Az időutazó álma
A férfi fáradtan lépdelt hazafelé. Forrón sütött a nap, izzadtságtól ragacsos bőrére potyautasként tapadtak a homokszemek. Alaposan bepiszkolódott ágyékkötője kitartóan ringatózott lépései ritmusára. Újabb nap telt el a piramis építésével. Már majdnem egy hete foglalkoztak vele. Hol van még a vége? Bizony, kemény munka. Rengeteg koncentrációba kerül az antigravitációs mező létrehozása és fenntartása. Még jó, hogy a fáraó és a főpap ilyen nagy tudásúak, és gondosan megterveztek előre mindent. Máskülönben biztosan nem végeznének még tán két hónap alatt se. Mégis, olyan felemelő érzés ilyen nagyszabású tervet megvalósítani!
Ezen morfondírozott Barakan, amikor különös dologra lett figyelmes. Néhány lépésnyire előtte a tökéletes szélcsend ellenére felkavarodott a por. A homokszemek egyre magasabbra örvénylettek, majd egy emberalak rajzolódott ki a homoktölcsér közepében. Végül elült a jelenség és a férfi ott állt Barakan előtt.
Az egyiptomi építőmunkás pár pillanatig meghökkenve vizslatta a semmiből előbukkant szerzetet. Baseball sapka, szürke nyomott mintás póló, farmernadrág és sportcipő volt rajta. Zavartan nézett körbe. Kettejük közül szemmel láthatóan ő volt jobban meglepődve. Barakannak hamar leesett, mi is történt valójában.
- Á, egy időutazó! Isten hozta az ókori Egyiptomban!
A férfi arcán a döbbenet mellett megjelent az öröm is, ami egyre jobban szétterjedt rajta, mígnem eufórikus ugrálásba és kurjongatásba kezdett.
- Megcsináltam! A mindenségit! Nem hiszem el! Megcsináltaaaam!
- De meg ám – felelte Barakan. – És most mihez kezd?
A férfi előhúzta zsebéből a mobilját és fotózni kezdte Barakant.
- Ugye tudja, hogy ezzel itt nem sokra megy?
- Nyugi, csak lövök pár képet. Mégis mit tud maga erről?
- Lássuk, csak – hajolt közelebb az egyiptomi a készülékhez. – Hmmm, ha nem tévedek, ez egy iPhone 4-es. Az önök időszámítása szerint 2010-ben vezették be. Az utolsó iPhone, amelyet Steve Jobs személyesen prezentált, mert következő év októberében elhunyt. Az acélkeretes készüléket az üvegszendvics-stílus úttörőjeként is emlegetik. Egy kamerás, nyolc gigás háttértárral…
- Na, na, na! Egy pillanat! Mégis honnan tud maga ilyeneket?
Barakan csak csendesen mosolygott.
- Ó, a fenébe! Hol a kandi kamera? Jó nagy barom vagyok, mi? Dr. Josh Kendall – a tudós, aki elhitte, hogy időutazott. Jól behúztak a csőbe, gratulálok. Igazán remek műsor lesz belőle.
- Nyugodjon meg uram! Kedves Dr. Kendall, semmi ilyesmiről nincs szó. Ön valóban az ókori Egyiptomban van, bár mi aranykornak nevezzük. Szakkarába csöppent, méghozzá 28362-be. A mi időszámításunk szerint, persze. Sokkal-sokkal korábban, hogy az önöké elkezdődött volna.
- Ja, aham. Nagyon vicces. Az ókori mobilszaki.
- Hallott már a szakkarai piramisról, Dr. Kendall?
- Mindenki tudja, hogy a megszállottja vagyok, Dr. Mobilszaki.
- Akkor vessen egy pillantást errefelé, a hátam mögé, kérem.
Josh odanézett, aztán alaposabban szemügyre vette a távoli építményt és teljesen elképedt.
- Ez komoly? Még csak az első szintje van kész?!
- Na meg a föld alatti kamrák, természetesen. Nem semmi feladat, mondhatom. Akarja látni?
- Hát lehet? Istenem, még mindig nem hiszem el!
- Na jöjjön.
Josh és Barakan bejárták a félkész piramis felszín alatti termeit. A tudós teljes eksztázisban volt. Meggyőződött róla, hogy nem valami rosszízű vicc áldozata, ezért inkább arra hajlott, hogy nyilván álmodik. Barakan igyekezett meggyőzni őt a valóságról.
- De mégis honnan tud bármit is az okostelefonokról? Ez kész őrület!
- Nincs ebben semmi különös. Olyasmi ez, mint az internet, csak nem kell hozzá készülék. Felcsatlakozom, lehívom az infókat és kész.
- Egy pillanat. Lehet, hogy nem is a múltban vagyok, hanem a jövőben? Nálunk már lehet olvasni ilyesmiről: beültetnek egy chipet az agyba és a tudat közvetlenül éri el az internetet.
