerámiák.
- Középiskolás koromban csináltam
őket.
- Ezeket te csináltad?!
- Hát persze, hogy én. Furák?
- Hát nem szokványosak, az
biztos. Ez itt úgy néz ki, mint egy seggarc.
- Mert az is – nevetett mama –
nagyon megharagudtam egy barátnőmre és róla mintáztam.
- Ez meg milyen fa?
- Életfa. A gyökere az alvilágba
nyúlik, a törzse a mi világunk, a koronája a felső világhoz tartozik.
- De durva! Most látom, hogy a
gyökerein patás ördögök ülnek, a levelein meg tündérek. Mit csinálnak azok az
emberkék a törzsénél?
- Ki akarják vágni.
- Megáll az ész. Ez nagyon jó!
Miért hagytad abba?
- Ugyanazért.
- Ne már, mama! Ez középiskolában
volt, nem akkor lettél terhes, ugye?
- Nem, nem akkor. Keramikus
szerettem volna lenni, ahhoz viszont nem volt elég a szakkör. Tovább kellett
volna tanulnom, de apám nem engedte. Azt mondta, dolgoznom kell, nem tart el
tovább. Úgyhogy pincérnő lettem, a végzettségem szerint. Sokszor dolgoztam
esténként vagy hétvégeken, képtelenség lett volna mellette bármilyen iskolába
járnom.
- Jaj, mama, elég szarul alakult az
életed.
- Azért volt benne nagyon sok
szép is.
- Ki van ezen a képen?
- Ezen? Ó, hát ő Gyuri.
- Gyuri? Milyen Gyuri?
- A vezetéknevére sajnos már nem
emlékszem. Nagyon odavoltam érte a suliban!
- Tényleg nem néz ki rosszul. És
lett belőle valami?
- Nem, nem igazán vett rólam
tudomást soha.
- Akkor hogy lett róla képed?
- Loptam.
- Micsoda??
- Loptam. Amikor megérkeztek a
suliba a frissen készült tablóképeink, az osztályfőnökünk az egyik szünetben
letette a tanári asztalra és kiment. Senki nem vette észre, hogy ott vannak,
csak én. Odamentem és kiloptam a Gyuri fotóját. Az meg később reklamált, hogy
eggyel kevesebbet kapott, úgyhogy a fotós előhívott neki egy másikat.
- Ezt nem mondod komolyan!
- De bizony így volt. Na, kinek
volt szar élete, kislányom? – kacsintott mama.
- De ugye nem bántad meg, hogy a
papát választottad?
- Dehogyis. Nála jobb embert
sosem találtam volna. Mindenben megértettük egymást.
- És a Gyurival mi lett később?
- Fogalmam sincs. De azt hiszem,
már ő sem él, mintha azt mondták volna az osztálytalálkozón.
- Egy csomó fotó van még itt a
dobozban, mindenféle pasasokról. Kik ezek? Azt ne mondd, hogy beléjük is
szerelmes voltál!
- Nem is, csak tetszettek.
- De honnan lett képed róluk?
Mindet loptad?
- Nem, dehogyis. Akkoriban összesen
két tablófotós volt a városban, az egyikük lánya pedig egy kis zsebpénzért
cserébe bárkiről hívott nekem elő fotót, aki csak megfordult náluk. Rendes
volt, megérett, ő is nagy pasiimádó volt.
- Mi? Mama, te pasiimádó voltál?
- Na nem úgy! Nem kacérkodtam senkivel,
csak szerettem nézelődni. A kettő nem ugyanaz. Más bélyegeket gyűjtött, én
pasifotókat. Mi rossz van abban?
- De akkor miért kerültek ezek a
fotók a beteljesületlen vágyak dobozába?
- Jó, hát azért akkoriban nem
bántam volna, ha valamelyiküknek megtetszettem volna.
- Aha, érthető.
- Ez egy gyógyszeres fiola?
- A papáé volt, amikor beteg
lett.
- Azért került a dobozba, mert
nem volt pénzetek elég gyógyszerre?
- Nem, ez csak szimbolikus. A
beteljesületlen vágyam az ő gyógyulása volt.
- Biztos nagyon nehéz volt.
- Igen. Még most is az.
- Mi lett vele?
- Rák. Hasnyálmirigy. Pillanatok
alatt elvitte. – A hirtelen beállt csendet mama meg akarta törni valahogy, most
először beletúrt hát a dobozba. – Nahát, nézd csak, kislányom, ilyenek voltak
régen a lottószelvények!
- De murisak! Ezt mondjuk értem,
miért vannak itt. Szerettél volna milliomos lenni.
- Megelégedtem volna kevesebbel
is. De nagyon reménykedtünk benne a papával, hogy valahogy lesz pénzünk
utazásra.
- Hova akartatok utazni?
- Ó, hát minden gyönyörű helyre!
Nézd csak meg a térképeket, begyűjtöttünk párat, ahova szívesen mentünk volna.
- Tényleg, a térképek. Lássuk
csak – mondta a lány és villanyt kapcsolt, mert már erősen szürkült odakint. –
Róma, Párizs, London, hú de konvencionális – vigyorgott.
- Ühüm, nézd csak tovább.
- Madrid, Lisszabon, Varsó, oké.
Lássuk csak, Izland, hm, New York, Florida, Las Vegas, nem rossz. Honolulu? Hű!
Tasmánia, Kuala Lumpur, Sri Lanka, az igen.
- És még szerettem volna eljutni
a Húsvét-szigetre, a kairoi piramisokhoz, Machu Pichuhoz, meg még annyi, de
annyi helyre!
- Kár, hogy nem jött be a lottó –
mondta együttérzően a lány.
- Hát igen, de tudod az évek
során rájöttem arra, hogy nem is baj.
- Ezt meg hogy érted?
- Nem baj az sem, hogy nem lettem
zongoraművész, nem tanultam meg korizni, nem kerámiáztam, nem számít.
- Hogyhogy nem számít, mama?!
Hiszen ezek voltak a szíved vágyai! Nekem ma délután az élettől is elment a
kedvem. Tényleg ennyi lenne az egész? Férjhez mész, gyerekeid lesznek és
mindent fel kell adnod? Semmilyen vágyból nem lesz semmi?! Ez olyan
igazságtalan! Miért ilyen szar az élet, mama?
- Nem szar, kislányom, mondtam
már.
- Dehogynem, ez kész csőd. Mi
értelme az egésznek akkor?!
- Tudod, beteljesült vágyak dobozát nem csináltam, pedig annak talán több
értelme lett volna. Ami igazán fontos volt az életemben, az megvalósult.
- Éspedig?
- Egészen pici koromtól kezdve
arra vágytam, hogy legyen egy szerető férjem, sok-sok gyerekünk, egy hangulatos
kis otthonunk és hatalmas szeretetben éljünk. Nekem ez volt a legfontosabb,
emellett az összes többi mellékes.
- Ja, de a papa meghalt.
- Igen, de az, hogy találkoztunk,
felismertünk egymásban valami nagyon mély összetartozást, összeházasodtunk,
együtt raktuk össze a kis fészkünket, igazi szerelemgyerekeink születtek, ez
mind maga a csoda. Nagyon keveseknek adatik meg. És a papa nem halt meg
teljesen.
- Hogyhogy?
- Karcsi nagybátyád szakasztott
úgy néz ki, mint ő. Anyád meg pont olyan álmodozó, amilyen a papa volt. Nézd
meg Feri nagybátyádat, folyton utazik, ahogy a papa is tette volna. Szilvi
nagynénéd meg éppolyan gyerekszerető, látod, neki is négy lett. A nagyapád ott
él a gyerekeiben, a gyerekei révén meg az unokáiban, bennetek. Látom őt
mindegyikőtökben. Ezért is szeretem, ha rámnyitjátok az ajtót.
- Ígérem, hogy gyakrabban jövök,
mama.
- No nem azért mondtam, de
remélem is – kuncogott.
- De azért mégiscsak rossz
lehetett, hogy a karrierálmaidból semmi sem lett.
- Tudod, kislányom, egyszer a
fogorvosom mondta nekem, hogy a karrier mellé nem lehet este bebújni az ágyba.
Ő már csak tudja, hisz orvos volt.
- Jó, jó, de…
- Na idefigyelj. Nagyapád nagyon
szeretett vezetni, ezért lett buszsofőr. Tudod, mit mondott nekem mindig?
- Mit?
- Azt, hogy amikor nagyon nyomta
volna a gázt, és pont akkor keveredett elé valami csigalassú tragacs, akkor
mindig arra gondolt, hogy ezt talán az őrangyala küldte elé.
- Mert?
- Mert talán ha szabad utat
kapott volna a száguldozáshoz, baj történhetett volna – Mama elgondolkodott
kicsit. – Tudod, az emberek nagyon sokszor olyan dolgokra vágynak, ami nem
lenne jó nekik.
- Neked talán nem lett volna jó,
ha keramikus lehettél volna?
- Nem tudhatom, kislányom. Biztos
imádtam volna pincérkedés helyett kerámiázni, de az is lehet, hogy ha kedvtelés
helyett munka vált volna belőle, akkor épp a lényeg veszett volna el. Nem
hinném, hogy képes lettem volna az alkotással parancsszóra, határidőre mindig
mindenkinek megfelelni. Nem beszélve a hírnévről, amit ki nem állhattam volna.
Nem vagyok én bazári majom!
- De vágytál rá, nem?
- Akkor igen, de a mai eszemmel
már tudom, hogy nem lett volna igazán jó. Emlékszel, amikor ovis korodban
mindenáron cigizni akartál?
A lány nagyot nevetett.
- Igen, tényleg. Már egészen el
is felejtettem.
- Látod, most már megtehetnéd, de
mégsem cigizel.
- Anyáék le is csapnának.
- De nem csak ezért, igaz?
- Nem, tényleg nem.
- Akkor akár be is tehetnél egy
szál cigit a beteljesületlen vágyak dobozába – kuncogott mama.
- De az csak egy kisgyerekkori
hülyeség volt, egyszerűen kíváncsi voltam.
- Akkor is beteljesületlen vágy,
nem igaz? Jaj, ha tudnád, mennyi hülyeségre vágynak az emberek, ami valójában csak
ártana nekik! Micsoda világ lenne itt, ha mindenkinek minden vágya teljesülne…
- Hát… az mondjuk igaz.
- Jól van ez így, hidd el,
kislányom.
- De akkor senkinek ne is legyen
semmilyen karrierálma? Elég, ha valaki szeret és kész?
- Ugyan. Legyenek csak ambícióid,
még szép. Aztán majd az élet eldönti, hogy valóban az-e a te utad, vagy sem. Ha
igen, minden véletlen neked dolgozik. Ha nem, akkor akár meg is szakadhatsz,
nem lesz belőle semmi. Ennyi az egész. Na. Vidd csak vissza azt a dobozt a
padlásra. Ott van annak a helye. Ha lejöttél, nézz körül a kamrában is, talán
találsz egy kis sütit valahol.
Alteregó
A szombat délutáni napsütésben sült hús íncsiklandó illata tekergőzött, némi faszénfüsttel keveredve. A Velemér család kertjét vidám gyerekzsivaj töltötte be. Öt lurkó közül kettő Lőrinc hátán lovagolt, ők voltak a sárkány. A többiek visítozva menekültek előlük, a hangulat tetőfokára hágott. A teraszon napernyő alatt hűsöltek az asszonyok.
- Nahát, Iza, milyen jól elvan a férjed
a gyerekekkel! Imádnak vele játszani. Az enyémek egyetlen másik felnőttel sem
szórakoznak ilyen jól.
- Igen, Lőrincnek van érzéke a
kicsikhez, ezért is vállaltunk hármat. Egyél még egy kis tarját!
- Jaj, isteni finom, de már tele
vagyok. Mibe pácoltad? Ezt én is kipróbálom.
- Kérdezd Lőrincet, ő volt a
tettes – kuncogott Iza.
