Nem elég unalmas az életed? Akkor itt a Tökéletes napok
Véletlenül bukkantam erre a filmre, és annyira jók voltak a kritikák – úgy a hivatalos, mint a kommentek –, hogy egy egészen megkapó alkotásra számítva megnéztem. Hatalmas csalódás volt! Kifejezetten felháborít, hogy ezzel a valamivel kerek kettő órát raboltak el az életemből.
A cselekményt egy mondatban el lehet mesélni – vigyázat, szpojler. Adott egy magányos idősödő férfi, aki Tokióban vécéket pucol, és ez egyáltalán nem zavarja, mert alázatos, művelt és érzékeny ember, de a végén valamiért mégis nagyon kiborul. Hogy mitől is, az a két órányi nulla cselekmény után rejtély marad. Ennyi.
Nagyon szenvedtem, amíg az idegtépően eseménytelen képsorokat végignéztem, de nem adtam fel. Abban bíztam, hogy valami csak történik, valami majd kiderül (a leírás azt ígéri, egyre többet tudunk meg a múltjáról), de nem. Nem tudom, milyen lelke van annak az embernek, aki az amúgy is monoton hétköznapok közepette tényleg arra vágyik, hogy egy másik ember sokkal monotonabb, unalmasabb, szürkébb, magányosabb, eseménytelenebb, szóról szóra egyformán üres napjait nézze.
Egy ilyen életről nem sok minden jut eszembe, de a tökéletesség aztán meg pláne nem.
Értem én, hogy a pasas meglátja az apró szépségeket, legalábbis mindenki ezt magyarázza bele, de nekem ez nem jött át. Az apró szépségek mindössze a fák levelei között átszűrődő fényben merülnek ki, nagyon mást nem lehet felfedezni ebben a filmben, hacsak nem az ismeretlennel lejátszott amőba meccs, vagy a régi zenék. Nekem inkább úgy tűnt, a pasas megtört, szomorú ember és ebbe a pár a dologba kapaszkodik, hogy valahogy kibírja az életet. Az úgynevezett élet apró örömei szerintem ennél sokkal tágasabbak. Éppenséggel számomra is ez a milliónyi apró öröm jelenti az élet motorját. Elsősorban az emberi kapcsolatokon és a kisebb megküzdéseken keresztül.
Nem tudjuk meg, ez az ember miért ennyire magányos. Miért nincs párja, gyereke, barátai, miért nincs kapcsolata a szomszédaival, rokonaival. Utóbbi téren kapunk egy apró morzsát, sejtjük, hogy a tesója más utat választott és nem értik meg egymást. Kiderül, hogy halálos beteg apjukat sem óhajtja meglátogatni, de azt nem tudjuk meg, miért. Nyilvánvalónak tűnik, hogy valami baja van az emberekkel, de okait nem kötik az orrunkra. Pedig abba a kettő órába azért beleférhetett volna valami kis utalás erre, és akkor akár együtt is lehetne érezni vele.
Az sem derül ki, miért nem hajlandó beszélni, talán a kiscica vitte el a nyelvét, vagy mi történt. Nagyjából a két kezünkön megszámolhatjuk, a két óra alatt hányszor szólal meg ez a jóember. Ha köszönnek neki, válaszként csak biccent, de még a telefonjába sem szól bele, amikor felveszi. Oké, hogy zárkózott, de azért néha kinyöghetne legalább annyit, hogy fapapucs. Vagy derüljön már ki legalább egy utalás, hogy miért nem beszél. Mondjuk felhánytorgathatott volna valamit a tesója, hogy mennyire megbántotta egy beszólásával még ovis korában, vagy mit tudom én.
Felbukkan a filmben kettő darab „aranyköpés”, úgy mint a majd az majd van, a most az meg most, illetve az egymást fedő árnyékok erősítik egymást. Úgy tűnik, ezek akarnának lenni a film nagyon mélyen szántó filozofikus bölcseletei. Nos, az elsőre tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy enélkül hülyén halok meg. A második nem tudom, mit akar, talán azon mereng, hogy mások nyomora felerősíti-e a miénket. A főszereplő szerint igen, de ennek – szerény véleményem szerint – semmi értelme nincsen. Épp fordítva igaz, kicsit könnyebb, ha látjuk, hogy mások is megküzdenek az élet nehézségeivel, konkrétan mindenki, nem csak mi. Hisz végső soron ez az élet rendje: mindenkinek vannak keresztjei, amikkel kezdenie kell valamit. A tévhittel ellentétben még a dúsgazdagoknak is, a csillogó sztároknak is, de ez most nem ide tartozik.
Aztán ott van a film végén az a jelenet, amikor csak a főszereplő arcát látjuk perceken keresztül, miközben a legkülönfélébb érzelmek vonulnak át rajta. Sokan ettől vannak a legjobban elájulva, és tényleg figyelemre méltó színészi játék. Épp csak egy gond van vele: nincs kontextusba helyezve és egyáltalán nem derül ki, hogy milyen érzéseket él át az ember és miért is. Így meg pont semmi értelme.
