Színfoltok
Hajnalodott. New Yorkot lassan elöntötte a fény. Felix az íróasztalára rogyva aludt. Egész éjjel a szakdolgozatát írta, miután hazaért az étteremből, ahol felszolgálóként dolgozott. Hirtelen riadt fel az ablaka alatt megszólaló légkalapács fülsiketítő zajára. Elgyötörten szedelőzködött, be kellett mennie az egyetemre, konzultációra. Miután összekapta magát, homlokát ráncolva bámult a tükörbe. Apró termete, rövid lábai és karjai még mindig nevetségesnek tűntek saját szemében, pedig már régóta senki nem gúnyolta. Már nem kellett testnevelési órára járnia, ahol folyamatosan közröhej tárgya volt, miközben megpróbált kosárra dobni. Sosem tudta pontosan, hogy csupán termete miatt nevették ki, vagy azért is, mert fekete bőre ellenére volt apró és a sportban ügyetlen.
Egyetemi elfoglaltságai után az étterembe sietett. Keményen hajtott a munkahelyén, hogy ki tudja fizetni a tanulmányait. A főnöke, Hamir egy érzéketlen bunkó volt. Semmit sem változott azóta, hogy húsz éve Indiából az államokba vándorolt. Csak hajtotta és szidta az alkalmazottait, káromkodva ordibált, semmiféle empátia nem szorult belé. No persze a vendégeivel végtelenül nyájas és előzékeny volt, hiszen némely fogás többe került, mint Felix egy heti bére. Hamirt egyedül a pénz érdekelte, abból is lehetőleg mindig több és több. Nőtt is a vagyona látványosan, miközben alulfizetett alkalmazottai meglehetősen gyakran váltogatták egymást. Vagy azért, mert Hamir minden apróságért kirúgta őket, vagy mert maguktól menekültek el hanyatt-homlok. Felix erőfeszítéseit azonban visszafogottan ugyan, de elismerte, gyakran adta neki a hónap dolgozója címet. Felixet ez nem nagyon érdekelte.
Sokkal jobban adott kollégája és egyben legjobb barátja, Jeremiah véleményére. A zsidó származású fiúval minden örömüket és gondjukat megosztották, és összekötötte őket spirituális érdeklődésük is. Jeremiah – szülei és rabbijuk, valamint az egész zsinagóga megbotránkozása ellenére – buddhista volt. Felix rengeteget tanult tőle a meditációról, a belső békéről és a mindent átható energiákról. Időnként jógáztak is együtt. Jeremiah nem járt egyetemre, de nagyon kellett neki a pénz. Édesanyja súlyos beteg volt és a biztosítás nem fedezett egy nagyon fontos műtétet. Az elkeseredett fiú a családi ékszerekből szerette volna állni a költségeket, de nem volt valami jó az üzleti vénája. Sehogy sem tudta eladni az értékes holmikat. Csak mélyen áron alul vették volna át tőle, azt pedig nem akarta.
Műszakjuk végeztével nem messze az étteremtől egy utcazenészt hallottak meg.
- Gyere – kiáltotta Jeremiah – ezt látnunk kell!
- Ne már – nyögött fáradtan Felix – hisz tudod, hogy utálom a jazzt.
Jeremiah elnevette magát. Persze, hogy tudta, de nagyon mulatságos volt, ahogy a vastagszájú, széles orrú, mikrofonfejű, éjfekete bőrű barátja mondta ezt.
- Nézd, milyen ágról szakadt szegény – mutatott az utcazenészre. És valóban. Sovány, magas, hófehér férfi volt, szőke hajú, kék szemű. Ruhája koszosan, rojtosan lógott rajta, ápolatlan volt és mellette heverő kis motyója meg a szaxofonja feltehetően a teljes vagyonát képezte. – Muszáj segítenünk neki.
- Igaz, persze – válaszolta Felix és egy műanyag dobozt tett a szaxofon tokjába, amiben némi ételmaradék volt az étteremből. Ez lett volna a vacsorája, de egyáltalán nem sajnálta. A szaxofonos sokkal jobban rászorult, mint ő. Jeremiah némi pénzt tett a doboz mellé.
