A bodrogközi rém vs. Ulysses Moore
Nemrég olvastam e két ifjúsági kalandregényt, s a különbség szembeszökő. Előre bocsátom, az előbbi nem tetszett, utóbbinak pedig rajongója lettem. El is mondom, miért.
A bodrogközi rém (Fiala Borcsa a szerző) esetében az első és egyben legnagyobb rejtély, hogy melyik korosztálynak szánták. 10 év alatti gyerekeknek biztos nem, mert ahhoz kicsit sok benne a horror. Rögtön a történet legelején az éjszakai temetőben rémisztő, zsákos alak járkál, vérrel locsolkodik. Szerintem gyerekeknek szánt történethez nem szerencsés felütés.
Kiskamaszoknak szintén nem ajánlanám, mert borzalmasan, már-már olvashatatlanul túlbonyolított a megfogalmazás, a ritka, kevéssé közismert szavak gyors egymásutánban követik egymást. Nem egyszer találkozunk tízsoros mondatokkal, amelyek azonban érdemben nem tesznek hozzá a történethez. Ezzel egy 10-14 éves lurkó számára könnyen követhetetlenné válhat az olvasás és elmegy a kedve az egésztől.
Itt van találomra egyetlen mondat. „Juci néni egészen az aprócska füléig elpirult, de azért odakucorodott a székre, és kezében a jegyzetfüzetet morzsolva zavartan, sűrű szempillantások közepette elmesélte, miről pletykálnak a környékbeliek: hogyan ébredt fel évtizedek torz Csipkerózsika-álmából a Rém, akitől minden itt élő felnőtt retteg (hiszen ők gyerekkorukból még pontosan emlékeznek a fel-felbukkanó hórihorgas figurára), hogy mintha látták volna Mádon két ízben is, egyszer valami Zsuzsa nevezetű fiatal nő, de ő csak nagyon távolról, és azt állította, akkor nem is tűnt olyan nagyon rémisztőnek, de tegnap újra ott járt, és már az igazi, égimeszelő alakjában jelent meg, valaki pedig (talán a vasáruboltos Tóni?) váltig állította, hogy a Rém a láncait is csörgette.” És ne gondoljuk, hogy az ilyesmi ritkán vagy indokolt esetben fordul elő.
Nagyobbaknak pedig azért nem adnám a kezükbe, mert a cselekmény annyira egyszerű, hogy kb. öt mondatban el lehetne mondani. Mármint egyszerűekben, nem ilyen Fiala-féle barokkos, idegesítően szócséplő körmondatokban.
Nagyon elhibázott a történet dinamikája. Az elején bedob egy izgalmas rejtélyt, aztán háromszáz oldalon át várod, hogy előrehaladjon valami, hát azt várhatod. Végül az utolsó oldalakon olyan pikk-pakk lezavarja a rejtély megoldását, mintha elunta volna az írást és végre le akarta tudni. Ami mondjuk nem is lenne meglepő ennyi felesleges blabla után.
A kettő között ugyanis teljesen leül a történet és csak ballasztanyagot olvasol. A főszereplők ahelyett, hogy nekilátnának felgöngyölíteni a rejtélyt, vidáman kirándulgatnak, strandolnak, indiánosat játszanak, aminek a cselekményhez semmi köze nincsen. Ám még ezt is csigalassan, vontatottan leírva ismerhetjük meg. Méghozzá nagyon erős tankönyvszag közepette. Ha azért derülne ki a bányatóban fürdőzés veszélye, mert valamilyen formában kapcsolódik a történet cselekményéhez, akkor tényleg sikeres lenne a becsempészett ismeretterjesztés. De így, hogy a történethez semmi módon nem kapcsolódóan elmennek egy bányatóhoz és a nagypapa hegyi beszédeket tart, ez kimeríti a tankönyvszag definícióját. Jó, hogy nem akartak átmenni egy zebrán és Berci papa nem mondta el, mire kell figyelni a biztonságos közlekedés érdekében. Nagyon erőltetett, életszerűtlen az egész történetmesélés.
Pedig a nyilvánvaló melléfogásokra és hiányosságokra nem is nagyon térek ki. Úgy mint mondjuk a hatvanas évekbeli alkoholos filc, vagy az autóba nehezéknek betett macskaalom, a nemzetközi hírű sikeres pszichiáter, aki inkább kávét szolgál fel… Volt pár ilyen, ahol erősen fogtam a fejem. Hiányosságok a végén akadtak, amikor elvileg mindenről lehull a lepel, de azt mondjuk nem tudjuk meg, hogyan csomózta össze a rém a mászóköteleket a tornateremben, holott a könyv elején részletesen elmagyarázza, hogy ez miért lehetetlen.
Ennél sokkal jobban zavartak a karakterek. A főszereplő Dani erősen a Családom és egyéb állatfajtákból megismert ifjú Gerald Durellre hajaz. Csak míg a koppintás eredetije következetesen minden helyzetben állatbolond, addig Daninál csak egyszer-kétszer merül fel, de akkor nagyon erőltetett. A hajba rejtett tücskök-bogarak inkább undort váltanak ki, mint nevetést. Amúgy elég butácska, mert mindent a szájába kell rágni és soha nem esik le neki semmi saját magától. Mégis abszolút pozitív karakternek akarják eladni, aki okos és talpraesett. Ettől bennem csak a nemtetszés erősödött.