Mert ha mondjuk – kis fantáziával elképzelve – kiderült volna korábban, hogy minden vágya a gyermekáldás és egész addigi életében azért küzdöttek a párjával, hogy legyen. Mindenük ráment és amiatt kell vécét pucolnia, mert a végrehajtók a gatyájukat is elvitték. Már úgy tűnt, hogy minden áldozat ellenére nem jön össze, és akkor mégis terhes lesz a nő. Kilenc hónapig a mennyországban élnek, aztán a szerelme belehal a szülésbe, de a baba egészséges – na, akkor mondjuk érteném ezeket a mindenféle érzéseket az arcán.
De így nem, mert a múltjáról nem derül ki semmi. Valahol azt olvastam, hogy a pasas elvált a szerelmétől, mert bár nagyon szerette, de nem illettek össze. Na, ezen azért felszaladt a szemöldököm, hogy ezt mégis miből sikerült kikövetkeztetni, mert ilyesmiről szó sem volt. Olyat is olvastam, hogy az ember gazdag családból származott, de ő inkább lemondott a jólétről valami másért cserébe. Először is attól, hogy a húga gazdag volt, még nem jelenti azt, hogy a családjuk is az volt. Simán lehet, hogy a nő karriert csinált, vagy jól ment férjhez. Egyáltalán semmi nem utal arra, hogy a pasas önként választotta a szegénységet. Másrészt mégis miért is járt volna jobban azzal, hogy lemondott a vagyonról? Nem látjuk, hogy mi is olyan nagyon jó neki, ami miatt megérte volna. Az egyetlen, amit az életmódja hozott, az a magány.
Mindenképpen szót kell ejtenem a film kritikáiról is, mert egyszerűen őrület, hogy mit össze nem hordanak róla. Íme mindjárt az egyik legelrugaszkodottabb: „Feelgood film a Tökéletes napok, amelynek a nagyját teljes zenbe süllyedve, fülig érő mosollyal az arcán nézi meg az ember, mégis az az egy-egy jól elhelyezett drámai megszólalás vagy történés szíven üt bennünket, és egyszersmind ki is facsarja azt.” Feelgood film? Hát nekem a full depi jött le az egészből, mert bár van egy minimális életöröm-keresés a jóemberben, mégis totálisan szomorú és üres az élete. A teljes zen alatt egész biztosan nem azt érti a buddhizmus, amit ez a film áraszt, arra a nyakamat teszem. Hogy ki képes ezt a két órát fülig érő mosollyal nézni, azt el nem tudom képzelni, de pszichiátriai eset mindenképp. Hogy melyik az a megszólalás vagy történés, aminek szíven kellene ütnie, meg ki is facsarnia, arra kíváncsi lennék, mert nálam abszolút nem volt ilyen. Most jövök rá, nyilván ettől vagyok ennyire frusztrált, mert az ember igenis elvárja egy filmtől, hogy valamit, bármit kiváltson belőle, de ennek egyáltalán semmit nem sikerült. Azt hiszem, ez az első ilyen film egész életemben.
„Bravúr, hogy a képarány ellenére mégis gyönyörűnek, összművészeti csúcsteljesítménynek, moziban átélt költészetnek látjuk a Tökéletes napokat.” Bravúr?! A képaránynak mégis mi köze van ahhoz, hogy egy filmet gyönyörűnek látunk-e. Jesszusom. Hihetetlen, kik irkálhatnak ma már hivatalos filmkritikákat.
Aztán: ”…olyan szenvtelen, mégis szerethető képekben mutatja meg Wenders Hirajama mindennapi rutinját, hogy egy percre sem érezzük unalmasnak.” De, nagyon unalmasnak érezzük. Nemhogy egy percre, hanem mind a százhúszra. Fájdalmasan unalmas. Pedig esküszöm, nem vagyok a pörgős-villogós filmek híve, de ez agyhalál. „A szellős, fordulatmentes noncselekmény kellő mennyiségű alkalmat ad a nézőnek, hogy elgondolkozzon a saját életéről, a világban elfoglalt helyéről, a munkaetikájáról, a boldogság természetéről – arról, hogy mit kell megszerezni hozzá, vagy még inkább, miről kell lemondani hozzá. No meg, hogy nem-e tévesztjük össze az elégedettséggel, és miért jó, ha véletlenül mégis.” Ez a film mindenhez kellő mennyiségű alkalmat ad, az biztos. Akár kertészkedésre, hurkatöltésre, alvásra – bármit meg tudsz csinálni közben, nem maradsz le semmiről. Nem-e tévesztjük össze, hát ez egy igazi gyöngyszem, itt tényleg megáll az ész. És miért ne tévesszük össze a boldogságot az elégedettséggel, és miért mégis? Tudja ez az ember egyáltalán, hogy miről ír? A Mesterfogás című francia vígjáték főszereplője jut eszembe, amikor arról beszél, hogy ő annyira pesszimista, hogy az már optimizmus, hisz a végletek összeérnek, és jég is éget. Barátja jelzi neki, hogy semmi értelme annak, amit mond, de ez nem zavarja össze.
