Két film, ami nem szól semmiről
A világ legrosszabb embere új korában elég nagy díjesőt kapott, a kritikusok el vannak ájulva tőle. Sokadmagammal együtt nem igazán értem. A filmeket elsősorban a cselekmény miatt nézzük, ennek meg olyan nem nagyon van. Oké, történnek benne dolgok, de valahogy mégis lapos az egész. Nincs íve a történetnek. Csak várod, hogy mikor bontakozik már ki valami az egészből, sajnos hiába. Persze lehet jó egy film a mondanivalója miatt, de itt abból is hiány van. Vagy csak nekem nem jött át.
Adott egy harminc körüli nő, aki okos, szép, magabiztos, csak fogalma sincs, mit akar. Sem a munka, sem a magánélet terén nem elég jó neki semmi. Belekap ebbe, belekap abba, közben jobbra-balra pasizik és mintha nem értené, miért ilyen semmilyen az élete. Így telik az egész, aztán a vége felé jön egy letargikus szál, és akkor már tényleg megbánod, hogy beültél rá. Mert az is csak öncélú, a cselekményt nem viszi semerre, de így legalább már neked is elmegy az életkedved. Igazán megspórolhatták volna, kontextusában nézve puszta hatásvadászatnak tűnik. Vagy ha már beletették, akkor jó lett volna nem összecsapni, hanem látni valamiféle jellemfejlődést a szívszaggató fordulat hatására. De nem történik semmi ilyesmi, csak még fotózgat kicsit a csaj, aztán puff, vége.
Ennek a filmnek tulajdonképpen nincs befejezése. Olyan, mintha csak simán megunták volna a forgatást és abbahagyták ott, ahol éppen tartottak. Nem érezni, hogy bárhová kifutott volna a történet, hogy bármi tanulsága lenne, esetleg elgondolkodtatna. A főszereplőt nem igazán lehet sem sajnálni, sem szeretni, de nagyon utálni sem. Egy csomó mindenkit megbánt, de nem is tehet róla, mert fogalma sincs, mit tesz és miért. Nyilván apahiánya van, de ennyi mindent azért nem lehet arra kenni és harminc évesen ilyen szinten tévelyegni a világban.
Egyvalamit jól megmutat, egy generációs problémát. Ezt a gyökértelen, kötődésmentes, céltalan, értelmetlen létezést. Ezt a saját apátiájába és önzésébe fulladó réteget, akiket bedarált a korszellem: az öncélú szex és a túllihegett önmegvalósítás. Akik valójában nem is akarnak tenni semmit önmagukért. Csak nagyon sajnálni kell őket, hogy nekik milyen rossz. Vannak, akiken egyszerűen nem lehet segíteni. Mintha élveznék, hogy az életük úgy ahogy van, szívás. És aki igyekezett valaha is, hogy az élete jobb legyen, az egyszerűen képtelen azonosulni egy ilyen főhőssel.
Márpedig a legtöbben rengeteget küzdünk. Mert igen, az élet nehéz, rohadt nehéz, és nincs az az ember, nincs az a királylány, aki megúszná a csalódásokat, veszteségeket, testi-lelki fájdalmakat, kudarcokat és milliónyi nehézséget. Éppen ezért alap, hogy az ember felveszi a kesztyűt és próbál helytállni. Innen nézve pedig nincs mit mondani egy életösztön nélküli emberre.
A világ legrosszabb embere lenne? Nyilván nem, hisz vannak ennél sokkal de sokkal pszichopatább vadállatok. Inkább a világ legélhetetlenebb embere állt volna közelebb. Furcsa a címválasztás, hisz érezhetően a főhősre vonatkozik, holott az egyik mellékszereplő mondja magára. Csak mert elhagyott egy világmegváltásba menekülő nőt. Ez is éppolyan groteszk, mint egy semmiről sem szóló film.
A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című magyar alkotás erős párhuzamba állítható a fenti mozival. Itt sem épp sodró cselekményt vagy mély mondanivalót kell várni, mert nem lesz. Erről a filmről sem lehet azt mondani, hogy soha el nem felejtem.