- Nem, nem, szó sincs róla! Semmiféle chip sehol a testben, még csak az kéne! Tudja, létezik egy bizonyos kollektív emlékezet, amiben minden benne van, amire az emberiség valaha is emlékezett és emlékezni fog. Téren és időn kívül áll, és aki alkalmas rá, az hozzáférhet.
- Akasha-krónika?
- Itt máshogy hívjuk.
- De hát az kamu! Csak egy hülye spirimaszlag.
- Rendben – mosolygott Barakan. – Akárcsak az időutazás.
Josh hosszasan hallgatott, mielőtt megkérdezte.
- Akkor azt is az Akasha-krónikából tudta már a legelején, hogy időutazó vagyok?
- Ó, nem, ahhoz nem volt rá szükség.
Josh kérdőn nézett Barakanra.
- Elég egyértelmű volt – magyarázta az egyiptomi.
- Hogyhogy egyértelmű?! Rendben, más az öltözetem, a hajam, meg minden. De egyből magától értetődő volt, hogy egy jövőből jött ember áll maga előtt?
- Persze. Ki más?
- Olyan természetességgel mondja ezt, mintha itt mindennap fel-alá járkálnának az időutazók. Barakan megint csak csendben mosolygott.
- Na ne! Ugye csak ugrat?
- Tudja, Dr. Kendall…
- Josh.
- Oké, Josh. Én Barakan vagyok, örvendek.
- Enyém a megtiszteltetés. Ne haragudj, mit is akartál mondani?
- Csak azt, hogy a legtöbb nagy kultúra előbb-vagy utóbb rájön az időutazás titkára. Így volt ez a múltban és a jövőben is. Sokan vágynak az egyiptomi aranykorba, ezek a vágyak pedig a kellően okos és bátor utazókat elhozzák ide. Igazán büszke lehetsz magadra, Josh. De távolról sem te vagy az első errefelé.
- Kik voltak még?
- Ó, mindenféle szerzetek. Az általatok középkornak nevezett időszak alkimisitái, úgynevezett boszorkányai, mindenféle más kultúrák papjai, sámánjai, javasasszonyai. Jártak már itt atlantiszi bölcsek a távoli múltból, és olyanok is, akik még a te világodhoz képest is a messzi jövőt jelentik.
- Azta! És te találkoztál velük?
- Néhányukkal. Nem az én dolgom az ilyesmi. De azt kell mondjam, meglehetősen megszokott nálunk az időutazók felbukkanása.
- Mégis mennyire?
- Azt az írnok tudná pontosan megmondani, elég változó. De évente úgy tízen biztosan megjelentek itt Szakkarában. Másutt is rendszeresen előfordul, azokkal az adatokkal viszont nem vagyok tisztában.
- Évente tíz? Csak itt? Ez kész őrület! Hogy lehetnek ilyen sokan?
- A végtelen örökkévalóság igen nagy számokat képes termelni – nevetett az egyiptomi, de aztán komolyabbá vált.
- És hát óvatosan kell bánni az időutazókkal, mert nem mindenki érkezik tiszta szándékkal, vagy kellő felkészültséggel.
- Tőlem nem kell tartanotok.
- A szándékaiddal nincsenek gondok – mosolygott Barakan.
- Ezt meg hogy érted?
- Mindegy, van erre egy protokoll. Ez lehetővé teszi, hogy elejét vegyük nagyobb bajoknak.
- Milyen protokoll?
- Nem avathatlak be minden részletbe, de a lényeg, hogy vannak dolgok, amiket megmutathatok, elmondhatok neked, és vannak, amiket nem. Jelentenem kell az ittlétedet a fáraónak és jön majd valaki, aki kérdéseket tesz majd fel neked a saját idődről, a személyedről, az időutazásod technológiájáról, a látogatásod céljáról meg ilyesmik. Mindig kell legyen melletted valaki, nehogy galibát csinálj. Cserébe viszont gondoskodunk az ellátásodról.
- Ez igazán szuper, köszönöm. De mi van, ha nem tartod be a protokollt? Megbüntetnek?
- Már miért ne tartanám be? – értetlenkedett Barakan.
- Mert mondjuk semmi kedved nincs ezzel vacakolni. Rabszolga leszel, vagy mi van olyankor?
- Vacakolni? Rabszolga?? Mit zagyválsz itt össze?! Nem, Josh, ez itt nem így megy. Mi nem azért tartjuk be a szabályokat, mert máskülönben megbüntetnek, hanem mert azokat a fáraó hozza. Ő pedig végtelenül bölcs. Ezért az ő szabályai mindenkire nézve hasznosak, a közjót szolgálják. Többek között ezért van most aranykor. Ha nem követnénk a fáraó bölcsességét, az nekünk lenne rossz. Rabszolgák pedig nálunk nincsenek. Lesznek, későbbi korokban, amikor az aranykor leáldozik, de az már egy másik Egyiptom lesz.
- Barakan, ha ennyire sok az időutazó, szerinted lehetséges, hogy az én koromba is ellátogatnak más időkből?
- Ne haragudj, Josh, de kötve hinném.
- Ühüm… Valahol megértem.
