Anne Shirley Valentine
Elnézést a címért, itt most egy négyrészes filmsorozatról (melynek főszereplője Anne Shirley) és egy Shirley Valentine című filmről lesz szó. Egyik sem mai darab, mindkettőt vagy húsz éve láttam és nemrég újra néztem. Mindkettőt imádtam akkor is és most is, mégis más volt megnézni kis suhancként és negyvenes fejjel.
Ezúttal elgondolkodtam azon, vajon mitől olyan szerethető ez a két alkotás. Nyilván a főszereplőik magával ragadó közvetlensége miatt, de azért nem csak őket érdemes górcső alá venni.
Magyarországon Anna címen futott a sorozat, ami érthetetlen, mivel rögtön az első rész legelején a főszereplő leszögezi, hogy az ő nevét e-vel kell írni (tehát nem Ann, hanem Anne). Illetve a négy részben a magyar változatban is következetesen mindig mindenki Anne-nek szólítja, szóval örök rejtély marad a magyar cím.
Ám ha eltekintünk ettől a furcsaságtól, akkor kimondottan szórakoztató órák elé nézünk. A 19. században játszódó történet egy tíz év körüli árva kislány felcseperedését mutatja be az őt befogadó testvérpár farmján, a Zöld Oromban. Fiút kértek, aki segít a munkában, ehelyett tévedésből Anne érkezet, akinek be nem áll a szája és azonnal mindenki a szívébe zárja őt. A kislány a korábban őt ért megpróbáltatások elviselésére egy romantikus álomvilágot épített fel magának és folyton ezzel a lila gőzzel átitatott gondolatairól csacsog.
Csakhogy a gondolatai nem csak lila gőzzel, hanem érthetetlenül sok szeretettel is tele vannak. És ezért olyan megkapó az egész történet. Anne mindenki felé elsőre olyan közvetlenséggel fordul, mintha ősrégi kebelbaratája lenne. A nyitottság azonban a tüskék és török védtelen célpontjává is teszi őt. A normális emberek persze azonnal viszonozzák a kislány szeretetét, de rengeteg beteg lelkű nyomorulttal is találkozik, akiket irritál a szeretet és támadásba lendülnek.
Anne viszont makacs és büszke is. Olyan elszántan, szívósan és kikezdhetetlenül küzd a gyengékért és a gyűlöletükben megkövesedett emberek lelkéért, hogy azon nem lehet nem bőgni. És miközben másokon segít, saját magán jó darabig nem tud, mert makacssága a saját boldogságának viszont útjában áll. De nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a vége happy end.
Többször is felmerülnek olyan fordulatok a történetben, amik eszünkbe juttatják: ami első ránézésre rossznak tűnik, valójában az hozza el egy-egy súlyosabb helyzet megoldását. Ezért külön hálás vagyok, mert tényleg tágabb szemléletben kellene arra tekintenünk, mi a jó és mi a rossz, és hogy minden okkal történik, nem csak úgy össze-vissza.
A magam részéről az első részt tartom a legjobbnak, amikor Anne még kicsi és csetlés-botlása miatt igazán vicces helyzetekbe keveredik. A másik három rész már a felnőtté válásáról szól. Tanulmányokról, karrierről, szerelemről. Persze abban is vannak mulattató helyzetek, de ott már nem annyira a szórakoztatás, inkább a tanítás vagy elgondolkodtatás lehetett az alkotók célja. Mindennel együtt egy imádnivaló történet, amit mindenkinek jó szívvel ajánlok, pedig nem biztos, hogy mindenkinek való. De talán akit nem érint meg annyira, pont annak terápia is lehet, szóval tényleg: aki nem látta, tegyen egy próbát.
Shirley Valentine ezzel szemben egy modern, mai nő. Igen, szerintem tekinthető annak, függetlenül attól, hogy a film már több mint harminc éves. Shirley pedig negyvenkettő. Öregnek és magányosnak érzi magát. A gyereki már kirepültek, a férje pedig belefásult a munkájába és mogorva tuskó lett. Pedig régen nagyon szerették egymást. Shirley élete kiüresedett. Öröm nem sok maradt neki, csak a házimunka és a fal, akivel beszélgetni szokott.
Egy napon aztán beáll a fordulat, lehetősége nyílik a barátnőjével Görögországba utazni. Shirley először nem mer belevágni, tart a férje ellenkezésétől, ugyanis rászoktatta arra, hogy házicselédként szolgálja ki folyamatosan. Aztán a kedves férj nem túl megkapó húzása miatt elszánja magát. A napfényes Hellászban azonban újra magára marad, mert a barátnője lelép pasizni. Egy darabig búslakodik, aztán megismerkedik egy görög pasival. Tudja, hogy ez nem szerelem, de a helybe, a napfénybe, a mediterrán emberekbe tényleg végérvényesen beleszeret és új életet kezd.
Kedves kis limonádénak is lehet tekinteni, de nekem ennél több. Második megnézésre megértettem, miért hagyott bennem nyomokat ennyi éven át. Mert Shirley kendőzetlenül beszél mindarról, ami a mai nők lelkét kicsinálja. Rajta keresztül igazán megélhetővé válik ennek a civilizációnak a nyomorultsága. Magadra vagy hagyva a munkával, a háztartással, a gyerekneveléssel, a bánatoddal és a kevés kis örömöddel, mert az emberi kapcsolatok elsatnyulnak és nem nyújtanak egymásnak semmit.
És miközben ebben az egész elidegenedésben a nők legalább próbálnak tenni a családjukért, a párjuk és a gyerekeik ezt magától értetődőnek veszik. A gyerekek elkényeztetett fruskák lesznek, a pasik átmennek kőbunkó érzéketlen tufákba. És még csak észre sem veszik.
Mennyire nem értette Joe, hogy mégis mi a fene ütött Shirley-be! Ez annyira mindent elmond. De Shirley-ből mindezekkel együtt nem veszett ki az életöröm és a remény. Ő ezért annyira megkapó. Benne is ott van mélyen és kiirthatatlanul a szeretet, és ő is olyan közvetlen, mint Anne. Kimondja, nevén nevezi a dolgokat, még ha csak a falnak és a nézőknek is. És közben még vicces is!
Negyvenes-ötvenes feleségeknek erősen ajánlott, ugyanilyen korú férjeknek kötelező.