Ez esetben egy harminc körüli srácot ismerhetünk meg, aki teng-leng és sem a munka, sem a magánélet terén nem találja a helyét. Nem mintha nagyon keresné. A különbség az, hogy míg az előbbi film főhőse egy vagány, belevaló csaj, addig itt egy mafla, szégyenlős, érzékeny, mi több, mulya karakterrel van dolgunk.
Úgy tűnik, ez a srác nem ebbe a világba való. Ő nem akar multinál dolgozni öltönyös állásban, nem óhajt alkalmi szexbe keveredni, nem kívánja a gyerekkori bántalmazóját laposra verni. Főhősünk afféle introvertált művészlélek, aki erősen kötődik a számára fontos emberekhez. Mindez szerethetővé, átérezhetővé teszi. Legalábbis számomra.
Olyasmiben lát érdekeset, amiben rajta kívül a világon senki sem. A családja azt hiszi, ingyenélő, pedig csak más érdekli, mint amikből jelenleg meg lehet élni. Vagy legalábbis erős marketing kellene hozzá. Ő ezért nem találja a helyét. A minták, amiket a szüleitől látott, egyszerűen nem neki valók. De ahogy a másik film főhősét sem menti fel az apahiány, úgy őt sem a művészlélek. Attól még boldogulni kell valahogy. Ennyire látványosan szerencsétlen ne legyen már az ember.
Sőt, láthatjuk, hogy ha van motiváció, akkor nagyon is ott van a szeren a srác. Hisz megtalál egy nagyvárosban valakit, akiről a világon semmit nem tud, csak hogy ellenőr a villamoson. Ha erre képes, akkor nehogy már ne tudjon egy testhezálló munkát találni magának.
Ahogy a másik film végén a dráma, itt a Lisszaboni út tűnik teljesen feleslegesnek. Ugyanaz történt (pontosabban nem történt) vele külföldön, mint otthon. És az élet ment tovább, semmi változás. Nincs jellemfejlődés, nincs íve a történetnek, az a minimális cselekmény nem vezetett sehova.
A cím itt is kicsit értelmezhetetlen. Mi is olyan fura és megmagyarázhatatlan? Hogy főhősünknek semmi elképzelése nincs a saját életéről? Hogy úgy csinál, mintha próbálkozna, csak hogy leszálljanak róla? Ez inkább gyenge jellemre vall, mint furaságra vagy megmagyarázhatatlanra. Szerintem. A magyar főhősről mégis el tudom képzelni, hogy valami csoda folytán a helyére zökken az élete, míg a norvégról egyáltalán nem.
Mindkét film esetén egy nagy kérdőjel villog bennem, hogy tulajdonképpen ez most mi is akart lenni. A zárójelenetnél ott ülsz bambán, mert be vagy csapva. Együtt izgultál a főhőssel, vártad, hogy valahová eljut, valami lesz belőle, feltör vagy végképp elbukik, valami. Bármi. Ehelyett a norvég csaj a volt pasiját lesi, aki jé, éli az életét. A magyar srác meg simán elkezd rohanni az utcán, aztán érd be ezzel. Hova fut, miért, és egyáltalán, most akkor mi van, arra sajnos már nem jutott cellulóz.
Ellenben kissé művészieskedő mindkettő. Kapunk itt villanykapcsolóval megállított időt, egész városon végigkövetett hosszabbítókábelt, röpködő véres tampont, hadsereggé sokszorozódott exet, színes ablaküvegeket meg mindenféle furcsaságot. Egy jó filmben szuperek is lehetnének ezek a kis gondolatmorzsák. De így kevés (vagy épp ízléstelen) ahhoz, hogy emelje a színvonalat.
Gondolkodtam azon, írjak-e ezekről
a filmekről egyáltalán, mert ha valami fura és megmagyarázhatatlan, na akkor
semmitmondó filmekről mondani valamit.