- Ne őrjíts meg! A te férjed
mindenben ilyen csodás? Nem elég, hogy sebészorvos?
- Azért az se fenékig tejfel. – Ebben
a pillanatban megcsörrent egy mobiltelefon. Iza a barátnőjére pillantott. – Látod?
Erről beszéltem.
- Ne haragudjatok – szólt Lőrinc.
– Baleset történt az autópályán, be kell mennem. Azért ti csak mulassatok
tovább. Majd jövök drágám, ne várj meg.
A traumatológiára négy sérültet vittek be, ebből hármat azonnal műteni kellett. Doktor Velemér a legsúlyosabbat kapta. Nyugodtan, precízen dolgozott, miközben humorával, közvetlenségével tartotta a lelket az egész csapatban. Nem csoda, hogy az osztályon is mindenki kedvelte. A betegek már-már rajongtak érte, az ő gondoskodása mellett könnyebben jutottak át a krízisen. Ha átjutottak. Mert a baleseti sebészetről sajnos nem mindenki épült fel. Lőrinc azonban ebben is az élen járt. Profizmusának köszönhetően nagyon jók voltak a statisztikái.
Este tíz is elmúlt már, mire végzett a műtőben. Kimerült volt, mégis feldobódott. Fantasztikus teljesítmény állt mögötte – és egy felvillanyozó ötlet nem hagyta nyugodni. Már készült hazamenni, de végül mégis úgy döntött, benéz betegéhez. A frissen műtött nő egyedül feküdt a kórteremben. Lőrincben egyre jobban pörgött az izgatottság. Ekkor belépett valaki. Megállt az ajtó előtt, a folyosóról beszűrődő ellenfényben csak fekete kontúrja látszott.
- Ki az? – kérdezte Lőrinc. Az
alak nem válaszolt, csak közelebb jött, majd mellé lépett. Ekkor felsejlett az
arca. Az orvos hajszálpontos mása volt. – Doktor Velemér! – Suttogta Lőrinc. – Jó,
hogy találkoztunk. Mit gondol, ön szerint… lehetséges?
- Kedves Doktor Velemér, tudja
jól: ha itt vagyok, akkor lehetséges. Tulajdonképpen már el is dőlt – suttogott
a másik alak is.
- Jó, jó, de ha felépül, az
szakmai bravúr.
- Ön már igen sok szakmai bravúrt
ért el, Doktor Velemér. Valóban nagyobb izgalomnak tartja, mint ezt az igen
ritka lehetőséget?
- Az igaz, de nem túl korai?
- Ugyan már. Mikor is
találkoztunk utoljára?
- Nem is tudom…
- Dehogyisnem. Nagyon pontosan
tudja, Doktor Velemér.
- Nos, tizennégy hónapja, Doktor
Velemér.
- Na látja. Évente egyszer
áldozunk a szenvedélyünknek, ugyebár. Tehát legszebb ideje.
- Ó, annyira hiányzik már –
szaladt ki hirtelen Lőrincből. – Most kell megtennünk. Nagyon súlyosan sérült,
frissen műtött, egyedül van, mi is egyedül vagyunk.
- Van önnél?
- Mindig van.
Lőrinc pillanatok alatt csinált végig mindent. Becsukta az ajtót, halvány fényt gyújtott, előkereste a táskájából a gumikesztyűt és az ampullákat. Lehúzta a branülről az infúzió csövét, belenyomott több ampulla káliumot, majd visszanyomta a csövet, levette a kesztyűt, mindent visszatett a táskájába. Mire felnézett, a másik Velemér doktornak nyoma sem volt. – Viszlát egy év múlva – mormolta magában furcsa kielégüléssel. Lekapcsolta a kislámpát és hazament.
Otthon elpakolta a kerti grillt, kivitte a szemetet, majd megvacsorázott. Miután lezuhanyozott, felvette a plüss papucsát, bement a gyerekek szobájába és mindhárom apróságot megpuszilta, aztán bebújt a felesége mellé.
Már jócskán besütöttek a vasárnap
reggeli fénysugarak, amikor a gyerekek civakodására ébredt. Kikászálódott az
ágyból.
- Mi van már megint?! – bújt elő
morcosan.
- Megette a csokis kekszemet! –
kiabálta az egyikük.
- Az nem a tiéd volt, én kaptam!
- Aúúú, apa, a Luca tépi a
hajamat!
- Mert te meg majdnem fellöktél!
- Mert te megetted a kekszemet,
amit direkt félretettem magamnak!
- Az nem is a tied volt! –
mindeközben a legkisebb, aki még csak két éves volt, kétségbeesetten ordított.
Lőrinc pulykavörös képpel nézett
a feleségére. Iza vállat rántott és szürcsölte tovább a kávéját, fel sem nézve
a magazinjából.
- Majd én hozok egy rohadt
kekszet – kiabált és öltözni kezdett.
Pár perc múlva már az utcán rohant idegesen. Nem volt messze a szupermarket, csak át kellett menni egy forgalmas úton. A lámpák sárgán villogtak. Egy pillanat volt az egész. Minden járókelő felkapta a fejét a hosszú, éles fékcsikorgásra, amit tompa puffanás követett.
Lőrinc lassan tért magához. Először csak a neonok fényét tudta kivenni. Nem érzett semmit. Apránként körvonalazódott ki előtte a kórterem. Akkor rájött, hogy a saját osztályán fekszik, de nem emlékezett semmire. Csak feküdt, és próbált rájönni, hogy került ide. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire egyszer csak nyílt az ajtó. Egy vidám, mosolygós orvos lépett be.
Csak amikor az ágyához ért, akkor látta tisztán az arcát.
Ő volt az.
Teljesen összezavarodott.
- Doktor Velemér! Hogy kerül ön
ide?
- Csssss, ne izgassa fel magát,
Doktor Velemér. Tudja, hogy mindig okkal jövök, tulajdonképp ez már el is dőlt.
– mondta, miközben fonendoszkópjával Lőrincet vizsgálta. Aztán matatni kezdett
a zsebében, majd Lőrinc kezénél. A magatehetetlen Velemér nem látta pontosan,
mert nem tudott mozogni, de mérhetetlen félelem és kétségbeesés lett rajta
úrrá.
- Mit csinál? Mi az Istent
csinál, hallja?
- Nyugodjon meg, nem lesz semmi
baj. Az elmúlt évben annyira jó volt a statisztikája, hogy ezúttal kétszer is
megtehetjük. Nincs mitől tartania. Ez igazán kivételes alkalom – kacsintott
kedélyesen Lőrincre. – Tegnap is simán ment minden. Szívroham, ahogyan kell. Senki
még csak nem is gyanakszik.
Lőrinc kiáltani akart, de már nem jött ki hang a torkán. A másik Velemér köddé vált. Elviselhetetlen szorítást érzett a mellkasában. Gépek vijjogtak körülötte, fehér köpenyes alakok tolultak a kórterembe, miközben elsötétült előtte minden.
Titkos másik életem
Kevesen tudják, hogy van egy kis házikóm a parton, Miamiban. Nagyon hangulatos, imádom. Fehérre festett falécekből épült, amire színes mintákat festettünk a barátaimmal. Van egy kis verandája, ami az óceánra néz. Az ablakait virágok díszítik, a tetőtérben pedig van egy kis búvóhely. Kívülről magas pálmafák övezik. Gyakran teljesen egyedül töltöm ott az időmet. Olyankor aztán szabad vagyok, mint a madár! Süttetem magam a napon, búvárkodom, bulizom a haverjaimmal, festek, regényeket írok – na meg persze a zene, a zene, a zene.
Legalább hetente próbálunk a bandával, jazzes, rockos számaink vannak. A többségük pörgős, vidám, vagy épp forró hangulatú, de van köztük jó néhány elmélyülős, meditálós is. A legtöbb számot együtt dobtuk össze, de a ritmust általában én találom ki. A parti házamban van a dobszerkóm, azon szoktam gyakorolni meg új ritmusokat kitalálni, de a próbatermünk és a stúdió a városban van. Rendszeresen adunk koncerteket és pár évente világkörüli turnéra indulunk. Bejártuk már az egész amerikai kontinenst, a nagyobb európai városokat, voltunk Ausztráliában, Indiában, Japánban, fantasztikus helyeken. Ilyenkor mindig megkóstoljuk a helyi specialitásokat és ha időnk engedi, megnézünk pár nevezetességet. Hatalmas sikerünk van, de jobban szeretjük a családias légkörű kis koncerteket. Imádom, ahogy a zene közben valamiféle másik tudatállapotba kerülök, együtt lüktetek a gitárosokkal és a billentyűssel, mialatt eggyé válunk a közönséggel is. Annyira áthat az energia, ami a közönségtől árad felénk, hogy ehhez az élményhez egyszerűen semmi nem hasonlítható.
Miami életemben van egy pasim is. Majdnem pont úgy néz ki, mint a férjem, csak szokott fésülködni. És nagyon laza. Nem akar semmit, csak jól érezni magunkat, amikor együtt vagyunk. Mámorító a szabadság mellette. No meg soha nem kritizál semmiben. Mivel tiszteletben tartjuk egymás szabadságát, nincsenek olyan piszlicsáré viták, hogy kinél fogyott el a vécépapír, vagy hogy ki hagyta nyitva a spájzajtót. Úgy hív, hogy Istennőm és akár így gondolja, akár nem, mellette annak is érzem magam. Mellette mindig buli az élet, folyton nevetünk, táncolunk, eszünk, őrült dolgokat próbálunk ki és hatalmas, eksztatikus testi élményeink vannak. Van egy kis cége, ami sétareptetéssel meg kisebb küldemények légi szállítmányozásával foglalkozik. Rendszeresen szoktunk együtt repülni, néha ejtőernyőzünk is. Eszméletlen élmény.
Ezt szeretem annyira Miamiban, hogy mindenki olyan vidám, az élet olyan egyszerű. Az emberek tarka mintás ruhákat hordanak, valahol mindig szól a zene, senki sem politizál – hisz nincs is miért. Mindenkinek megfizetik a munkáját és nincsenek korlátozva a szabadságjogok. Itt nincsenek sztrájkok és tüntetések, nincs nyomor, az emberek kedvesek egymással, mindenki kipihent és harmóniában van önmagával és a többiekkel. Szinte mindenki barátja mindenkinek, akik pedig nem jönnek ki, egyszerűen békén hagyják egymást.
Hamarosan újra vissza kell mennem, mert megjelent a legújabb könyvem és a kiadóm ragaszkodik hozzá, hogy tartsunk dedikálással egybekötött felolvasásokat. Imádom ezeket a találkozókat az olvasóimmal, jó érzés a sok pozitív visszajelzés, meg a tudat, hogy mennyi élményt adok az embereknek. De utána napokig meg sem tudom moccantani a kezemet. Úgy tűnik, felbukkant egy ajánlat is, egy kis filmstúdió érdeklődik a regényem megfilmesítése felől. Nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. Nem fogom hagyni, hogy teljesen átértelmezzék a mondanivalóját.
Utána lesz egy buli is. Ha csak fele olyan jó lesz, mint a múltkori, akkor is eldobom az agyam! Olyan finom pezsgőt még életemben nem ittam, mint akkor. Mekkora őrület, amikor az ember félig bódult szalonspiccben táncol az asztal tetején, a legfinomabb tengeri herkentyűk és egzotikus gyümölcsök, torták és bonbonok között, perzselő latin ritmusokra, kifulladásig!
Néha csak ülök a kis házikóm tornácán és bámulom az óceán hullámzását. Nem gondolok semmire, csak arra, hogy élek és itt vagyok és csak magamnak vagyok. Ha megunom, beülök egy moziba, vagy elmegyek bólingozni. Színházba is szeretek járni, vagy csak csatangolok az orrom után. Beszívom a meleg, párás, sós levegőt és hallgatom a sirályok vijjogását. Nem rohanok sehová. Nem felelek senkiért. Ha holnap meghalok, boldogan halok meg, mert többet éltem, mint mások nyolcvan év alatt. És egyedül én tudok róla.
