Ne nézz fel!, Fantasztikus kapitány, Lelki ismeretek
2022. nov. 19. 5:54
Ne nézz fel!Ezen a filmen pörög a fél internet, úgyhogy emiatt néztem meg én is. Szórakoztató, mérsékelten elgondolkodtató társadalmi görbetükör, de részemről ennyi. Megnézem és másnap már nem is emlékszem rá. Nagyjából értem, miért ejtett mély gondolkodóba sokakat, de valahol ez mégiscsak egy tök gagyi film.
Végig éreztem, hogy filmet nézek, hogy a színészek itt most játszanak, nem igazán tudtam mélyebben beleélni magam. A karakterek végtelenül leegyszerűsítettek. Vannak a jók, akik értelmesek és másokért felelősséget éreznek. És vannak a rosszak, akik idegesítően hülyék, arrogánsak és önzők. Ennyi.
A cselekmény röviden: néhány tudós felfedez egy üstököst, ami fél éven belül becsapódik a Földbe és garantáltan mindenki elpusztul. Próbálják megértetni a döntéshozókkal a problémát, azért, hogy amíg lehet, hárítsák el a veszélyt. Ám azok nem veszik komolyan, ezért a tudósok a médiához fordulnak. Ott sem járnak sikerrel, mert csak szórakoztatásnak szánják őket. Aztán felbukkan a bigtech, amely üzleti lehetőséget lát a Föld felé tartó ritkaföldfémekben. Be akarják magyarázni az embereknek, hogy a kinyerés biztonságosan megoldható és mindenki jól jár. Ez megosztja nemcsak a tömegeket, hanem a tudósokat is, akiknek az útja itt kettéválik. Az egyiküket ugyanis megszédíti a frissen szerzett celebség és bedől a narratívának, hisz már közéjük tartozónak érzi magát. A másik kitart az igazság mellett, és teljesen magára marad. Végül persze kiderül, hogy a nagy terv nem jön össze. A fontos emberek sunyin másik bolygóra menekülnek, a „jók” megbékélve, egymás kezét fogva várják a véget, a tömeg pedig őrjöng. A záró stáblistába szúrt kis bejátszásból derül csak ki, hogy az elit sem kerülheti el a sorsát.
Amit a szánkba akar rágni ez a filmecske, az nyilvánvalóan a következő három dolog: 1. a tömegek buták és manipulálhatók, 2. a politikusok buták és korruptak, 3. a nagy tech-óriásoknak semmi nem elég és mindenhatónak hiszik magukat. Nos, akinek bármelyik újdonság lenne ezek közül, annak jó reggelt.
Ez a legnagyobb problémám ezzel a filmmel. Nem mond semmi újat. Na meg amit mond, azt sem mondja el rendesen. Mert abba már persze nem mutat betekintést, hogy a politikusok és a média milyen érdekek mentén is mozog. Ugyanis a valóságban nem az az igazi probléma, hogy buták, meg hogy csak a nézettség és a szavazatszámok számítanak. Nem. A valóságban az a probléma, hogy vannak gazdáik, akiknek feltétlen engedelmességgel tartoznak. A félreértés elkerülése végett szögezném itt le, hogy ezek a gazdák nem mi vagyunk, ahogy azt olyan sokan még mindig hiszik.
Bele lehet menni a vírushelyzettel való párhuzamba, a film végén megjelenő hit kérdésébe, a csillagászatilag totálisan tudománytalan alapszálba, Buddha és más bölcsek tanításainak állítólagos felbukkanásaiba, meg még ki tudja, mi minden vetületébe a filmnek. De ez akkor is csak egy egyszer nézhető film, ami nem érdemel ennél több fejtegetést, mert egyszerűen bugyuta.
Ostorozzuk csak bátran a hiszékeny tömegeket, aztán vegyük fel a maszkot és adassuk be a harmadik oltást.