Némi hallgatás után Joshban újabb kérdés merült fel.
- És mások is jártak már itt az én időmből?
- Meglehet.
- Akkor hogyhogy nem hallottam róla soha? Miért nem volt tele a sajtó?
Barakan csak mosolygott.
- És ti? Az egyiptomiak is tudnak időutazni?
- Igen, de nem szoktunk.
- Soha?
- Soha.
- Az meg hogy lehet?
- Ugyan, mi szükségünk lenne rá?
Josh értetlenül nézett Barakanra.
- Nézz csak körül, Josh. Mi itt tökéletes harmóniában élünk. Mégis minek utaznánk bármelyik korba, ha ennél csak diszharmonikusabbak léteznek?
- Oké, ebben van valami. De nem is vagytok kíváncsiak?
- Dehogynem. Többek között erre van az Akasha-krónika. Rengeteget tanulunk belőle.
- Logikus.
Josh zavartan toporgott a homokban.
- Biztos, hogy ez volt az a hely, Barakan?
- Igen, egészen biztos.
- Pontosan ugyanoda kell állnom, ahová megérkeztem.
- Tudom, Josh, már vagy hatszor elmondtad – mosolygott az egyiptomi.
- Ne haragudj, úgy izgulok. Mi van, ha nem sikerül hazajutnom?
- Sikerülni fog, ne aggódj. Tessék, idd meg ezt. Jót fog tenni – azzal Josh kezébe nyomott egy kicsi agyagedénykét.
- De hiszen ez csak víz.
- A legnagyobb kincs itt a sivatagban – kacsintott Barakan.
Josh egy húzásra megitta.
- Köszönök mindent, Barakan! Nálad jobb kísérőt keresve sem találtam volna. Annyi mindent mutattál, olyan sokat segítettél itt nekem.
- Enyém a megtiszteltetés, posztmodern barátom. Jó utat hazafelé!
Josh hátrált egy lépést, várt egy kicsit, de nem történt semmi. Még egyet lépett hátrafelé, és a lába körül halványan keringeni kezdtek a homokszemek. A két ember mosolyogva integetett egymásnak, aztán az örvénylő homok végleg eltüntette Barakan szeme elől az időutazót. Fél perc múlva az örvény elült, helyén mintha senki nem járt volna. Az egyiptomi maga elé meredt, aztán megfordult és az építkezés felé vette az irányt. Sok munka várt még rá, ami egészen lázba hozta.
Dr. Josh Kendall a laboratóriumában állt és integetett. Hirtelen megállt a keze a levegőben és elgondolkodott.
- Mi a fenét művelek én? – mormolta félhangosan.
Körülnézett és nem túl lelkesen konstatálta a rendetlenséget. Szanaszét heverő műszerek, papírlapok, szerszámok, némi ételmaradék. Unottan rámolni kezdett, majd a telefonjára pillantott.
- Ezt meg mi lelte? Ó, a francba, ezt nem hiszem el. Úgy tűnik, teljesen bekrepált az iPhonom. Csodás – füstölgött magában. Felvette a dzsekijét, magára kapta hátizsákját és a parkoló felé indult.
Húsz perccel később már steaket evett és a meccset nézte.
- Jó napod volt, drágám? – kérdezte szép szőke felesége, aki még a konyhában pakolászott.
- Elmegy, kösz.
- Történt valami előrehaladás?
- Úgy tűnt, hogy igen. Annyira közel voltam hozzá! Már komolyan azt hittem, megcsináltam. De aztán nem történt semmi.
Az asszony Josh mellé huppant és puszit nyomott az arcára.
- Egyszer sikerülni fog, drágám, biztos vagyok benne. Te leszel a világ első időutazója és irtó gazdagok leszünk!
- Úgy legyen, kicsim.
Aznap éjjel Josh különös álmot látott. Szakkarában járt egy ágyékkötős építésszel, aki megmutatta neki a még félkész piramist. Elvitte a fáraóhoz, ahol kifaggatták a 21. századról és a találmányáról. Napokon át csatangoltak a városban és a környéken, miközben az építész etette és elszállásolta. Egy csomó dolgot megtudott az ókori Egyiptomról, ami nem is úgy volt, ahogy az iskolában tanulta. Találkozott egy olyan emberrel is, aki azt állította magáról, rájött az időutazás titkára és Mu szigetéről érkezett, több mint ötvenezer évvel korábbról – teljesen más technológiával, mint amin ő dolgozott. Mindketten kaptak egy csupor vizet hazaindulás előtt. Aztán az álom zavarossá vált és Josh egy hatalmas szappanbuborékban találta magát, ami csak szállt vele, miközben vattacukor-felhőket kóstolgatott, meg repülő halaknak integetett. Különös álmok voltak ezek.
Másnap Josh arra gondolt, kicsit vissza kellene vennie a tempóból és többet pihennie. Talán kirándulhatnának Pammel valami szép helyre. Igen, ezt fogják tenni, különben teljesen becsavarodik. De azért igazán érdekes álom volt.