Az energiarablás
Kis idegesen állt meg az ajtó előtt, amelyre azt írták:
THOMAS VON
PÖCK-HÄNDL
VEZÉRIGAZGATÓ
Az ajtón túlról halk, indulatos hang hallatszott. Kis bekopogott. A benti hang kiszólt:
- Tessék.
Az ajtó kinyílt, a legmodernebb felszerelésű iroda tárult Kis elé. Az íróasztal mögött kipárnázott óriásszékben egy húsz év körüli, magas, vékony, sápadt fiatalember ült drága öltönyben, épp telefonált.
- Akkor rúgjon ki húsz embert. Mit bánom én, ne értetlenkedjen már! Mondjuk a csomagolási részlegről. Oldja meg, ezért fizetem! – csapta le a telefont. Ekkor vett csak tudomást az előtte ácsorgóról. A férfi a fiatalember apja lehetett volna. Ráncos, fáradt tekintettel, kantáros nadrágban és munkavédelmi sisakban meglehetősen szerencsétlenül álldogált.
- Maga meg mit akar, csak nem megint üzemzavar, Kis?
- Nem uram, elnézést, hogy feltartom, vezérigazgató úr, a gyártósoron minden rendben van, Pöck-Händl úr.
- Von Pöck-Händl. Ne habogjon már itt, nyögje ki. Nem látja, hogy nem érek rá?
- Arra szeretném tisztelettel kérni a vezérigazgató urat, hogy legyen szíves a tervezett bércsökkentéstől eltekinteni. Amennyiben módjában áll, természetesen, vezérigazgató úr…
- Jaj Kis, maga állandóan okvetlenkedik nekem. Tudja nagyon jól, hogy idén is veszteséges az üzem. Már így is tele vagyunk adósságokkal az új gépek miatt, a saját számtól vonom el a falatot, hogy maguknak munkát adhassak, hát mit akarnak még?!
- Igenis, vezérigazgató úr, csak tetszik tudni a részlegünkön hatan vagyunk és rengeteg a munka, napi tizenöt órát dolgozunk, hogy hozni tudjuk a kvótát. És ennyi munka mellett a keresetünkből alig jövünk ki, akinek hitele van, az lassan az utcára kerül.
- Nem az én gondom, hogy maguk nem képesek bánni a pénzzel. Még így is a maguk részlege a legjobban fizetett a gyárban. Emelnünk kell a termelést, fáradtság nélkül nincs eredmény. Jövő héttől fél műszakban szombaton is be kell jönniük, Kis. Remélem, megérti.
- Ha megengedi, vezérigaz…
Hirtelen irtózatos robaj hallatszott az utcáról. Mindketten az ablakhoz ugrottak. Képtelenek voltak hinni a szemüknek. Odakint egy repülő csészealj ért éppen földet. A villogó szerkezetből hangos robothang szólalt meg.
- Figyelem, ezennel elszippantjuk a műenergia-készleteteket! Mindent viszünk, kár az ellenállásért! Mostantól a kezdetleges kis végtagjaitokra kell hagyatkoznotok, nyomorult földlakók, háháháhááá!
Eközben csövek, kürtők, antennák nyúltak ki a csészealjból, rezegtek, zubogtak, kacskaringóztak. Azonnal leállt az összes autó az utcán, kialudtak a forgalmi lámpák, elhallgatott az üzem is. Az emberek tévelyedetten kóvályogtak, kezdett eluralkodni a pánik.
Az irodában a két férfi hallotta, amint az üzem dolgozói éljeneznek a hirtelen ölükbe hullott szabadság felett, mások pedig kétségbeesnek a megélhetésük miatt.
Von Pöck-Händl úr ájultan esett össze.
Kis csodálkozva álldogált, szája szegletében mintha halvány mosoly tűnt volna fel.
Egy öt évvel későbbi nyár reggelén hét ágra sütött a nap. Kis a kertjében kapálgatott a friss levegőn. Körülötte három rosszcsont gyerkőc fogócskázott viháncolva.
- Rá ne lépjetek a veteményesre, ti kis partizánok! – mondta, de cseppet sem volt szigorú. Kicsivel arrébb, egy hatalmas diófa árnyékából kuncogott Kisné, miközben foltmintás takarót öltögetett. Kis kitépett egy répát a földből, elhúzta az orra alatt, akár egy szivart. Vidáman ízlelgette az illatát, amikor váratlanul valaki megszólította.
- Jó napot, uram, ide tudna jönni, kérem?
Az alak a kerítésen kívül volt, szakadt rongyaiban hajléktalan-formának tűnt. Kis odament. Közelről megpillantva rájött, hogy Pöck-Händlt látja.
- Nahát, vezérigazgató úr, maga az?!
- Ismer engem, ismer?
- Hogyne ismerném, tíz évig dolgoztam a gyártósoron. Kis vagyok, emlékszik?
- Jaj, nagyon sokan dolgoztak egykor az én szép üzememben… Segítsen, kérem, kedves Kis, napok óta nem ettem.
Hangja elcsuklott, sírással küszködött.
- Jól, van, jöjjön, na.
Kis az aprócska, szerény, de barátságos konyhájába vezette az embert. Tűzhely nem volt, helyette a sarokban búbos kemence, a peremén macska lustálkodott. Az igazgató az asztalhoz ült, Kis némi szalonnát, friss kenyeret, kerti zöldségeket rakott elé.
- Mégis mi történt magával, vezérigazgató úr?
- Jaj, ne is kérdezze, Kovács.
- Kis.
- Mindegy. Amióta az idegenek mindent elvittek…
Hangja újra sírásba csuklott.
- De hát nem vittek el mindent.
- Ó, dehogyisnem! Műenergia nélkül az üzem egy szempillantás alatt összeomlott. A pénzem semmit nem ér, mert üzemek nélkül nincsenek boltok sem. Az embereim mind magamra hagytak. Semmim se maradt, ennem sincs mit! Megpróbáltam én is ezt a kert-izét, amit maga, de nem ment. Nagyon fárasztó dolog és alig hajtott ki valami.
- Ön még nagyon fiatal, majd beletanul.
- De maga mégis hogy bírja ezt a kemény munkát?
- Megszoktam. Az üzemben sokkal jobban kellett hajtani. Most pedig együtt lehetek a családommal és szabad vagyok. Nagy öröm ám a saját munka gyümölcse, érdemes kipróbálni.
- Én inkább egyre azon gondolkozom, hogyan szerezhetnék újra embereket magam köré, akik dolgoznának nekem.
- Na de igazgató úr! Ön is tudja, hogy az energiarablók után új rendszer állt fel. Ennek törvénye szerint tilos mások energiáját saját célra hasznosítani. Új vezetőink rájöttek, hogy minden ember egyenlő.
Pöck-Händl újabb darabkát kapott be Kis szalonnájából.
- Micsoda baromság! Eszem megáll, komolyan. Ekkora baromságot. Ezek miatt az idióták miatt nem lehet normálisan élni, hát mit képzelnek ezek, mi?
- Valaki egyszer azt mondta nekem, vezérigazgató úr, hogy fáradtság nélkül nincs eredmény. - A hajléktalan értetlenül bámult Kisre. - Ezt a tábla szalonnát ajándékba adom magának, váljék egészségére. És kérem, ne jöjjön ide többet.