Berci papa egy az egyben Münchausen báró, csak vele elvileg meg is történtek azok az események, amik közül úgy az ötödik elmesélése után kirohannál a világból. És nem öt ilyen van a regényben, hanem kábé ötszáz. Olyan ő, mint az említett báró és Chuck Norris közös gyereke. Aki ahhoz lépest, mennyire okos, bátor és mindig a fején találja a szöget, valahogy mégsem érti, hogy kerül egy fehér lepel egy kísértetjárás után a padlóra.
Alessandra egy az egyben A Tinder-csaló, csak nőben. Utálom ismételni magam, de nem túl eredeti és elég erőltetett. Egyszóval a karakterek lopottak és izzadságszagúak.
Mint ahogy maga a történet főszála is. Nem akarom előre lelőni a poént, de az meg a Dr. Jekyll és Mr. Hyde koppintása, amit még a szerző le is ír! Jó, van benne egy plusz csavar, de az már messze nem tesz annyit hozzá, hogy eredetinek érezzük a történetet. Pedig nagyon az akar lenni: eredeti, vicces, fordulatos. És hát pont egyik sem sikerült neki, sajnos. 320 oldalon át nagyon meg akar győzni róla, mindhiába.
Ezzel szemben az Ulysses Moore sorozat első kötete, Az időkapu (Pierdomenico Baccalario a szerző) sodró lendületű, rejtélyekkel gazdagon megtűzdelt kalandregény, amit egyszerűen nem tudsz letenni. Nagyon jól el van találva az izgalmak adagolása: se túl sok, de túl kevés. Mindig akkor jön egy újabb érdekes fordulat, amikor már épp kezdene leülni a történet. Ebből a szempontból zseniális.
Itt a karakterek nem ennyire sarkítottak. Átlagos gyerekek, akik a kíváncsiságtól vezérelve indulnak kalandokra. Nincs túllihegve, hogy melyikük milyen. Egyszerűen lázba hozzák őket a felbukkanó rejtélyek és ezzel máris azonosulsz velük.
Hisz ki ne akarná tudni, mi rejlik egy ódon villa ezernyi szobájában lapuló titokzatosság mögött? Már önmagában a helyszín magával ragad bárkit: egy angliai sziklameredély szélén álló magányos villa, ami mindig is lázban tartotta a helyiek képzeletét. Egy szekrény mögé rejtett ajtó, aminek nincsenek meg a kulcsai és amit lehetetlen felfeszíteni, megégetni, áttörni. Sánta kertész, furcsa zajok, sziklába vájt mélyedésben talált fadoboz, kódolt írás, sebhelyes arcú előző tulaj falról eltűnt portréja és megannyi más különös dolog, aminek muszáj a végére járni. És ez még csak az első kötete egy sorozatnak. A végén csak sejteni lehet, hogy Az időkapu cím alapján mibe is botlottak a főhősök.
A célközönség egyértelmű, a szereplők 11 évesek. Az ilyen korú gyerekek már könnyen elolvasnak 220 egyszerű, érthető szövegű szépen illusztrált oldalt. Pláne, hogy aki belekezd, az mindenképp tudni akarja, mi jön ezután. Még a felnőttek is! Én két nap alatt végeztem vele és úgy tettem le, hogy azonnal meg kell szereznem a folytatást. (A bodrogközivel hetekig kínlódtam azzal együtt, hogy a leíró részeknél konkrétan oldalakat ugrottam át.) Felnőtteknek mégis kicsit gyerekes, de ezzel semmi baj nincsen, mert ez ifjúsági regény és legalább egyértelmű. Olvasásra szoktatáshoz is kiváló, mert nem lehet letenni. A szöveg egyszerűségét is a másik művel való összehasonlítás végett említettem, természetesen nem arról van szó, hogy ovis szintre lenne butítva. A megfogalmazás annyira plasztikus, hogy olvasás közben az ember szinte érzi a Villa Argo párás levegőjét, hallja a sziklaszirtek alatt csapkolódó hullámokat, és úgy megelevenedik az egész helyszín a lelki szemek előtt, mintha 5D-s moziban nézné a történetet. A leíró részek magával ragadóak, nem túl hosszúak, mégis tökéletesen éreztetik az ódon épületnek és környezetének hangulatát. Mesterien csempészte be a szerző az események sodrása közé.
„- Fiúk! – kiáltotta Julia. – Én nem hallottam semmit!
A következő pillanatban ő is meghallotta. Tompa, koccanó zaj volt, mintha valaki lépkedne. Lassan mindhárman a lépcső tetején lévő tükörajtó felé fordultak. Ez az ajtó vezetett fel a világítótorny-szobába. A zaj onnan jött.
Dermedten hallgatóztak egy ideig, ami számukra egy örökkévalóságnak tűnt, de a zaj nem ismétlődött. Így hát, egymást támogatva, elindultak az ajtó felé. A tükörben meglátták saját képüket: három gyerek, akik bizonytalanul lépkednek fel az utolsó lépcsőfokokon. Jason kinyújtotta a karját, megragadta a kilincset, és lenyomta. A zár engedett. Az ajtó résnyire kinyílt, és Jason bekukucskált a szobába. Rendezett, tiszta szobát látott, hatalmas íróasztallal a sarokban, a két, tengerre nyíló ablak között egy hadihajómodell-gyűjteményt és néhány újságot a földön. A többi ablakból lélegzetelállító kilátás nyílt a sziklákra, Kilmore Cove-ra és a parkra.”
Jó szívvel ajánlom mindenkinek, de vigyázat: függőséget okoz! Magyarul 12 rész jelent meg, az eredeti sorozat 17 részes.