Fantasztikus kapitány
Mindezek után igazi felüdülés, valódi filmélmény volt ez a rendkívül szerencsétlen címmel megáldott 2016-os alkotás. Nem, nem valami idétlen Marvel agysorvasztóról van szó, hanem egy olyan filmről, amit megnézve tényleg van miről gondolkodni. És valójában kapcsolódik is a Ne nézz fel-hez, csak kicsit más szemszögből kritizálja a társadalmat. Na meg sokkal mélyebben.
Itt a legelső, véres vadászjelenetet leszámítva végig beleéltem magam a történetbe és eszembe sem jutott, hogy filmet nézek, színészeket látok játszani. Őszintén szólva egy darabig le sem esett, hogy a szakállas fickó Viggo Mortensen, pedig csípem ezt a színészt. Ezúttal is nagyot alakít.
Úgy ismerünk meg egy családot, hogy szinte velük élünk. A civilizációból kivonult apuka hat gyerekét egyedül neveli a természetben. Megtanítja őket az élelemszerzésre, a kemény fizikai állóképességre, amellett pedig igen magas tudományos, filozófiai, művészeti és erkölcsi ismeretekre. Csak apránként derül ki, hogy az édesanya az utolsó gyerek születése után pszichésen megkattant, kórházba került és ott felvágta az ereit. Az is finoman adagolva bontakozik ki, hogy az elhunyt szülei azért gyűlölik a férfit olyan mélyen, mert őt hibáztatják a lányuk sorsáért. Azt hiszik, azért fordított hátat a nő a civilizációnak és vele együtt a saját szüleinek, mert a pasas vitte ebbe bele, és tartotta benne később akarata ellenére is. Le sem esik nekik, hogy talán saját maguknak is részük volt a lányuk döntésében – hiszen még a végakaratát sem tartották tiszteletben. Valójában nem derül ki, hogy pontosan mi vezetett a nő betegségéhez, talán megrekedt a két világ között. Az azonban világosan látszik, hogy a férje mennyire szerette. Hisz még halála után is azért tett kockára mindent, hogy a kedvére tegyen.
Miközben keményen ütköznek az érvek a természet kontra romlott civilizáció között, rengeteg további kérdés merül fel. Legyen-e a gyerekeknek választásuk? Meddig lehet elmenni az igazságért? Hol az arany középút a nevelésben a szigor és a szeretet között? Lehet-e teljesen elszakadni a társadalomtól? Számít-e mások véleménye a legalapvetőbb életfelfogásomról? Mivel teszek jobbat a gyerekeimnek: ha ragaszkodom hozzájuk vagy lemondok róluk? Mi az, amit el kell engedni, és mi az, amit nem?
Melegen üdvözlöm a filmnek azt a szemléletmódját, hogy egyik életmóddal szemben sem elfogult. Mindkettőből mutat előnyöket és hátrányokat egyaránt, a megoldást pedig épp az arany középútban látja. Bár nekem ez a középút – otthonoktató szülőként – csalódás volt, némileg torz és összecsapott.
Szerintem a probléma nem azzal volt, hogy a gyerekek nem jártak iskolába, hanem hogy az apjuk túlságosan szigorú volt velük, túl sokat várt tőlük, és ezzel tette ki őket veszélynek. Maradhattak volna otthontanulók kicsit lazább tempóval és több emberi kapcsolattal. És az apuka mellé jöhetett volna egy új anyuka, aki csupaszív, szeretetteli odafordulással ellensúlyozhatta volna az apuka szigorságát. Beszélhetett volna például a nagyfiúnak a lányokról, nem csak az ominózus felvilágosítós jelenet szintjén. Valakinek el kellett volna mondania mindazt, ami megspórolta volna a lánykérős csalódást.
Mégis, önmagában az arany középút elgondolással értek egyet, mert teljes egészében nem lehet kivonulni a társadalomból. Az ember társas lény, és nem csak pszichológiailag van szükségünk egymásra. Teljesen képtelenség minden igényünket egyedül kielégíteni. Az emberek sokfélék, ki ebben ügyes, ki abban, de senki nem érthet egy személyben mindenhez. A film szereplői is bolti ruhákban jártak, iparilag előállított szerszámokat, hangszereket használtak, nyomdában készült könyveket olvastak, többször is igénybe vették a kórházat, no meg nyilván a busz és az üzemanyag sem volt saját készítésű.