A világ ura
Timothy hajlott hátú, töpörödött kis vénember. Erősen kopaszodó fehér haja, hosszúra nőtt szemöldöke, bibircsókokkal tarkított arca olyan érzést kelt, mintha valami gonosz erdei manó volna. Az összhatást még klasszikusan elegáns öltözéke sem igen javítja, sőt. Kemény kalapja, hosszú öltönykabátja, lakkcipője inkább csak erősíti a benyomást – nem beszélve sétapálcájáról, zsebórájáról, szájából lógó pipájáról, amelyek nélkül még soha senki nem látta őt.
Tegnap is, amint unottan sétálgatott az esős utcán, néhány iskolás gyerek célpontjába került. Amint a kölykök megpillantották, hatalmasra kerekedett a szemük, aztán hangos, gúnyos kacajban törtek fel. Még egy kis versikét is rögtönöztek, amit vidáman kiabáltak Timothy után.
Csúnya kis manó
ragyás bogyó fejed,
húzzál vissza az erdőbe,
ott van a te helyed!
- Taknyos pondrók – morogta az orra alá, amit aligha hallhatott bárki is. Pár évvel ezelőtt még habozás nélkül elbánt volna velük. Kirúgatta volna őket az iskolából, szüleiket az állásából, elintézte volna, hogy sehol ne kapjanak se munkát, se lakást. Egy nyomortanyán tengődhettek volna életük végéig. Csak néhány telefonjába került volna. De manapság már ez sem okoz örömet neki.
Elment a kedve a sétától. Az eső is zavarni kezdte. Megállt a járda szélén, pipájába szippantott, előkapta okostelefonját, párat pötyögött rajta. Néhány másodperccel később hajszálpontosan mellette termett egy szolid, de elegáns fekete autó. A sofőr kiszállt, átment a bal hátsó ajtóhoz, kinyitotta. Timothy beszállt, a sofőr becsukta az ajtót, majd visszaült a helyére és elhajtott.
A kastélyban a szokásos rend és fegyelem fogadta. Timothy igen szigorúan kézben tartja a személyzetet, semmiféle hanyagságot és modortalanságot nem tűr. Meggyőződése szerint csak így lehet fenntartani a nyolcvanhárom szobát – köztük a báltermet, mozit, könyvtárat, uszodát, étteremet –, a huszonhat hektáros parkot – rajta sövénylabirintussal, egzotikus növényekkel, szökőkutakkal, tenisz-, golf- és lóversenypályával, valamint istállókkal – , a huszonnégy luxusautóval megrakott garázst, no meg a hangárt a két magánrepülőgéppel.
Mindez egyedül az övé. Meg sok minden más is. Bőven jutott így is a jóból exnejeinek, szám szerint hatnak. Nincs is egy szavuk sem, olyannyira, hogy már vagy tizenöt éve nem hallott felőlük. Egyedül a fiával, Norman-nel tartja a kapcsolatot, ímmel-ámmal. Nem jönnek ki túl jól egymással. Norman is már nagypapa, de Timothy egy kezén megszámolhatná, hányszor látta fia családját.
Mivel senkivel sem kell osztoznia mesés vagyonán, Timothy korábban arra is embereket szokott felbérelni, hogy teniszezzenek vagy éppen utazzanak vele. Nyolcvanhat évesen azonban már nemigen él ilyesmivel. Egyik régi kedvenc időtöltése az volt, hogy pénzért megalázó helyzetbe hozzon embereket, például néhány férfit és egy leszbikus nőt toborzott össze és versenyezni kellett a hölgy kegyeiért. Ma már azonban a bosszúhoz hasonlóan ez sem hozza már lázba. Ha lenne mellette valaki, aki csak egy kicsit is szereti, ezek miatt már komolyan aggódna érte.
Talán Arnold. Ő a főkomornyik. Mindent tud Timothyról, már ami az igényeit, ízlését, hóbortjait, hangulatait, elvárásait illeti. Nem csoda, több mint harminc éve áll a szolgálatában. Talán Arnold észrevett valamit. Az sem kizárt, hogy egy picit aggódik is érte. Arnoldnál hűségesebb szolgálója sosem volt. Általában nem sokáig bírták nála a személyzet tagjai.
Timothy-nak egyre melankolikusabb a kedve. Este a szalonban pipázott, kortyolgatta a whisky-jét és azon gondolkodott, mitől érezné legalább egy kicsit jobban magát. Zsebórájára pillantott. Odakint zuhogott az eső, időnként villámok cikáztak az égen. Timothy arra gondolt, az ötletek is így cikáznak a fejében: felvillannak, aztán eltűnnek a semmiben. Mert hát mihez is kezdhetne? Elrepülhetne Balira vagy Hawaii-ra. Sok hasonló helyen van birtoka. Na és mit csinálna ott? Pipázgatna és whisky-t kortyolna. Nevetséges ötlet. Vagy úszhatna egyet a medencében. Semmi kedve nem volt azonban megmoccanni. Olvashatna talán valamit. Vagy megnézhetne egy filmet. Biliárdozhatna. Kérhetne egy masszázst. Rendelhetne egy lotyót. A csudába, nem érdekli semmi. Hívja fel Normant? Minek? Pikírt megjegyzésekre van a legkevésbé szüksége. Legjobb lesz, ha csak simán jól leissza magát. Újra a szájához emelte a poharat, de az üres volt. Kelletlenül megpiszkálta a telefonját. Pár percen belül megjelent az ajtóban Melanie.
- Mit tehetek Önért, uram? – kérdezte a lány illemtudóan.
- Hozzon még egy üveggel ebből – fújta ki a pipafüstöt.
- Azonnal, uram. Kíván esetleg még valamit?
- Nem – vakkantotta. A lány már sietett is kifelé. – Várjon csak egy pillanatra!
- Igen?
- Hol van Arnold? – szippantott a pipájába.
- Arnold? – kérdezett vissza Melanie, de hiába igyekezett értetlenséget színlelni, zavarában fülig vörösödött.
- Igen, ő. Most neki kellene szolgálatban lennie.
- Én igazán… én nem is tudom uram… ööö… annyira sajnálom… nem így kellett volna, kérem, ne haragudjon, én nem tudtam…
- Mit zagyvál itt össze? Mi van Arnolddal, árulja már el, ha kérhetem – mondta jéghideg kimértséggel. Melanie-nak félelmében úgy kiszáradt a szája, hogy a nyelvét taplónak érezte, miközben a szavakat formázta.
- Őszintén sajnálom uram, de Arnold távozott. Ma reggel összepakolta a holmiját és végleg elhagyta a kastélyt. Azt üzente, hogy nem tart igényt a bérhátralékára és szíves elnézését kéri, amiért így intézte a dolgot. A felmondási papírjait eljuttatta a könyvelőjéhez, uram.
Timothynak eltorzult az arca, miközben újra a pipáját szívta, de csak annyit mondott:
- Köszönöm, távozhat.
Ezt aztán nem gondolta volna. Mintha egyetlen barátja hagyta volna faképnél, anélkül, hogy a szemébe merte volna mondani. Hogy a fenébe is hihette barátjának a fizetett komornyikját? A bensője dühöngött. De csak üldögélt ott egyhelyben, egyedi tervezésű antik karosszékében pipázgatva. Egy perccel később megérkezett a whisky, de minél többet ivott, annál jobban bántotta a dolog. Hirtelen kibírhatatlan szorítást érzett a mellkasában, nem kapott levegőt, s akármilyen kábult is volt az italtól, azonnal tudta: baj van.
Amikor magához tért, teljesen elvakította a fehérség. Lassanként kezdte kivenni a körülötte levő tárgyak körvonalait és hamarosan rájött, kórházban van. Eszébe jutott az a nyomorult este a szalonban, Arnold, meg a rosszullét. Ahogy a telefonjáért nyúlt, észrevette, hogy csövek lógnak ki belőle. De az okoskészülék oda volt készítve mellé, a zsebóra is. Csak a pipa meg a bot hiányzott. Telefonnyomkodás után azonnal ott termett az egyik szolgálója.
- Jól van, fogja rövidre – pillantott Timothy a zsebórára. – Mi a helyzet?
Az inas beszámolt róla, hogy előző este kisebb szívrohama volt, azonnal a magánkórházába szállították, a legmagasabb színvonalú ellátásban részesítették, és bár az állapota stabil, a rehabilitáció eltart majd egy ideig. Ezalatt teljes nyugalomra lesz szüksége, valamint erősen ajánlott kerülnie a dohányzást és az alkoholfogyasztást.
- Baromság – gondolta Timothy, de még ebben a helyzetben is volt benne annyi elegancia, hogy nem mondta ki. – Remélem, tisztában van vele a személyzet, hogy kizárólag a saját éttermemből vagyok hajlandó táplálkozni.
- Természetesen, uram.
- Hozattak már valamit?
- Azonnal gondoskodom róla, uram.
- Kaptam gyógyszereket?
- Tudomásom szerint igen, uram.
- Micsodaaaa? Hogy képzelik? Ki volt az?
- Engedelmével, uram, életmentő beavatkozásokat hajtottak végre önön, uram, sajnálatos módon ez elkerülhetetlen volt, uram. – Timothy tajtékzott a dühtől, úgy érezte, menten újra szívrohamot kap. – Haladéktalanul kérem a pontos listát a beadott szerekről, időpontokkal és mennyiségekkel. Látni akarom a természetgyógyászomat, most. És hívjon ide valakit, aki megszabadít ezektől – mutatott a csövekre.
- Igenis.
– Kerítsék elő a fiamat. Sürgősen beszélnem kell vele.
- Értettem, uram.
- A pipámat pedig azonnal adják vissza.
- Ahogy óhajtja, uram.
Késő este Norman kelletlenül lépett a magánkórterembe. Végignézett az öregen, ahogy összeesetten feküdt az ágyon és kicsit sem tudta sajnálni. Bosszantotta, amiért félbe kellett szakítania indonéziai körútját az öreg miatt.
- Tessék, itt vagyok. Elárulnád, miért rángattál ide, Tim? – Soha nem szólította apunak, vagy bárminek, ami kicsit is személyes lett volna.
- Neked is szép napot, Norman – élcelődött az apja.
- Te meg mit művelsz, dohányzol egy kórházi szobában? – vágott vissza Norman.
- Ez az én kórházam és azt csinálok benne, amit akarok.
- Legalább hamarabb kapom meg az örökségem – Norman ezt csak bosszantásnak szánta. Apja vagyona éppúgy nem érdekelte, mint egészségi állapota, vagy bármi, ami vele kapcsolatos.
- Pontosan erről kell beszélnem veled, fiam – szippantott a pipába Timothy.
- Ezért rohantam ide a világ másik feléről? A végrendeleted világos, mint a nap, minek kell ezt túllihegni?
- Nem csak az anyagi dolgok fontosak, fiam. Van itt még valami, ami a halálommal rád száll, ha tetszik, ha nem. Amit most mondani fogok, arról rajtam kívül senki az égvilágon nem tud. Nyolcvanhat évesen most mondom el először élő embernek. De előtte meg kell ígérned, hogy te is a sírig megtartod a titkot – mutatott a fiára a pipa szárával.
- Jézusom, Tim. Bökd már ki, mi bántja a csőrödet, nem kell a dráma.
- Figyelj rám jól – fújta ki a füstöt Timothy. – Nem mondhatod el senkinek. Sem a feleségednek, sem a szeretőidnek, sem a pszichológusodnak, az üzleti partnereidről nem is beszélve.
- Felfogtam – kelletlenkedett. – Nem mondom el senkinek, úttörő becsületszavamra. – Norman azt hitte, valami régi bűnt akar meggyónni neki az öreg, ami nyomasztja őt a halálközeli élmény után. Egyáltalán nem érdekelte, mi lesz az, szeretett volna újra az egzotikus indonéz barátnőjénél lenni, akinek még a nevét sem tudta, de a gondolatától is majd kibújt a bőréből.
