További animék, amiket érdemes megnézni
Mint korábban már beszámoltam róla, az animék világába csöppenve egy új dimenzió tárult fel előttem, ami tele van pozitív meglepetésekkel. Néhány filmet már ajánlottam akkor, most pedig újabb alkotásokkal bővül a lista.
Levél Momónak
Ezt a filmet a leírások alapján nem akartam megnézni. Egy tini kislány gyászfeldolgozása nem éppen az a téma, ami miatt szívesen leülök filmezni. Szerencsére mégis megtettem, és örömmel jelentem, hogy nem erre van kihegyezve. Persze eköré épül a történet, de olyan finoman, annyira jól eltalálva jelenik meg, hogy nem valamiféle szívszaggató, gyötrődős lelki drámát kapunk, hanem tulajdonképpen egy vidám történetet.
A lelkileg magára maradt kislánynak három védőszelleme akad, akik mind külön egyéniségek, a maguk kis gyarlóságaikkal együtt. Gyakran ahelyett, hogy megvédenék, épp ők keverik Momót mindenféle kalamajkába. Végül mégis pont ezek a helyzetek segítenek a kislánynak magára találni, kinyílni az új életkörülménye felé, sőt, még egy veszélyes küldetésben is, amikor édesanyja a tét. A történet pedig egy megható eseménnyel zárul, aminek köszönhetően Momó biztos lehet abban, hogy eltávozott édesapja lélekben mindig vele marad. Talán egyesek szerint ez csupán a kislány fantáziája, én viszont úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos tanítás, amit érdemes magunkévá tenni.
Csillaghajsza
Ez a mese az örök kérdést, az élet és halál témáját járja körül. Egy kislány és tanára magával ragadóan fantáziadús kalandos történetén keresztül mélyen elgondolkodtatja az arra fogékony nézőket, mi értelme a halálnak. Ha lehetne, jó lenne-e visszahozni eltávozott szeretteinket az életbe? Mi az az ár, ami már nem érné meg? A halál veszteségének elviselhetetlenségét végül feloldja az élet normális körforgásának elfogadása. Rádöbbenhetünk, hogy az elválás csak átmeneti, és hogy az isteni rendet megbolygatni nincs értelme, mert minden úgy jó, ahogy van.
Akit pedig mindez nem érint meg olyan mélyen, azt a film látványvilága és az elképesztően varázslatos helyszínek, lények, események logikusan felépített, kerek egészbe foglalt története garantáltan magával ragadja. Messze tisztább mondanivalójú és kidolgozottabb mese, mint amilyet Hollywoodból megszoktunk, igazi grandiózus filmélmény.
Suzume
Ennek a filmnek is egy fiatal lány a főhőse, mint egyébként az itt felsoroltaknak mind. Mégsem femináci történetekről van szó, mert a lányok nem leuralják vagy túlszárnyalják a fiúkat, csak éppen megjárják a saját útjukat és közben valamilyen téren meghaladják önmagukat. Sok esetben a fiúk is hősök mellettük, mint a Suzuméban is.
Bár egyértelműen a lány, Suzume a főszereplő – már a cím alapján is – , a fiú nélkül el sem indulhatott volna az útján, segítsége nélkül semmire nem jutott volna. A Suzume egy elképesztően ötletes történet. Olyan romantikus kalandfilm, amiben a férfi főszereplőt alig látjuk, ugyanis egy székké varázsolva kell boldogulnia szinte egész idő alatt. A lány viszont még emberi alakjában első látásra beleszeret, onnantól fogva végig kitart mellette – pedig kalandjuk alatt aztán csak egy háromlábú gyerekszék képében látja szerelmét.
Ebben a filmben is őrületesen fantáziadús események sorozatát élik át a szereplők, amelyek itt azonban végig egy bizonyos szál körül zajlanak. Meg kell akadályozniuk a hatalmas, pusztító földrengéseket, amelyeket egy másik világból átszabaduló óriási féreg tombolása okoz. Csak olyan helyeken képes átjutni a mi világunkba, ahol túl kevés a szeretet. Mindez szinte csak egy félmondatból derül ki, de máris nyilvánvaló, milyen mély üzenetet hordoz ez a mese is.
Valakinek pedig fel kell áldoznia magát, hogy zárókővé dermedve védje a világot, míg helyre nem áll a szeretet rendje. Mekkora lelki tisztaság kell ahhoz, hogy ezt valaki megtegye? Milyen mély szeretet kell ahhoz, hogy valaki úgy segítse át a másikat a küldetésén, hogy közben nem is láthatja emberi alakjában? Mekkora szeretet kell ahhoz, hogy lemenj a másikért az alvilágba – nem azért, hogy visszahozd magaddal (mint a Csillaghajszában), hanem hogy helyette maradj ott?
Olvastam néhány kommentet, amiben nem értették az emberek, mégis mi miatt ragaszkodott a lány ennyire a fiúhoz. A film hibájaként rótták fel, hogy nem volt kidolgozva a lány érzéseinek az alapja. Megértem, hogy a nyugati kultúrában szocializálódott embernek ez értelmetlenség. Mi nem igazán értjük a szeretet lényegét. Ugyan mi kellene hozzá? A szeretet maga és kész. A lány meglátta, megszerette, és ez elegendő volt mindahhoz, amit véghez vitt érte és amúgy a japán népért.