A feleség újrahantolása elég morbid volt. Értettem, miért teszik, de akkor is. Főleg hogy a gyerekek a több napos holttestet puszilgatták, brrr. Kicsit magasabb szintről nézve az eltávozottnak teljesen mindegy, mi lesz a testével, végakarat ide vagy oda. Szerintem ezt el kellett volna engedni. Álomban pl. meg lehetett volna beszélni, hisz a pasas rendszeresen találkozott a feleségével álmában.
A buszt is sajnáltam, kár volt tyúkólnak használni, de persze ez egy utalás arra, hogy letelepednek és nyugodt életük lesz.
Az jó, hogy a nagyfiút elengedte egyetemre, annak ellenére, hogy nem értett egyet. Az is világos, hogy miért, pedig nem volt szájbarágva.
Szóval mindent egybevetve ez egy nagyon jó film volt, ami sok problémát felvet, amin lehet rágódni, és ami valamilyen szinten minden ember életében felmerül.
Lelki ismeretek
Ez az animációs mese sem teljesen új, tavaly nyáron mutatták be a mozikban. Én most hallottam róla először, „véletlenül” jött szembe a neten. És milyen jó, hogy szembejött! Amikor először láttam, nem is találtam rá szavakat, annyira örültem neki.
Örültem, mert mesébe csomagolva mond el olyan tanításokat, amit nem csak gyerekeknek érdemes megszívlelniük. És olyanokat is, amit ma hit kérdésének tartanak, pedig valóság. Még ha nem is szó szerint van minden úgy, mint ebben a magával ragadó történetben.
Adott egy jazz-zongorista fickó, aki élete derekán már beletörődött abba, hogy nem lett nagy karrierje, hanem egy iskolában dolgozik zenetanárként. Aztán mégis rákacsint a nagy lehetőség, de mielőtt élhetne vele, balesetet szenved és a köztes létben találja magát. Ám ő nem akar meghalni pont most, amikor az élete jóra fordulhatna, ezért addig kalimpál, amíg a még le nem született lelkek között találja magát. Próbálja kitrükközni az örök törvényeket, aminek az lesz az eredménye, hogy visszatér ugyan a Földre, de nem a saját testébe kerül, hanem egy macskáéba. Az ő teste pedig egy még le nem született léleké lesz – olyané, akinek esze ágában sem volt testet ölteni. Így tehát mindketten azon vannak, hogy együttes erővel oda kerüljenek, ahová szeretnének. Csakhogy közben a Huszonkettes névre hallgató lélek rádöbben, hogy a földi lét sokkal örömtelibb, mint ahogyan azt gondolta, és már nem akar változtatni. A zongorista nagy önzésében nem lát a szemétől, csak a nagy karrierlehetőségre tud gondolni. Eléri, amit akar, hogy rádöbbenhessen: nem lett tőle boldog. És akkor megérti, hogy az élet célja nem a nagy önmegvalósítás.
Ez a mese is bőven ad gondolkodnivalót, hiszen a kezdeti látszattal ellentétben nem az a fő mondanivalója, hogy mi van az élet előtt és a halál után – habár ezen a téren lényeges elemek maradtak ki, mégis meglepően pontos. Hanem éppen az, hogy mitől lesz teljes itt, a Földön.
Ezt a mesét meg kell nézni, gyereknek, felnőttnek egyaránt. Még a spirituálisan vakoknak is ajánlom, hátha… Ott van például Vízer Balázs, akinek hivatalos filmkritikája bájos kudarcnak nevezi a filmet, majd beismeri, hogy nem értett belőle jóformán semmit. Megnyugtatok mindenkit, nem olyan bonyolult, mindent elmagyaráznak benne, hisz gyerekeknek készült. Csak egy kis nyitottság kellene. Úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a célcsoport tökéletesen érti.