- Norman, ez most halálosan komoly! – Timothy úgy dördült a fiára, hogy az a meglepetéstől hirtelen meghunyászkodott.
- Jól van, nyugodtan elmondhatod.
- Hajolj ide, kérlek. – Norman odahajolt. Apja kifújta a füstöt és alig hallható hangon suttogta:
- Én vagyok a világ ura.
- Mi?!
Az öreg lehunyt szemmel mélyet bólintott.
- Ez remek. Ha végeztél a kardiológián, mehetsz a pszichiátriára.
- Az eszemnek semmi baja. Figyelj. Mit gondolsz, honnan van a vagyonom? – szippantott a pipából. Norman sóhajtott.
- Többségi tulajdonosa vagy egy csomó nagy cégnek.
- Igen, mindenki így tudja – pöfögte ki a füstöt a száján és kajánul vigyorgott. Fia csodálkozó tekintettel nézett rá. Az öreg kiélvezte magában ezt a pillanatot. – Nem egy csomó nagy cégnek, hanem az összesnek. – Norman értetlenkedő arcot vágott, de nem szólt semmit. – Oké, tudod van egy rakás iparág, amely megszámlálhatatlanul sok márkaterméket ont magából. Ezek a márkák egy-egy iparágon belül úgy öt-hat nagyobb multi kezében futnak össze.
- Tim, ezt eddig is tudtam.
- Ne szakíts félbe, kérlek – szippantott. – Szóval, mikor ez az iparágankénti öt-hat nagyvállalat már mindenkit bekebelezett, aki számít valamit a piacon, akkor jöttem én és bekebeleztem ezeket a nagyvállalatokat. Addigra már elég pénzem és befolyásom volt ehhez, tudod. Először az élelmiszer-konszernre tettem rá a kezem. Aztán szép sorban jött a többi, az elektronikai vállalatoktól a médiáig, a gyógyszeripartól a divatházakig, a gépgyártástól a szépségiparig minden. Eszméletlen munkám fekszik benne. De iszonyúan élveztem! Olyan volt, mintha az egész világ egy hatalmas monopoly játék lenne és én mindent megszereztem, amit csak akartam. Először csak egy-két szektorra vetettem szemet, aztán nem tudtam leállni. Minden kellett! És minden ment is, mint a karikacsapás. Mámorító érzés volt, leírhatatlan! És ahogy nőtt a pénzem meg a hatalmam, úgy manipuláltam az egész bolygót, ahogy csak kedvem tartotta. Amikor a bankszektor is a markomban volt, egy tollvonással megfingathattam az egész világgazdaságot. Vagy épp a világpoltitkát, mivel az összes kormány úgy ugrál, ahogy én fütyülök nekik. Csak egy vicces gondolat kellett ahhoz, hogy begyűrűzzön a gazdasági világválság, vagy hogy egy ország megtámadjon egy másikat, esetleg egy ismeretlen, gonosz kis vírus elterjedjen a világ adott pontján. Csupán egy bolond ötlet kellett hozzá, hogy az egész világ azt higgye, szondákat küldtünk a Marsra, vagy hogy a védőoltások védenek. – Timothy köhögésben tört ki.
Norman alig tért magához a hallottaktól. Nem tudta, mit higgyen. Az öregnek vagy teljesen elment az esze, vagy utolérhetetlen zseni. Tulajdonképpen semmi kézzelfogható nem jutott eszébe, ami kizárná, hogy Tim igazat mond.
- Igyál egy kis vizet.
- Víz? Ugyan – nevetett, köhögéssel vegyítve. Kivett egy üveg whisky-t az ágya melletti szekrénykéből és meghúzta. – Ó, de faragatlan vagyok, te is kérsz?
- Ööö… Igen, most jól fog jönni. – Timothy a kezébe nyomta az üveget és summázta az elmondottakat.
- Úgyhogy fiacskám, én vagyok az egészségügyi maffia, az összeesküvés-elméletek megtestesülése, az imperializmus és a vadkapitalizmus és minden földi mocsok egy személyben. De tudod mi van?
- Mi?
- Már semmi örömöm sincs benne. Belesüppedek, megfojt. Mivel ismerem a dörgést, hánynom kell tőle. És mivel belelátok a termelésbe, kerülök mindent, aminek köze van bármilyen futószalaghoz. Te, fiacskám, sokadmagaddal együtt dilinyósnak nézel, amiért csak a saját konyhámból eszem. Pedig én tudom, hogyan, honnan, miből kerül mások asztalára az étel és abból én köszönöm, nem kérek. Öregkori rigolyának hiszed, hogy nem hagyom magam gyógyszerezni, pedig csak tisztában vagyok vele, mi hogyan megy a gyógyszerlobbi háza táján. Tudom, hogyan vezetik meg az orvostanhallgatókat az egyetemen, sokat ezek közül magam találtam ki. Akkor lennék hülye kisfiam, ha hagynám, hogy hivatalos orvoslással kezeljenek. Csakhogy ez a tudás lassan megőrjít, mert minden szarság, amit arroganciámban és felelőtlenségemben a világra szórtam, visszacsap rám. Én is ezen a bolygón élek, hogy a rosseb enné meg, ez az egyszerű tény valahogy kimaradt a számításaimból, miközben szórakoztam. De van ám még ennél nagyobb szívás is.
- Micsoda? – Furcsa volt Norman-nek a szóhasználat, még sosem hallotta csúnyán beszélni az öreget.
- Az irigység, a haszonlesés, a tenyérbemászás, képmutatás, gyűlölet, amit nap mint nap kapok. Pedig senki nem tudja a titkomat. A legrosszabb a közöny. Amikor ott fordulhatnál fel és nem érdekelné a másikat. Tudod, fiam, a közösségi oldalamon több ezer ismerősöm van, akik minden szülinapomon tövig benyalnak, akik minden posztomat lájkolják és kommentelik és megosztják. De ha tegnap este elpatkoltam volna, egyik se gyászolna egy pillanatig sem. No és nézzünk szembe a tényekkel. Fiatalabb már nem leszek, már semmi nem motivál, semmi nem okoz örömet és semmihez semmi kedvem a két igaz barátomon kívül – legyintette meg a visszakapott whisky-s üveget és a pipát, amelyből megint szippantott egyet. Szóval nem hiszem, hogy nagyon sokáig húznám már. Ha meghalok, Norman… Fiam… - itt elakadt a szava, gyorsan szippantott még párat.
- Igen, Tim? – most először mintha empátia járta volna át Norman hangját.
- Akkor a teljes vagyonommal együtt ez is rád száll. Átveszed a helyem és te leszel a világ ura, fiam. Teher vagy áldás, rajtad múlik, ez van. Én elszúrtam. Nagyon. Na nehogy már valami nyálas töketlennek nézz, nem a világot sajnálom, hanem magamat. Te próbáld meg jobban csinálni, Norman. Te jobb ember vagy nálam, jobb apa, jobb… jobb… akármi, jobb vagy és kész. Ígérd meg, hogy valami jobbat hozol ki ebből az egészből, érted? – Norman csak habogott. – Ígérd meg!
- Rendben. Megígérem, apa.
Színfoltok
Hajnalodott. New Yorkot lassan elöntötte a fény. Felix az íróasztalára rogyva aludt. Egész éjjel a szakdolgozatát írta, miután hazaért az étteremből, ahol felszolgálóként dolgozott. Hirtelen riadt fel az ablaka alatt megszólaló légkalapács fülsiketítő zajára. Elgyötörten szedelőzködött, be kellett mennie az egyetemre, konzultációra. Miután összekapta magát, homlokát ráncolva bámult a tükörbe. Apró termete, rövid lábai és karjai még mindig nevetségesnek tűntek saját szemében, pedig már régóta senki nem gúnyolta. Már nem kellett testnevelési órára járnia, ahol folyamatosan közröhej tárgya volt, miközben megpróbált kosárra dobni. Sosem tudta pontosan, hogy csupán termete miatt nevették ki, vagy azért is, mert fekete bőre ellenére volt apró és a sportban ügyetlen.
Egyetemi elfoglaltságai után az étterembe sietett. Keményen hajtott a munkahelyén, hogy ki tudja fizetni a tanulmányait. A főnöke, Hamir egy érzéketlen bunkó volt. Semmit sem változott azóta, hogy húsz éve Indiából az államokba vándorolt. Csak hajtotta és szidta az alkalmazottait, káromkodva ordibált, semmiféle empátia nem szorult belé. No persze a vendégeivel végtelenül nyájas és előzékeny volt, hiszen némely fogás többe került, mint Felix egy heti bére. Hamirt egyedül a pénz érdekelte, abból is lehetőleg mindig több és több. Nőtt is a vagyona látványosan, miközben alulfizetett alkalmazottai meglehetősen gyakran váltogatták egymást. Vagy azért, mert Hamir minden apróságért kirúgta őket, vagy mert maguktól menekültek el hanyatt-homlok. Felix erőfeszítéseit azonban visszafogottan ugyan, de elismerte, gyakran adta neki a hónap dolgozója címet. Felixet ez nem nagyon érdekelte.
Sokkal jobban adott kollégája és egyben legjobb barátja, Jeremiah véleményére. A zsidó származású fiúval minden örömüket és gondjukat megosztották, és összekötötte őket spirituális érdeklődésük is. Jeremiah – szülei és rabbijuk, valamint az egész zsinagóga megbotránkozása ellenére – buddhista volt. Felix rengeteget tanult tőle a meditációról, a belső békéről és a mindent átható energiákról. Időnként jógáztak is együtt. Jeremiah nem járt egyetemre, de nagyon kellett neki a pénz. Édesanyja súlyos beteg volt és a biztosítás nem fedezett egy nagyon fontos műtétet. Az elkeseredett fiú a családi ékszerekből szerette volna állni a költségeket, de nem volt valami jó az üzleti vénája. Sehogy sem tudta eladni az értékes holmikat. Csak mélyen áron alul vették volna át tőle, azt pedig nem akarta.
Műszakjuk végeztével nem messze az étteremtől egy utcazenészt hallottak meg.
- Gyere – kiáltotta Jeremiah – ezt látnunk kell!
- Ne már – nyögött fáradtan Felix – hisz tudod, hogy utálom a jazzt.
Jeremiah elnevette magát. Persze, hogy tudta, de nagyon mulatságos volt, ahogy a vastagszájú, széles orrú, mikrofonfejű, éjfekete bőrű barátja mondta ezt.
- Nézd, milyen ágról szakadt szegény – mutatott az utcazenészre. És valóban. Sovány, magas, hófehér férfi volt, szőke hajú, kék szemű. Ruhája koszosan, rojtosan lógott rajta, ápolatlan volt és mellette heverő kis motyója meg a szaxofonja feltehetően a teljes vagyonát képezte. – Muszáj segítenünk neki.
- Igaz, persze – válaszolta Felix és egy műanyag dobozt tett a szaxofon tokjába, amiben némi ételmaradék volt az étteremből. Ez lett volna a vacsorája, de egyáltalán nem sajnálta. A szaxofonos sokkal jobban rászorult, mint ő. Jeremiah némi pénzt tett a doboz mellé.
- Oké, mehetünk – sürgette Felix.
- Ne, várj még. Tudni akarom a történetét.
Félix a barátja mellé ült egy padra a szaxofonos mellett. Amikor véget ért a szám, Jeremiah beszélgetésbe elegyedett a férfival. Miközben az mohón felfalta az indiai ételt a dobozból, kiderült, hogy svájci hajléktalan. Otthon jelentős hitelt vett fel a vállalkozására, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és majdnem mindenét elveszítette. A felesége a hat gyerekkel együtt elhagyta, már újra férjhez is ment. Neki, Svensnek pedig épp csak annyi pénze maradt, hogy az országba utazzon, de most nincs hova mennie. A két fiú megrendülten hallgatta őt, aztán Felix megadta neki egy segélyszervezet címét, ahol ismer valakit. Mondta, hogy keresse Tarat, biztosan tud tenni érte valamit. Svens megköszönte és tovább játszott, Felix és Jeremiah pedig hazament.