A magyar népmesékben is találkozunk olyan helyzetekkel, amikor a királyfi vagy a szegény legény meglátja a királylányt és egyből beleszeret. Egyetlen pillantás elég ahhoz, hogy az életét kockáztassa érte, amikor pedig sikerül, egyből hetedhét országra szóló lakodalmat csapnak. És senki nem kéri számon, hogy mi a kapcsolat alapja. Jól elfelejtettük a lényeget, nem igaz?
Hozzáteszem, senkit sem szeretnék arra biztatni, hogy pusztán külsőségek alapján kötelezze el magát. Itt arról van szó, hogy bizonyos lelki magaslatokban – ami nem annyira magaslat, csak onnan nézve, ahol a mai kor átlagembere tart – az embernek működik az intuíciója, aminek segítségével képes felismerni a valódi párját.
Az idő fölött járó lány
Ez a történet első ránézésre egy sci-fi-szerű történetnek tűnhet az időutazás miatt. De ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy itt tulajdonképpen egész más dolgok a fontosak. Az időutazás csupán egy keretet ad mindazon igen fontos és nagyon emberi helyzeteknek, amit az alkotók mutatni akarnak nekünk.
Van egy tinilány, Makoto, aki egy véletlenül talált eszköz segítségével vissza tud ugrani az időben. Ezt a lehetőséget leggyakrabban totál hülyeségekre, pitiáner önző célokra pazarolja, például hogy megússzon egy bénázást az iskolai főzőórán, vagy hogy kitérjen a számára kellemetlen kérdések elől. Azért néha jót is próbál tenni, mondjuk igyekszik összehozni a barátját egy lánnyal, mivel tudja, hogy tetszenek egymásnak, csak maguktól túl szégyenlősek.
Lassacskán rájön, hogy időugrással oldani meg problémákat nem is olyan egyszerű, mert mindig van valami nem várt bonyodalom. Végül mire megtudja, hogy az időugrások száma véges, elpazarolta az összeset és barátai kis híján az életükkel fizetnek Makoto meggondolatlanságáért. Ekkor kiderül, honnan is jött a képessége, ezt most nem lövöm le, Makoto viszont sok hibájára ráébred, mire idáig jut.
Rájön, hogy bizonyos döntéseket igenis meg kell hozni és nem lehet elmenekülni a változások elől, amit a jövő mindig elhoz. Mire végül leesik neki, hogy tulajdonképpen mire is vágyik, talán már el is szalasztotta, de e téren az alkotók nyitva hagyták a végét. Ez is nagyon összetett és elgondolkodtató film, sokkal több, mint amit a címe ígér.
A szív himnusza (Kokoro ga sakebitagatterunda)
Egy kislány, Naruse elmeséli az anyukájának, hogy látta apukáját kijönni egy szállodából egy másik nénivel. Gyermeki ártatlanságában természetesen nem is sejti, hogy miről van szó, egyszerűen csak megosztja élményét az anyukájával. Ő persze teljesen kiborul és később a szülők el is válnak. Mindkét szülő a kislányt hibáztatja a család széthullásáért. Apuka még véletlenül sem hibás, amiért félreizélt, egyedül a pici gyerekkel volt itt gond, ki mással is.
Naruse ettől fogva egyáltalán nem beszél. A történet további részében már középiskolás, és szinte soha nem szólal meg. Amikor mégis muszáj, akkor gyötrő hasfájása lesz. Három másik osztálytársával együtt kiválasztják őket egy színdarab megírására, ezek közül az egyik fiúval összebarátkozik. Előtte megnyílik valamennyire, írásban elmeséli neki a történetét. A fiú megérti őt, és hamar rájön, hogy szótlansága ellenére a lány nagyon okos, ötletes és elszánt.
Megírják a színdarabot, ami mesébe csomagolva a lány szenvedését mondja el. Közben a többiek is beszállnak, mindenki kiveszi a részét a darab színpadra állításában, aminek eredménye nemcsak egy csodás előadás, hanem az osztályt is összehozza. De Naruse a bemutató előtt rádöbben, hogy a fiú, akiben a mesebeli herceget vélte látni, mást szeret. Végül persze minden rendbe jön, és a színdarab Naruse anyjának is felnyitja a szemét, hogy mit okozott a lányának.
Nagyon megkapó történet arról,
hogyan lehet egy kisgyereket lelkileg megnyomorítani, aztán meggyógyítani. Mégis
a mondanivaló számomra a szavak erejével kapcsolatos. Ugyanis igaza van
Narusénak, amikor azt állítja, a szavak bántanak és nem lehet csak úgy akármit
mások fejéhez vágni. De az is igaz, hogy bizonyos dolgokat ki kell mondani,
másokat meg kell egymással beszélni, és a lelki traumák feldolgozásához is
nélkülözhetetlen a beszéd. Ebben igazán mély gondolkodnivalót ad a film, amit –
a többi itt felsorolttal együtt – meleg szívvel ajánlok mindenkinek, aki unja
az egy kaptafára írt, előre kiszámítható, hamis értékeket közvetítő szemetet.