- Oké, mehetünk – sürgette Felix.
- Ne, várj még. Tudni akarom a történetét.
Félix a barátja mellé ült egy padra a szaxofonos mellett. Amikor véget ért a szám, Jeremiah beszélgetésbe elegyedett a férfival. Miközben az mohón felfalta az indiai ételt a dobozból, kiderült, hogy svájci hajléktalan. Otthon jelentős hitelt vett fel a vállalkozására, de az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és majdnem mindenét elveszítette. A felesége a hat gyerekkel együtt elhagyta, már újra férjhez is ment. Neki, Svensnek pedig épp csak annyi pénze maradt, hogy az országba utazzon, de most nincs hova mennie. A két fiú megrendülten hallgatta őt, aztán Felix megadta neki egy segélyszervezet címét, ahol ismer valakit. Mondta, hogy keresse Tarat, biztosan tud tenni érte valamit. Svens megköszönte és tovább játszott, Felix és Jeremiah pedig hazament.
Nem sokkal később egy lány vetődött arra és nagyon megtetszett neki Svens játéka. Egyszerűen nem bírt a lábával, ott, az utca közepén vidám, őrült, önfeledt táncba lendült. Néhányan megbámulták, páran csatlakoztak hozzá. Valakinél egyszer csak előkerült egy tamburin és beszállt a zenélésbe. A hangulat egyre forróbb lett és egy tucatnyi ember vidáman mulatott az utca forgatagában. Beletelt egy kis időbe, mire a lány, aki a láncreakciót beindította, észrevette a tamburinos fiút. Azonnal szemet vetett rá. Sportos, jó kiállású srác volt. Napbarnította bőre, vagány rasztafrizurája rabul ejtette őt. Odalejtett és a tánca már neki szólt. A fiú vette a lapot. Neki is megtetszett a lány, még akkor, amikor arra jártában meglátta az utcán egyedül táncolni. A lány észre sem vette, milyen hosszasan nézte őt. Karcsú, hajlékony alakját, vidám színekben pompázó, lezser ruháját, hosszú, élénk lilára festett haját és keskeny, mandulavágású szemeit. Sok ázsiait ismert, de egyikőjük sem nyűgözte még le ennyire. Tánc után meghívta őt egy kávéra.
- Idevalósi vagy? – kérdezte a lányt, akiről kiderült, hogy Keikonak hívják.
- Igen. Habár Japánban születtem, két éves voltam, amikor a szüleimmel Amerikába jöttünk. Imádom ezt a város, de azt hiszem, erre magadtól is rájöttél – nevetett. – És te?
- Én angol vagyok.
A lány elképedt. Anthony felkacagott, hosszú raszta tincsei tekergőztek a levegőben.
- Nem te vagy az első, aki így néz rám, amikor megtudja. Newportból jöttem majdnem tíz éve. Eddig Kaliforniában éltem a barátnőmmel. – Keiko savanyú képet vágott, Anthony szája széles vigyorra húzódott. – De mivel már nem okozott örömet sem a modellkedés, sem a kapcsolatom, ezért gondoltam, belevágok valami egészen másba, egészen máshol.
- Egészen mással? – kérdezte kacéran a lány.
- Egészen mással – felelte Anthony sokat sejtetően. – És szeretnék egy egészen laza hangulatú bárt nyitni. Ahol mindig reggae szól, különleges koktélokat szürcsölnek az emberek színpompás babzsákokban és függőágyakban heverészve és nincsenek pincérek, hanem közvetlenül a mixerektől lehet rendelni, vagy éppen magukat szolgálhatják ki a vendégek saját keverésű italaikkal. És senki sem hord frakkot! – nevetett.
- Ez istenien hangzik!
- És te? Mivel foglalkozol?
- Szamurájkardokat készítek egy mesternél és aikidózom. – Most Anthony vágott értetlen arcot. Keiko alig tudta abbahagyni a vihogást.
- Csak vicceltem – mondta még mindig nevetve. Festő vagyok, grafikus. Könyvborítókat, plakátokat, különböző kiadványokat illusztrálok. Egyszer szeretnék igazi nagy festőművész lenni, akinek milliókért kelnek el a képei a világ legnagyobb galériáiban.