Nem sokkal később egy lány vetődött arra és nagyon megtetszett neki Svens játéka. Egyszerűen nem bírt a lábával, ott, az utca közepén vidám, őrült, önfeledt táncba lendült. Néhányan megbámulták, páran csatlakoztak hozzá. Valakinél egyszer csak előkerült egy tamburin és beszállt a zenélésbe. A hangulat egyre forróbb lett és egy tucatnyi ember vidáman mulatott az utca forgatagában. Beletelt egy kis időbe, mire a lány, aki a láncreakciót beindította, észrevette a tamburinos fiút. Azonnal szemet vetett rá. Sportos, jó kiállású srác volt. Napbarnította bőre, vagány rasztafrizurája rabul ejtette őt. Odalejtett és a tánca már neki szólt. A fiú vette a lapot. Neki is megtetszett a lány, még akkor, amikor arra jártában meglátta az utcán egyedül táncolni. A lány észre sem vette, milyen hosszasan nézte őt. Karcsú, hajlékony alakját, vidám színekben pompázó, lezser ruháját, hosszú, élénk lilára festett haját és keskeny, mandulavágású szemeit. Sok ázsiait ismert, de egyikőjük sem nyűgözte még le ennyire. Tánc után meghívta őt egy kávéra.
- Idevalósi vagy? – kérdezte a lányt, akiről kiderült, hogy Keikonak hívják.
- Igen. Habár Japánban születtem, két éves voltam, amikor a szüleimmel Amerikába jöttünk. Imádom ezt a város, de azt hiszem, erre magadtól is rájöttél – nevetett. – És te?
- Én angol vagyok.
A lány elképedt. Anthony felkacagott, hosszú raszta tincsei tekergőztek a levegőben.
- Nem te vagy az első, aki így néz rám, amikor megtudja. Newportból jöttem majdnem tíz éve. Eddig Kaliforniában éltem a barátnőmmel. – Keiko savanyú képet vágott, Anthony szája széles vigyorra húzódott. – De mivel már nem okozott örömet sem a modellkedés, sem a kapcsolatom, ezért gondoltam, belevágok valami egészen másba, egészen máshol.
- Egészen mással? – kérdezte kacéran a lány.
- Egészen mással – felelte Anthony sokat sejtetően. – És szeretnék egy egészen laza hangulatú bárt nyitni. Ahol mindig reggae szól, különleges koktélokat szürcsölnek az emberek színpompás babzsákokban és függőágyakban heverészve és nincsenek pincérek, hanem közvetlenül a mixerektől lehet rendelni, vagy éppen magukat szolgálhatják ki a vendégek saját keverésű italaikkal. És senki sem hord frakkot! – nevetett.
- Ez istenien hangzik!
- És te? Mivel foglalkozol?
- Szamurájkardokat készítek egy mesternél és aikidózom. – Most Anthony vágott értetlen arcot. Keiko alig tudta abbahagyni a vihogást.
- Csak vicceltem – mondta még mindig nevetve. Festő vagyok, grafikus. Könyvborítókat, plakátokat, különböző kiadványokat illusztrálok. Egyszer szeretnék igazi nagy festőművész lenni, akinek milliókért kelnek el a képei a világ legnagyobb galériáiban.
- Hú, akkor te igazi művészlélek vagy!
- A szó legszorosabb értelmében. Éjszakában élek, imádom az alkoholt és a bulikat, nonkonformista vagyok és szeszélyes. Nem fér bele a világomba az óramű-pontosság, az élére hajtottság és nem viselem el, ha fegyelmezni vagy korlátozni akarnak.
- Pompás – vigyorgott Anthony.
- És ki nem állhatom a mangákat meg a szusit.
- Én meg a teát.
- Komolyan? – Keiko vinnyogott a nevetéstől.
- Ahogy mondom. Bármilyen italt megiszok, még a csukamájolajat is, de a teától borsódzik a hátam.
Ilyen vidáman és flörtölősen telt Keiko és Anthony első közös estéje.
Hazafelé Keiko metróra szállt és egy egyszerű öltözetű fiatal nő mellett talált helyet. Ügyet sem vetett rá, amint a hatalmas, tenyeres-talpas emberrel beszélgetett. A nőről senki nem mondta volna meg, hogy arab, hiszen nem viselt sem csadort, sem fejkendőt. Az iraki háború elől menekült az USA-ba, teljesen egyedül, tizennyolc évesen. Egy segélyszervezetnek köszönhette, hogy végül boldogult és megtalálta helyét új hazájában, ezért azóta is önkéntesként segítette munkájukat. Most is éppen odatartott, miután lejárt a műszakja a hentesüzletben. Imádta a húsokat, ezért nagyon szeretett ott dolgozni.
- Vigyázz, összenyomod! – szólt a mellette ülő nagy darab férfinak.
- Ne már, Tara, ez csak egy randa pók.
- Épp ugyanannyi joga van az élethez, mint neked. – Szergej ezen elgondolkodott.
- Ez akkor is nevetséges, drága hentes barátném.
- Az más. Ha azért ölsz, hogy egyél, az oké, mert enni mindenkinek kell. Na és az, hogy félsz egy kis tűszúrástól, az nem vicces, mi, Szergej?
- Nem hát! Az halálosan komoly.
- Akkor ne menj el. Szerintem úgysincs semmi bajod a hipochondrián kívül.
- Honnan tudod? És ha mégis? A te lelkeden fog száradni, ha értelmetlenül elpatkolok valami kórban. – pánikolt Szergej.
- Jó, jó. Persze, hogy segítek. Ott leszek veled és végig fogom a kezed, rendben? – mondta Tara és tenyerébe vette a férfi hatalmas kezét. – Szergej, neked jéghideg a kezed. És remegsz is!
- Iszonyúan fázom, nem tudtam, hogy New Yorkban ennyire hideg az ősz.
- De hiszen plusz hat fok van.
- Látszik a leheletem!
- Na, majd körülnézek odabent, hátha van egy rád való, gigantikus bundakabát.
- Egy angyal vagy, Tara!
- Te meg egy nagy gyerek – kuncogott a nő.
Ahogy beért a segélyszervezet kockaépületébe, egy toprongyos, magas, szőke férfit pillantott meg, akit még addig még sosem látott. Kezében szaxofon. Sok lerobbant emberrel találkozott a központban, de mindig összeszorult a szíve.
- Maga Tara?
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
- Felix küldött. Azt mondta, magára számíthatok.
- Felix? Ööö, hát persze, jöjjön csak, erre tessék – habogta zavartan. Gondolatai összekuszálódtak. Eszébe jutott utolsó találkozásuk Felix-szel, az a kínos este, amikor a fiú lakásán kötött ki. Megbeszélték, hogy nem akarnak elköteleződni, csak jól érezni magukat együtt. De amikor szembesült azzal, hogy az afro fiúnak mindene nagyon kicsi, annyira meglepődött, hogy felpattant és elrohant. Most igyekezett a szaxofonos férfira figyelni, szerzett neki szállást éjszakára. Svens megkönnyebbülten hajtotta le fejét a hajléktalanszálló nyúzott ágyára.
Odakint most is nyüzsgött a város az éjszakai fények alatt.
Mai Hamupipőke
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép fiatal lány, aki egyetemre járt – filozófiát és politológiát tanult – , megrögzött vegetáriánus, feminista, szabadságharcos, állatbarát és környezetvédő volt. Került minden pazarlást és hívságot, egyszerűen, szerényen öltözött és takarékosan bánt mindennel. Szorgos volt, elvégzett minden házimunkát, és amit csak tudott, saját kezűleg készített magának.
A szüleivel élt egy hatalmas, gyönyörű házban és mindhárman nagyon boldogok voltak. Apukája egy nagy multicégnél dolgozott felsővezető beosztásban, ezért jómódban éltek, viszont nagyon sokat volt üzleti úton. Anyukája háztartásbeli volt, egyszer azonban vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. A legjobb onkológusokhoz vitték, a legdrágább magánkórházba fektették őt, de sajnos így sem tudtak segíteni rajta és rövid időn belül elveszítették.
A lány és az apukája nagyon szomorúak voltak, de az élet ment tovább. Az apuka továbbra is sokat volt távol és a lány nagyon magányos volt egyedül a nagy házban. Egy napon aztán az apuka elmondta a lánynak, hogy megismerkedett valakivel és Las Vegasban már össze is házasodtak. A lány nagyon meglepődött a hír hallatán, de örült neki, hogy apja újra megtalálta a boldogságot. No meg annak is, hogy többet nem kell egyedül lennie. Hát még milyen boldog volt, amikor azt is megtudta, hogy az új asszonynak van két vele egykorú lánya is! Alig bírta kivárni, hogy találkozhasson velük. Rájuk is keresett a közösségi oldalán, de a megosztásaik között leginkább csak vicceket, zenéket, celebhíreket talált. Ekkor kellett volna megszólalnia benne a vészharangnak, de olyan szeretettel várta új nővéreit, hogy nem is vette észre a baljós jeleket. Nem mintha egyébként számított volna.
Amikor a három hatalmasra hízott nő pincsikutyával a táskájukban kiszállt az autóból, a lány szinte röpült feléjük. Nem voltak előítéletei a túlsúlyos emberekkel szemben, legfeljebb pozitívak. Hiszen a ducik lazák és vidámak, habzsolják az életet. Kicsit azonban lanyhult a lelkesedése, amikor a házban körbenézve mostohája és nővérei mindent kritizáltak, lefitymáltak és ugráltatták őt. Apukája meg észre sem vette, mennyire megbántják. De ekkor a lány még mindig azt hitte, hogy csupán a költözés miatti stressz jött ki rajtuk és biztosan hamarosan nagyon jó barátnők lesznek.
Csakhogy a dolgok másképpen alakultak. Nem sokkal a beköltözés után apukája ismét hosszú üzleti útra indult, attól fogva pedig a három nő naphosszat a tévé előtt tespedt, vagy az okostelefonjaikat nyomkodták, esetleg a kádban áztatta magát valamelyikük. Közben pedig csak ettek és ettek, meg folyton vásároltak, leginkább a netről. Persze édesapja pénzéből. De más földi örömöknek is igen gyakran áldoztak. A kedves mama előszeretettel nézett a pohár fenekére, az egyik lány hallucinogén drogokkal élt, a másik pedig vagy alkalmi partnerekkel, vagy a vibrátorgyűjteményével vonult egész napokra a szobájába. A lánynak hamar rá kellett jönnie, hogy új családtagjai mennyire buták, műveletlenek és modortalanok. Ennél már csak a lustaságuk, pazarlásuk és önzésük volt nagyobb. Eszükbe sem jutott, hogy saját maguk után rendet tartsanak. Ellenben simán elvárták tőle, hogy helyettük is megtegye.
Csakhogy ő aztán nem hagyta annyiban. Amikor ugráltatták volna, mindig volt valami csípős válasza, amivel leoltotta őket. Ezzel aztán azt sikerült elérnie, hogy a dagik folyton keresztbe tettek neki, ahol csak tudtak. Ráadásul tűzrőlpattantsága ellenére kénytelen volt utánuk is takarítani, mert nagyon zavarta őt az undormány, amit rendszeresen maguk körül keltettek, köszönhetően igénytelenségüknek és a lakásban tartott pincsijeiknek. Mivel mindhárom nő bent, a házban is dohányzott, egész egyszerűen a padlóra hamuztak. Szegény mostohatestvérük nemsokára folyamatosan kisseprűvel, lapáttal a kezében volt látható és gyakorlatilag reflexből sepregette fel a hamut. A rosszindulatú hájpacnik csak röhögtek rajta és Hamupipőkének keresztelték.