„..a saját helyzetével elégedett, és büszkén vállalja, hogy vécépucolóként tevékenykedik, lelkileg a legnagyobb rendben van, és boldog a megélt pillanataiban. Mármint minden pillanatában.” Komolyan nem értem, miről regélnek ezek az emberek. Hol vállalja büszkén, hogy vécépucoló? Én nem láttam ilyet. Elfogadta, alázattal és odaadással végzi a munkáját, de hogy büszke lenne rá, arról azért abszolút nem volt szó. Lelkileg a legnagyobb rendben van? Minden pillanatában boldog?? Akkor miért sír a végén? Miért akad ki, amikor dupla műszakot kell végigcsinálnia? Akkor sem tűnt túl boldognak, amikor kifogyott a benzinje és el kellett adnia az egyik kazettáját, hogy hazajuthasson. És akkor sem, amikor látta mások megvetését. Akkor sem, amikor az unokahúga vele akart menni, és akkor sem, amikor az apja került szóba, és akkor sem, amikor a kislány megkérte, hogy valami helyre vigye el, ő meg nem akarta. De még csak a szokásos rutinjai közben sem igazán azt látjuk, hogy milyen vidáman ugrik ki az ágyból és milyen boldogan eszik este magányosan a kajáldában. Nagyjából ennyit erről. Ezeknek a magasröptű műértőknek nem tűnik fel, hogy a főszereplő totál kivan?
Attól, hogy valaki mosolyog, még nem biztos, hogy boldog. Lehet, hogy csak próbál az lenni.
Épp ettől jó a színészi játék (az egyetlen, ami tényleg dicsérhető a filmben), mert ez a pasas hitelesen adja elő, hogy tud vidámnak tűnni, miközben érezhetően szenved.
„Nagyon megnyugtató nézni azt a rutint, amiben éli a napjait, igazi mozgóképes meditáció.” Ha esetleg vadászpilóta, űrhajós, légiós, titkosügynök, netán oroszlánszelidítő vagy, akkor lehet, hogy számodra meditációs élmény ezt a rutint nézni. Nekem, akinek szintén minden napom igen hasonlóan telik, semmi meditáció nincs abban, ahogy egy japán fickó bajuszt vág vagy könyvet olvas.
És egy komment. „Elképesztő, ahogy minden szereplő életét megmutatják pár mondattal. Ha kicsit figyelsz, egész élettörténeteket eléd varázsolnak.” Én nem kicsit, hanem tényleg nagyon figyeltem, de semmi nem jött át a szereplők életéből, még a főszereplőéből sem. Jó, a fiatal kollégája egy önző, felelőtlen kis seggfej volt. Ez mondjuk még nem élettörténet, de a többiekről még ennyi sem derül ki.
Nekem ezekről a kritikákról a meztelen császár meséje jut az eszembe. Olyan, mintha senki nem merné kimondani, hogy ebben a filmben nincs semmi. El kell játszani a nagy műértőt és rajongva kell ömlengeni róla, nehogy kiderüljön, hogy fogalmuk sincs a filmekről. Pedig valakinek ki kell mondania, hogy ez a film egy nagy semmi. Én vállalom, nyugodtan gondoljon bárki bunkó kriplinek, amiért „nem értem” a film finom rezdüléseit, a rendező érett látásmódját, a sokat emlegetett zent, vagy akármit.
Jómagam az egész filmnek az égvilágon semmi értelmét, semmi mondanivalóját, semmi célját nem véltem felfedezni. Valószínűleg nagyon művészi akart lenni, nagyon különleges, de csak egy halálosan vontatott, monoton, cselekménytelen, magyarázat nélküli jelenetekből álló valami, amit képtelenség élvezni, vagy összességében értékelni. Ott ültem a végén értetlenül, mert képtelen voltam felfogni, hogy ez meg mi volt. És hogy hogy lehet így átverni a gyanútlan nézőt, aki azért szenvedi végig a kibírhatatlan vontatottságot, mert az utolsó percig azt hiszi, hogy talán kibontakozik valami. Ez egész egyszerűen csalás.
Végül aztán találtam egy írást róla, ami mindent megmagyarázott és helyére tett. Megtudtam ugyanis, hogy a rendezőt eredetileg arra kérték fel, hogy Tokió ultramodern és különleges nyilvános vécéit mutassa be egy rövid dokumentumfilmben. A direktor úr meg inkább művészfilmet kreált a témára. Pfff, mekkora blama! Sok hűhó semmiért. Jobb lett volna a dokumentumfilm műfajánál maradni. Vagy valami izgalmasabb forgatókönyvvel előállni. De így már legalább értem, mi a fene volt ez az egész. Egy klotyóreklám. Csak kicsit hosszúra sikerült.