- Hú, akkor te igazi művészlélek vagy!
- A szó legszorosabb értelmében. Éjszakában élek, imádom az alkoholt és a bulikat, nonkonformista vagyok és szeszélyes. Nem fér bele a világomba az óramű-pontosság, az élére hajtottság és nem viselem el, ha fegyelmezni vagy korlátozni akarnak.
- Pompás – vigyorgott Anthony.
- És ki nem állhatom a mangákat meg a szusit.
- Én meg a teát.
- Komolyan? – Keiko vinnyogott a nevetéstől.
- Ahogy mondom. Bármilyen italt megiszok, még a csukamájolajat is, de a teától borsódzik a hátam.
Ilyen vidáman és flörtölősen telt Keiko és Anthony első közös estéje.
Hazafelé Keiko metróra szállt és egy egyszerű öltözetű fiatal nő mellett talált helyet. Ügyet sem vetett rá, amint a hatalmas, tenyeres-talpas emberrel beszélgetett. A nőről senki nem mondta volna meg, hogy arab, hiszen nem viselt sem csadort, sem fejkendőt. Az iraki háború elől menekült az USA-ba, teljesen egyedül, tizennyolc évesen. Egy segélyszervezetnek köszönhette, hogy végül boldogult és megtalálta helyét új hazájában, ezért azóta is önkéntesként segítette munkájukat. Most is éppen odatartott, miután lejárt a műszakja a hentesüzletben. Imádta a húsokat, ezért nagyon szeretett ott dolgozni.
- Vigyázz, összenyomod! – szólt a mellette ülő nagy darab férfinak.
- Ne már, Tara, ez csak egy randa pók.
- Épp ugyanannyi joga van az élethez, mint neked. – Szergej ezen elgondolkodott.
- Ez akkor is nevetséges, drága hentes barátném.
- Az más. Ha azért ölsz, hogy egyél, az oké, mert enni mindenkinek kell. Na és az, hogy félsz egy kis tűszúrástól, az nem vicces, mi, Szergej?
- Nem hát! Az halálosan komoly.
- Akkor ne menj el. Szerintem úgysincs semmi bajod a hipochondrián kívül.
- Honnan tudod? És ha mégis? A te lelkeden fog száradni, ha értelmetlenül elpatkolok valami kórban. – pánikolt Szergej.
- Jó, jó. Persze, hogy segítek. Ott leszek veled és végig fogom a kezed, rendben? – mondta Tara és tenyerébe vette a férfi hatalmas kezét. – Szergej, neked jéghideg a kezed. És remegsz is!
- Iszonyúan fázom, nem tudtam, hogy New Yorkban ennyire hideg az ősz.
- De hiszen plusz hat fok van.
- Látszik a leheletem!
- Na, majd körülnézek odabent, hátha van egy rád való, gigantikus bundakabát.
- Egy angyal vagy, Tara!
- Te meg egy nagy gyerek – kuncogott a nő.
Ahogy beért a segélyszervezet kockaépületébe, egy toprongyos, magas, szőke férfit pillantott meg, akit még addig még sosem látott. Kezében szaxofon. Sok lerobbant emberrel találkozott a központban, de mindig összeszorult a szíve.
- Maga Tara?
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
- Felix küldött. Azt mondta, magára számíthatok.
- Felix? Ööö, hát persze, jöjjön csak, erre tessék – habogta zavartan. Gondolatai összekuszálódtak. Eszébe jutott utolsó találkozásuk Felix-szel, az a kínos este, amikor a fiú lakásán kötött ki. Megbeszélték, hogy nem akarnak elköteleződni, csak jól érezni magukat együtt. De amikor szembesült azzal, hogy az afro fiúnak mindene nagyon kicsi, annyira meglepődött, hogy felpattant és elrohant. Most igyekezett a szaxofonos férfira figyelni, szerzett neki szállást éjszakára. Svens megkönnyebbülten hajtotta le fejét a hajléktalanszálló nyúzott ágyára.
Odakint most is nyüzsgött a város az éjszakai fények alatt.