Hamupipőke hamarosan borzasztóan kimerült. Az egyetemen közeledett a vizsgaidőszak, miközben otthon egyfolytában takarított, rendet rakott, mosott, mosogatott és ott volt ez az állandó feszültség. Óriási volt rajta a stressz. Apukájának nem akart panaszkodni, nem szerette volna elkeseríteni őt azzal, hogy nem jön ki a dagikkal. No meg az a típus volt, aki szerette maga megoldani a problémáit. De ezúttal fogalma sem volt, mit tegyen. Megfordult a fejében, hogy egyszerűen különköltözik, de büszkesége nem engedte, hogy ezt apja pénzéből tegye, nappali tagozatos egyetemistaként pedig még nem teremthette elő a rávalót. Az is borzasztóan bántotta volna, hogy a haszonleső dagadékoké legyen a ház, ahol felcseperedett és ahová a legszebb emlékei kötötték. Pedig valamit ki kellett találnia, mert a helyzet egyre tarthatatlanabb volt. Szegény Hamupipőke akkor még nem is sejtette, hogy a legnagyobb csapás csak ezután jön.
Történt ugyanis, hogy a közelgő parlamenti választások apropóján a miniszterelnök bulit rendezett a fiának. Ez is egy kampányfogás volt, hogy maga mellett tudhassa a sleppjét. Összes talpnyalójának és reménybeli módos szavazójának a tizen-huszonéves gyermeke hivatalos volt a nagyszabású rendezvényre, amelyet a legnagyobb és legelőkelőbb szórakozóhelyre szerveztek és három éjen át tartott. Hamupipőke mostohája szinte magán kívül volt az örömtől, amikor hozzájuk is megérkezett az exkluzív meghívó. Alapból imádta a befolyásos és gazdag társaságokat, de az is köztudomású volt, hogy az elnök fia nemrégiben szakított a barátnőjével. Szinte pörögtek a szemei előtt a dollárjelek, amikor arra gondolt, hogy valamelyik lánya összejön az elnök fiával.
Persze a dagi lányok is lázba jöttek. Ők is imádták a pénzt és a kiváltságokat, különbnek tartották magukat a pórnéptől, akiket lenéztek, mint például Hamupipőkét is. Nagyon felvillanyozta őket, hogy a bulin méltó társaságban tobzódhatnak és netán összejöhetnek az elnök fiával. A drogos lány szemében persze az sem volt mellékes szempont, hogy szenvedélye miatt nem kellene tartania többé a hatóságoktól. Testvére pedig igazán gazdag fantáziálásba kezdett azzal kapcsolatosan, hogy mi mindent tudna csinálni a jóképű elnökcsemetével. Úgyhogy a három dagi be volt lelkesedve rendesen.
Hamupipőke egészen más miatt várta nagyon a bulit. A szervezők igazán kitettek magukért, mert olyan világsztárokat hívtak koncertezni, akik az igényes könnyűzene ikonjai voltak. Olyan jazz-rock és punk éjszakák elé néztek, ami igazi csemege a jó zene megszállottjainak, mint amilyen Hamupipőke is volt. Ráadásul nagyon szeretett volna egy riportot csinálni az elnök fiával az egyetemi újságba. Kíváncsi volt rá, hogy mennyire befolyásolja az életét az apja pályája, élvezi-e a helyzetét, hogyan viszonyul a politikához, mennyire érzékeny a szociális problémákra, egyáltalán: milyen ember is ő. Az volt a terve, hogy a buli során elcsípi a pasit és rábeszéli, hogy üljenek le egy interjúra nyugodtabb körülmények között.
Csakhogy nagyon meglepődött, amikor a dagadékokkal szóba került a téma. Éppen megint az egyikük hamuját söpörte fel a földről, amikor mostohái arról beszélgettek, mennyi intéznivaló van a buli előtt. Mindhármójukra venniük kell három-három menő ruhát, hiszen persze a kedves mama is kellően fiatalnak érezte magát egy ilyen eseményhez. Természetesen be kell szerezni még luxusékszereket és kiegészítőket is. El kell menniük szoliba, műkörmöshöz, kozmetikushoz, közvetlenül a buli előtt pedig házhoz kell hívni a fodrászt és a sminkest. Le kell dobni gyorsan pár kilót, úgyhogy rendelnek a netről valami méregdrága fogyi-csodaszert. Be kell szerezni mindegyiküknek egy-egy új tapitelót, mert nem égethetik magukat azokkal a vízözön előtti másfél éves őskövülettel, amijük van. Venni kell egy új kocsit is, hasonló okokból. A pénz nem számít, jó benyomást kell kelteniük és Hamupipőke apja úgyis megbírja.
Na ezen a ponton Hamupipőkének kinyílt a bicska a zsebében. Olyasmit talált mondani a mostoháinak, amire nem éppen Buddha nyugalmával reagáltak. Mivel komolyan tartottak attól, hogy Hamupipőke szándékosan leégeti őket a célember előtt, ezért közölték vele, hogy nem mehet el a buliba. Ha mégis megpróbálná, soha többet nem látja viszont a laptopját. Hamupipőke nem értette, miről beszélnek, ezért a szobájába rohant. A gép tényleg eltűnt, márpedig azon volt az összes beadandó munkája, a kidolgozott vizsgatételek, a rengeteg cikk az egyetemi lapba, a fotók az édesanyjáról és még sok pótolhatatlan anyag. A dagik hozzátették, hogy házon kívül rejtették el a laptopját és magától soha nem találja meg. Hamupipőke úgy érezte, menten kinyírja mind a hármat, de egyszerűen nem tehetett semmit.
Amikor a hájpacnik vásárolni mentek, felhívta az egyetlen embert, akire mindig számíthatott, a keresztanyját. Dühödten panaszolta neki, mi történt. Már így is tele volt a púpja az egésszel és most még a koncertekre sem mehet el. Tulajdonképpen nem is az zavarta a legjobban, hogy lemarad egy jó buliról és egy ígéretes interjú lehetőségéről, hanem hogy ezúttal menthetetlenül alulmaradt a mostoháival szemben. A keresztanyja megértően meghallgatta őt, csitítgatta, majd egy különös kérdést tett fel. Arra volt kíváncsi, hogy örülne-e annak, ha megnyerné a harcot anélkül, hogy a mostohái tudnának róla. Hamupipőkének rögtön leesett, hogy valamilyen inkognitós cselszövésről lehet szó. Kezdett felcsillanni benne a jókedv. Naná, hogy örülne! Viszont el nem tudta képzelni, hogyan lehetne ezt úgy kivitelezni, hogy biztosan ne ismerje fel senki. Keresztanyja azonban sokat sejtetően csak annyit mondott, hogy bízza rá magát és letette a telefont.
Eljött a nagy nap, a buli első estje és Hamupipőke azóta sem hallott a keresztanyjáról. Tudta, hogy nem hagyja cserben, de most már kezdett elszontyolodni. Feltételezte, hogy mindenképpen pénzre lesz szükségük ahhoz, hogy átvarázsolják őt, az viszont nemigen állt rendelkezésre. Hamupipőke hozzáférését a családi bankszámlához letiltotta a mostohaanyja, csupán abból a kis készpénzből gazdálkodott, amit apja adott neki hazatértei alkalmával. Keresztanyja pedig szerényen élt, hiszen egy lapkiadó kiszállítójaként dolgozott. Hamupipőke arra gondolt, hogy itt csupán a varázslat segíthet.
Amikor mostohái nevetségesen túlcicomázva bepasszírozták magukat az új autóba, búcsúzóul még odavetették neki, hogy fürdesse meg a pincsiket és ne felejtse el a fülüket is kicucálni. Hamupipőke egykedvűen mordult magában. Annyira le volt törve, hogy még visszalőni sem volt kedve. Ám amint elhajtottak a mostohák a ház elől, dudálást hallott. Kinézett, és végre felderült, amikor meglátta keresztanyja újságos furgonját. Futott elé, ölelgette, aztán faggatni kezdte, hogy mi a nagy terv. Keresztanyja azonban még mindig titokzatoskodott. Viccesen ráparancsolt a lányra, hogy azonnal induljon zuhanyozni, hajat mosni, szőrteleníteni, de villámgyorsan, mert még sok a dolguk. Miután ez megvolt, bepattantak a furgonba és már száguldottak is a titokzatos csoda felé, amitől Hamupipőke majd kiugrott a bőréből.
Legnagyobb meglepetésére egy színház művészbejárója előtt parkoltak le. Mint kiderült, Hamupipőke keresztanyja jóban volt néhány ott dolgozóval, például a kellékessel és a maszkmesterrel. Ők aztán egy szempillantás alatt kezelésbe vették Hamupipőkét. Összeválogattak neki három olyan ruhát, amit magától soha az életben nem vett volna fel. Ő ugyanis a legszívesebben farmert és pólót hordott, ez alkalommal azonban olyan csinos és nőies cuccokat adtak rá, amik egyszerre voltak elegánsak és lazák. Kiderült, hogy van melle, feneke, dereka és csípője, és tulajdonképpen irtóra örült neki! De ez csak a kezdet volt, mert ezután kapott egy három színűre melírozott, tépett parókát, amiben egészen másképp festett, mint sötétbarna, egyenes hajával, amit szinte mindig lófarokban hordott. A tökéletes álca azonban csak a sminkkel vált teljessé. A maszkmester olyan arcot varázsolt Hamupipőkének, hogy még ő maga sem ismert magára, amikor a tükörbe pillantott. Erősen kifestette a lányt, de a tekintete igézővé és titokzatossá, szája csókra csábítóvá vált. Hamupipőkének annyira tetszett az átváltozás, hogy képtelen volt abbahagyni a vidám kuncogást. Úgy érezte magát, mintha egy őrült haloween-partira indult volna.
Csak egyvalami hibádzott. Cipőt nem találtak a lábára. Nem mintha a színházban nem lett volna a szereléséhez illő lábbeli, csakhogy Hamupipőkének annyira iciri-piciri volt a lába, hogy még a legparányibb kellékcipő is csónakként himbálódzott rajta. Mielőtt azonban elkeseredett volna, a keresztanyja megint titokfelhőbe burkolózott és az újságos autóba tuszkolta a lányt. Kicsivel később a lakásán voltak, ahol egy különleges papucsot adott neki. Hamupipőkének a lélegzete is elállt az ultramenő, extra magassarkú pántos papucstól, ami nemcsak ragyogóan passzolt az álcaruhához, hanem hajszálpontosan illett is a lábára. Nem értette, honnan van a keresztanyjának ekkora és ilyen lábbelije. Kiderült, hogy egy adok-veszek oldalról rendelte, mert meghívták egy előkelő estélyre. A hirdetésben elírták a méretet és már vagy egy éve csak porosodik a cipősszekrényében. Egyébként egyedi darab, egy amatőr iparművész készítette.
Így tehát már minden összeállt és Hamupipőke indulhatott is a buliba. Már csak az volt a kérdés, hogyan jut oda. Ezen nem sokat töprengett a keresztanyja, kölcsönadta neki az újságos furgont. Viszont nyomatékosan megkérte Hamupipőkét, hogy éjfélre érjen haza. Ez azért volt fontos, mert minden nap ekkor kellett elindulnia a nyomdába, hogy a frissen nyomott napilapokat a kiadóba és a postahivatalokba szállítsa, így reggel mindenkihez idejében eljuttatják az újságkihordók. Ha nem indul el időben, kirúgják és nagyon nehéz helyzetbe kerül. Hamupipőke nagyon boldog volt, hogy nyugodtan elmehet a buliba és megígérte, hogy éjfélre visszahozza a furgont. Beállította a mobilját rezgőjelzésre 23.45-re. Átölelték egymást, a keresztanyja, akit Hamupipőke valóságos jótündérnek látott, jó szórakozást kívánt neki, odaadta a forgalmit, majd a lány bepattant a furgonba és elhajtott.
A hatalmas diszkó zsúfolásig volt emelkedett hangulatú fiatalokkal. Már jó ideje tartott a buli, mire Hamupipőke odaért. Látott ismerősöket, de mivel nem akart lebukni, az ajtónállón kívül senki előtt nem fedte fel kilétét. Az álca működött, mert a kutya sem ismerte fel. Amikor őt is magával ragadta a koncert hangulata és a ritmusoknak már nem tudott ellenállni, megpillantotta a mostoháit. Szándékosan elriszált előttük, az egyikőjüknek még jól a lábára is léptett, de egyik dagi sem ismerte fel. Hamupipőke végtelenül jól szórakozott ezen és a szédületes zenén is. No és akármerre sodródott tánc közben a tömegben, szinte minden pasi megbámulta, páran megfüttyögték és sokan leszólították őt. Élvezte a helyzetet, de nem nagyon törődött velük. Próbálta megtalálni az elnök fiát, de nyoma sem volt.
Amikor elfáradt, kiment a levegőre. Az utcán viszont kellemetlenül jött ki, ahogy a vadító szerelésében a járdán álldogált. Hirtelen ötlettől vezérelve megkerülte az épületet és hátul egy szerelőlétrán a lapos tetőre mászott. Odafent alig lehetett látni valamit, a lenti koncert zaja csak tompán morajlott odáig, a levegő sokkal tisztább volt és végre megszűnt a hering-érzés is. Hamupipőke a mellvédre könyökölt és megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot. Legnagyobb meglepetésére valaki a félhomályból megkérdezte, ki van ott. Kicsit megijedt, nehogy valami szatírral hozza össze a sorsa, de csak egy srác volt, aki hozzá hasonlóan a tetőre menekült a tömegből.
Beszélgetni kezdtek, ami elég különleges hangulatú volt, tekintve, hogy nem csak nem ismerték, hanem nem is igazán látták egymást. A srác így kontúrjában szimpatikus volt Hamupipőkének, nem volt ittas, sem nyomulós, sem közhelyes, mint a legtöbb pasi, akikkel ilyen helyeken találkozni szokott. Viszont okos volt és nyitott. Ám alig melegedtek bele a környezeti válság és a szegénység közötti összefüggések keresgélésébe, Hamupipőkének rezegni kezdett a zsebében a mobilja. Bármennyire is sajnálta, muszáj volt mennie, úgyhogy a hatalmas sarkú papucsában óvatosan, de fürgén lépegetett lefelé a vaslétrán.
Éppen idejében érkezett a keresztanyjához, aki munkába menet hazadobta Hamupipőkét. A kocsiban a lány szinte ragyogott, ahogy a tetőn történtekről mesélt. Hazaérve még volt annyi ideje, hogy visszaváltozzon, lefürödjön, elrejtse a „bűnjeleket” oda, ahol a mostohái egészen biztosan soha nem találják meg: a takarítószeres kamrába. Már rég édesdeden aludt, mire a mostohák hazaértek.
Másnap este, amikor megjelent a ház előtt az újságos furgon, Hamupipőke már bulira kész állapotban sietett elé. A ruhákat és a parókát három napra kölcsönbe kapta a színházas spanoktól, a sminket pedig a maszkmester útmutatása alapján már magának is meg tudta csinálni otthon. Hazadobta keresztanyját és már vette is az irányt a diszkó felé. Azt sem tudta, az előző esti pasinak mi a neve, hogy néz ki, ott lesz-e aznap is, mégis majd szétvetette a lelkesedés, mert biztos volt benne, hogy újra találkozni fognak. Legalábbis nagyon remélte.
Amikor odaért, kicsit körülnézett a buliban, de semmi különös nem volt, úgyhogy ment is hátra a szerelőlétrához. Felérve azonban elfogta a rosszullét, mert a srác: ott volt. Egyszerre örült és pánikolt, de aztán a pánik hamar elmúlt, amikor újra beszélgetésbe elegyedtek. Épp az iraki válságról tanakodtak, amikor a pasi felkapta a fejét a tompán morajló zenére. Azt mondta, az a kedvenc zenekara, amitől Hamupipőke egészen kész volt, mert neki is. Megkérdezte, nincs-e kedve lemenni a koncertre csápolni. Naná, hogy volt. Főleg mivel már nagyon kíváncsi volt rá, milyen is lehet ez a különleges idegen.
Amikor a fiú lesegítette a létráról és egymásra néztek, Hamupipőkének leesett az álla, mert az elnök fia volt az. Ő meglátta a lány csodálkozását, viccesnek tartotta és elmondta, azért menekült a tetőre, mert elege volt a sok talpnyalóból. Mármint előző este, mert aznap már őt várta. Persze szerette volna megtudni, őt hogy hívják, de Hamupipőke nem merte elárulni. Így aztán kivágta magát és bulizni kezdtek. A körülöttük levő tömegre, próbálkozó nyalisokra ügyet sem vetettek. Iszonyúan jól érezték magukat – egészen addig, amíg Hamupipőke zsebében újra rezegni kezdett a telefon. Elköszönt a sráctól, aki nem akarta elereszteni őt, de végül kiszabadította magát a karjai közül és a parkolóba sietett.
A harmadik este ugyanolyan szuperül telt, mint az előzőek. Ez alkalommal azonban kicsit még annál is jobban egymásba felejtkeztek. Amikor az undok telefon újra rezegni kezdett, éppen egy nagyon romantikus, lassú számot játszott a színpadon a rockzenekar – és a fiú éppen készült megcsókolni a lányt. Hamupipőke tudta, hogy ha most belemegy a csókba, akkor nem lesz képes éjfélre visszaérni a kocsival. Semmiképpen nem hagyhatta cserben a keresztanyját, de erőt kellett vennie magán, hogy abban a pillanatban is ezt tartsa szem előtt. Hátrahúzódott, kibontakozott a fiú öleléséből, mondván, hogy mennie kell. A srác szinte esedezett neki, hogy adja meg a számát, vagy legalább a nevét árulja el, de mivel ezt sem tehette meg, nagyon kellemetlenül érezte magát.
Futásnak eredt a kijárat felé, ám ahogy az utcára ért, elvesztette az egyik papucsát. Észrevette ugyan, de mindenképpen rohamszerűen akarta elhagyni a helyszínt, mert ha újra összeakad a fiúval, képtelen lesz hazamenni. Úgyhogy csak rohant tovább, bevágódott a furgonba és elhajtott. Úton a keresztanyja felé összeszorult a szíve. Fogalma sem volt, hogyan találkozhatna újra a sráccal. De még ha tudná is, akkor sem tehetné, mert mostohái irigységükben biztosan egy életre kicsinálnák.
Másnap visszakapta a laptopját, de a dagik voltak olyan rosszindulatúak, hogy azért egy kellemetlen kis vírust rászabadítottak neki. Amikor a mostohái megkezdték délutáni sziesztájukat, Hamupipőke összeszedte a színházi holmikat és elvitte a keresztanyjának. Az elveszett papucsból nem csinált gondot, úgysem tudott volna mit kezdeni vele. A fél pár lábbelit a lány eltette emlékbe. Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba.
Valamicskével később egy reggel Hamupipőke épp az egyetemre sietett, amikor földbe gyökerezett a lába. Az egyik óriásplakáton az ő papucsa virított. Az egész plakátot ez töltötte ki, rajta pedig felirat: Szeretnélek újra látni! Lejjebb kisbetűs szöveg volt, ezért közelebb lépett. Így tudta meg, hogy bulipartnere keresi a papucs gazdáját és egy erre a célra kijelölt irodában, a Papucs Ponton várják a hölgyet, aki hathatósan bizonyítani tudja, hogy a képen szereplő lábbeli az övé. Később ugyanez a hirdetés köszönt szembe vele a metróaluljáróban, a napilapokban, a buszok oldalán, a netes keresőoldalakon, sőt, még egy gigantikus épülethálón is.
A hirdetésből nem derült ki, hogy kinek a nevében szól, viszont a buliban elég sok csaj próbált a fiúra nyomulni és ők mindannyian tudták, miről szólnak a plakátok. A nővéreitől ugyanis megtudta Hamupipőke, hogy miután az utolsó éjen lelépett, az elnök fia már senkivel nem állt szóba és egy női szandált szorongatott a buli hátralevő részében. Így aztán aki akkor kivetette a hálóját, most is bepróbálkozott. A következő napokban azzal volt tele a sajtó, hogy a különös hirdetés miatt fiatal lányok tömegesen özönlik el a megjelölt irodát. Nemsokára persze az is kitudódott, hogy az elnök fia a hirdető, ezért aztán már minden nőnemű megjelent az irodában, aki valaha is eljátszott a gondolattal, hogy együtt legyen vele.
Valószínűleg Hamupipőke volt közülük az egyetlen, aki nem ment el. Még mindig tartott a mostohái bosszújától. Pedig a hirdetéstől az elején teljesen elolvadt. Később már nagyon bosszantotta a dolog. Mindenki erről beszélt. Az ügy, vagyis élete nagy találkozása egy nyomasztó médiahisztériává alakult. Szegény srác is jól ráfaragott, mert egyfolytában riporterek zaklatták pofátlanul intim kérdésekkel. Közben megjelentek és gombamód szaporodtak a papucshamisító árusok, akik eszméletlen árakon kínálták a hirdetésben látható lábbeli utánzatát.
Csakhogy hiába próbálkozott a végtelen nőtömeg, egyiknek sem volt akkora a lába, hogy a papucs ráillett volna. A Papucs Ponton pedig minden jelentkezőt szépen sorjában arra kértek, hogy mutassa meg a lábfejét. Olyan aprócska lába azonban égen-földön senkinek nem volt, mint Hamupipőkének. Telt az idő, a közhangulat feszültsége pedig egyre nőtt, mert az emberek arra kezdtek gyanakodni, hogy kamu az egész és csak a választások miatti figyelemfelkeltés a cél. Végül keresztanyja kereste meg Hamupipőkét, hogy meggyőzze, menjen végre el. Kiderült, hogy a lány nem is annyira a mostoháitól tartott, mint a csalódástól. Hogy esetleg mégsem úgy sül el a dolog, netán saját külsőjével már nem jön be a srácnak, esetleg összejönnek, aztán lapátra kerül. Szerencsére keresztanyja rá tudta döbbenteni Hamupipőkét, hogy butaság ilyen aggályok miatt elszalasztani az igaz szerelmet, úgyhogy végül óriási lámpalázzal és a lábbeli másik felével a táskájában beállt a Papucs Pont előtt kígyózó sor végére, ahol néhány élelmes árus hot-dogot és üdítőket kínált az utcán.
Másfél óra múlva a bizottság elé került, ahol fásult és mogorva emberek előtt kellett megmutatnia a lábát. Amint azonban meglátták, alig akartak hinni a szemüknek. Diszkréten megkérték, hogy fáradjon be az egyik hölggyel a raktárba, majd rezzenéstelenül folytatták a jelentkezők lábvizsgálatát. Hamupipőke az irodistával és egy biztonsági őrrel a hátsó helyiségbe mentek, ahol megkérdezték, megvan-e a papucs párja. Megmutatta nekik, erre telefonon odahívtak egy szakértőt. Amíg az megérkezett, kérdéseket tettek fel Hamupipőkének a három estéről, leginkább a fiúval folytatott beszélgetéseikről és a találkozásuk körülményeiről. Ő persze mindenre megfelelt. Az odaérkező szakértő megvizsgálta a papucsot és az irodistával félrevonulva pusmogott valamit. Ezután újabb telefonhívást bonyolítottak le, majd megkérdezték Hamupipőkét, velük tudna-e fáradni egy másik helyszínre.
A biztonsági őrrel a hátsó kijáraton át távoztak és egy sötétített ablakú autóba ültek. Az autó egy villa előtt állt meg. Hamupipőke kiszállt és nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta, hogy az elnök fia széles mosollyal a kapuban várja. Mindketten nagyon zavarban voltak. A srác a házba invitálta Hamupipőkét, ahol végre kettesben lehettek. Kitárgyalták ezt az egész cécót a papucsmizéria körül. A lány elmondta, miért kellett titkolóznia, sokat nevettek és izzani kezdett körülöttük a levegő. Végül vad csókcsatába fulladt a találkozó.
A feltűnés kerülése végett pár napig még működött a Papucs Pont, aztán az elnök fia egy sajtótájékoztatón azt nyilatkozta, hogy a keresés eredménytelen volt és elnézést kért mindenkitől, amiért idáig fajultak a dolgok. Hamupipőkével néhány hónapig óvatosan csak titokban találkoztak, de kapcsolatukat később sem jelentették be nyilvánosan. A mostohák ahelyett, hogy kiszúrtak volna Hamupipőkével, inkább hajbókolni kezdtek neki. Édesapja időközben rájött, hogy kedves neje csak a pénzéért ment hozzá és beadta a válókeresetet.
Az ifjú párnak egyelőre nem voltak komoly tervei. Hamupipőke az egyetemre és a környezetvédelemre akart koncentrálni, kedvese pedig a saját vállalkozását igyekezett felfuttatni. Nagyon boldogok voltak együtt és közösen akarták megváltani a világot. Talán sikerül is nekik – aki nem hiszi, járjon utána.
Osztálytalálkozó
Ida a tükör előtt állt. Megigazította hófehér hajkoronáját, majd néhány pillanatig tűnődve nézte magát. Halványkékre fakult szemeit mély ráncok övezték, arcbőrén itt-ott májfoltok és bibircsókok ültek. Orra kicsit meggörbült, ajkai elkeskenyedtek, arca beesett az évek alatt.
- Jesszusom, ki ez a vén tyúk? – vágott fanyar grimaszt tükörképének. A komótosan klattyogó ingaórára nézett, magára kapta kötött pelerinjét és az ólomüveg bejárati ajtó felé indult. Megsimította néhai férje arcképét a falon, majd kilépett a tavaszi napsütésbe.
Kíváncsi volt és izgatott. Még sosem volt osztálytalálkozón, nem szervezte meg senki. Annál szürreálisabb volt így, hetven év elteltével a tudat, hogy hamarosan viszontlátja néhányukat. A buszon zötykölődve rájuk és az emlékeire gondolt. Gizusra, a legendás nagy barátnőjére, akivel sülve-főve együtt voltak. Terikére, az eminensre, aki elárulta a társait egy jó pontért. Józsira, aki a testvérei cipőjét hordta és sosem volt jó rá. Na meg Kálmánra, akibe hatodikban menthetetlenül szerelmes volt. Éjjelente néha még mindig álmodott velük, s álmában mindenki ugyanolyan volt, mint ahogyan utoljára látta őket, az iskolai évek alatt. Kálmán is hetyke tizenéves öntudatával, borzas sötét hajával, zsivány szemeivel, foltozott kantáros nadrágban élt emlékeiben, most is látta maga előtt.
Elsőként ért az iskolába, csak a gondnok fogadta. Miközben a fiatalember régi tantermükbe vezette őt, Ida rácsodálkozott, mennyire összement itt minden. A patinás épület olyan apró lett, mintha csak egy makettben járna. Nemsokára a gondnok újra beengedett valakit. Ahogy Ida meglátta az ajtóban, egy pillanatig teljesen lemerevedett. Csak nézte a járókeretes öregembert. A kopasz fejéről elszórtan meredező ősz szálakat, a vastag szemüveget, ami irreális méretűre nagyította a fakóbarna szemeit, a vékonyka karokat és lábakat, amelyeket hajlott hát kötött össze. Nézte őt, amint az ismerős vonásokban felfedezte Kálmánt. És hirtelen kitört belőle a nevetés. Az az igazi törvénytelen, zabolázatlan nevetés.
Kálmán értetlenül kapaszkodott a járókeretébe.
- Ida? Hát te meg… - mi a frászt vinnyogsz itt, akarta kérdezni, de közben leesett neki a tantusz. - …te meg hogy nézel ki, öreglány? – mondta végül, már ő is heherészve.
- Ééén? – vihogott Ida – Te hogy nézel ki! – de ezt már alig tudta kimondani a nevetéstől. Alig vették észre, hogy újra nyílt az ajtó. Ám az elhízott, parókás Terike látványa, s az arcára kiülő döbbenetet még jobban felkorbácsolta a túlhevült hangulatot, már potyogtak a könnyeik. Csak néhányan jöttek össze a találkozóra, de az elharapódzott vidámság mindannyiukat ugyanúgy, pillanatok alatt magával ragadta.
Odakint, a folyosó végében a gondnok újságot olvasott volna, de a kiszűrődő, szűnni nem akaró vihogás elvonta figyelmét. El nem tudta képzelni, mi történhetett odabent. A tanterem ajtajához somfordált, résnyire nyitotta és bekukucskált rajta. Hat öregembert látott, amint egymásra mutogatva görnyednek a nevetéstől az iskolai padok között.
Az energiarablás
Kis idegesen állt meg az ajtó előtt, amelyre azt írták:
THOMAS VON
PÖCK-HÄNDL
VEZÉRIGAZGATÓ
Az ajtón túlról halk, indulatos hang hallatszott. Kis bekopogott. A benti hang kiszólt:
- Tessék.
Az ajtó kinyílt, a legmodernebb felszerelésű iroda tárult Kis elé. Az íróasztal mögött kipárnázott óriásszékben egy húsz év körüli, magas, vékony, sápadt fiatalember ült drága öltönyben, épp telefonált.
- Akkor rúgjon ki húsz embert. Mit bánom én, ne értetlenkedjen már! Mondjuk a csomagolási részlegről. Oldja meg, ezért fizetem! – csapta le a telefont. Ekkor vett csak tudomást az előtte ácsorgóról. A férfi a fiatalember apja lehetett volna. Ráncos, fáradt tekintettel, kantáros nadrágban és munkavédelmi sisakban meglehetősen szerencsétlenül álldogált.
- Maga meg mit akar, csak nem megint üzemzavar, Kis?
- Nem uram, elnézést, hogy feltartom, vezérigazgató úr, a gyártósoron minden rendben van, Pöck-Händl úr.
- Von Pöck-Händl. Ne habogjon már itt, nyögje ki. Nem látja, hogy nem érek rá?
- Arra szeretném tisztelettel kérni a vezérigazgató urat, hogy legyen szíves a tervezett bércsökkentéstől eltekinteni. Amennyiben módjában áll, természetesen, vezérigazgató úr…
- Jaj Kis, maga állandóan okvetlenkedik nekem. Tudja nagyon jól, hogy idén is veszteséges az üzem. Már így is tele vagyunk adósságokkal az új gépek miatt, a saját számtól vonom el a falatot, hogy maguknak munkát adhassak, hát mit akarnak még?!
- Igenis, vezérigazgató úr, csak tetszik tudni a részlegünkön hatan vagyunk és rengeteg a munka, napi tizenöt órát dolgozunk, hogy hozni tudjuk a kvótát. És ennyi munka mellett a keresetünkből alig jövünk ki, akinek hitele van, az lassan az utcára kerül.
- Nem az én gondom, hogy maguk nem képesek bánni a pénzzel. Még így is a maguk részlege a legjobban fizetett a gyárban. Emelnünk kell a termelést, fáradtság nélkül nincs eredmény. Jövő héttől fél műszakban szombaton is be kell jönniük, Kis. Remélem, megérti.
- Ha megengedi, vezérigaz…
Hirtelen irtózatos robaj hallatszott az utcáról. Mindketten az ablakhoz ugrottak. Képtelenek voltak hinni a szemüknek. Odakint egy repülő csészealj ért éppen földet. A villogó szerkezetből hangos robothang szólalt meg.
- Figyelem, ezennel elszippantjuk a műenergia-készleteteket! Mindent viszünk, kár az ellenállásért! Mostantól a kezdetleges kis végtagjaitokra kell hagyatkoznotok, nyomorult földlakók, háháháhááá!
Eközben csövek, kürtők, antennák nyúltak ki a csészealjból, rezegtek, zubogtak, kacskaringóztak. Azonnal leállt az összes autó az utcán, kialudtak a forgalmi lámpák, elhallgatott az üzem is. Az emberek tévelyedetten kóvályogtak, kezdett eluralkodni a pánik.
Az irodában a két férfi hallotta, amint az üzem dolgozói éljeneznek a hirtelen ölükbe hullott szabadság felett, mások pedig kétségbeesnek a megélhetésük miatt.
Von Pöck-Händl úr ájultan esett össze.
Kis csodálkozva álldogált, szája szegletében mintha halvány mosoly tűnt volna fel.
Egy öt évvel későbbi nyár reggelén hét ágra sütött a nap. Kis a kertjében kapálgatott a friss levegőn. Körülötte három rosszcsont gyerkőc fogócskázott viháncolva.
- Rá ne lépjetek a veteményesre, ti kis partizánok! – mondta, de cseppet sem volt szigorú. Kicsivel arrébb, egy hatalmas diófa árnyékából kuncogott Kisné, miközben foltmintás takarót öltögetett. Kis kitépett egy répát a földből, elhúzta az orra alatt, akár egy szivart. Vidáman ízlelgette az illatát, amikor váratlanul valaki megszólította.
- Jó napot, uram, ide tudna jönni, kérem?
Az alak a kerítésen kívül volt, szakadt rongyaiban hajléktalan-formának tűnt. Kis odament. Közelről megpillantva rájött, hogy Pöck-Händlt látja.
- Nahát, vezérigazgató úr, maga az?!
- Ismer engem, ismer?
- Hogyne ismerném, tíz évig dolgoztam a gyártósoron. Kis vagyok, emlékszik?
- Jaj, nagyon sokan dolgoztak egykor az én szép üzememben… Segítsen, kérem, kedves Kis, napok óta nem ettem.
Hangja elcsuklott, sírással küszködött.
- Jól, van, jöjjön, na.
Kis az aprócska, szerény, de barátságos konyhájába vezette az embert. Tűzhely nem volt, helyette a sarokban búbos kemence, a peremén macska lustálkodott. Az igazgató az asztalhoz ült, Kis némi szalonnát, friss kenyeret, kerti zöldségeket rakott elé.
- Mégis mi történt magával, vezérigazgató úr?
- Jaj, ne is kérdezze, Kovács.
- Kis.
- Mindegy. Amióta az idegenek mindent elvittek…
Hangja újra sírásba csuklott.
- De hát nem vittek el mindent.
- Ó, dehogyisnem! Műenergia nélkül az üzem egy szempillantás alatt összeomlott. A pénzem semmit nem ér, mert üzemek nélkül nincsenek boltok sem. Az embereim mind magamra hagytak. Semmim se maradt, ennem sincs mit! Megpróbáltam én is ezt a kert-izét, amit maga, de nem ment. Nagyon fárasztó dolog és alig hajtott ki valami.
- Ön még nagyon fiatal, majd beletanul.
- De maga mégis hogy bírja ezt a kemény munkát?
- Megszoktam. Az üzemben sokkal jobban kellett hajtani. Most pedig együtt lehetek a családommal és szabad vagyok. Nagy öröm ám a saját munka gyümölcse, érdemes kipróbálni.
- Én inkább egyre azon gondolkozom, hogyan szerezhetnék újra embereket magam köré, akik dolgoznának nekem.
- Na de igazgató úr! Ön is tudja, hogy az energiarablók után új rendszer állt fel. Ennek törvénye szerint tilos mások energiáját saját célra hasznosítani. Új vezetőink rájöttek, hogy minden ember egyenlő.
Pöck-Händl újabb darabkát kapott be Kis szalonnájából.
- Micsoda baromság! Eszem megáll, komolyan. Ekkora baromságot. Ezek miatt az idióták miatt nem lehet normálisan élni, hát mit képzelnek ezek, mi?
- Valaki egyszer azt mondta nekem, vezérigazgató úr, hogy fáradtság nélkül nincs eredmény. - A hajléktalan értetlenül bámult Kisre. - Ezt a tábla szalonnát ajándékba adom magának, váljék egészségére. És kérem, ne jöjjön ide többet.