Osztálytalálkozó
Ida a tükör előtt állt. Megigazította hófehér hajkoronáját, majd néhány pillanatig tűnődve nézte magát. Halványkékre fakult szemeit mély ráncok övezték, arcbőrén itt-ott májfoltok és bibircsókok ültek. Orra kicsit meggörbült, ajkai elkeskenyedtek, arca beesett az évek alatt.
- Jesszusom, ki ez a vén tyúk? – vágott fanyar grimaszt tükörképének. A komótosan klattyogó ingaórára nézett, magára kapta kötött pelerinjét és az ólomüveg bejárati ajtó felé indult. Megsimította néhai férje arcképét a falon, majd kilépett a tavaszi napsütésbe.
Kíváncsi volt és izgatott. Még sosem volt osztálytalálkozón, nem szervezte meg senki. Annál szürreálisabb volt így, hetven év elteltével a tudat, hogy hamarosan viszontlátja néhányukat. A buszon zötykölődve rájuk és az emlékeire gondolt. Gizusra, a legendás nagy barátnőjére, akivel sülve-főve együtt voltak. Terikére, az eminensre, aki elárulta a társait egy jó pontért. Józsira, aki a testvérei cipőjét hordta és sosem volt jó rá. Na meg Kálmánra, akibe hatodikban menthetetlenül szerelmes volt. Éjjelente néha még mindig álmodott velük, s álmában mindenki ugyanolyan volt, mint ahogyan utoljára látta őket, az iskolai évek alatt. Kálmán is hetyke tizenéves öntudatával, borzas sötét hajával, zsivány szemeivel, foltozott kantáros nadrágban élt emlékeiben, most is látta maga előtt.
Elsőként ért az iskolába, csak a gondnok fogadta. Miközben a fiatalember régi tantermükbe vezette őt, Ida rácsodálkozott, mennyire összement itt minden. A patinás épület olyan apró lett, mintha csak egy makettben járna. Nemsokára a gondnok újra beengedett valakit. Ahogy Ida meglátta az ajtóban, egy pillanatig teljesen lemerevedett. Csak nézte a járókeretes öregembert. A kopasz fejéről elszórtan meredező ősz szálakat, a vastag szemüveget, ami irreális méretűre nagyította a fakóbarna szemeit, a vékonyka karokat és lábakat, amelyeket hajlott hát kötött össze. Nézte őt, amint az ismerős vonásokban felfedezte Kálmánt. És hirtelen kitört belőle a nevetés. Az az igazi törvénytelen, zabolázatlan nevetés.
Kálmán értetlenül kapaszkodott a járókeretébe.
- Ida? Hát te meg… - mi a frászt vinnyogsz itt, akarta kérdezni, de közben leesett neki a tantusz. - …te meg hogy nézel ki, öreglány? – mondta végül, már ő is heherészve.
- Ééén? – vihogott Ida – Te hogy nézel ki! – de ezt már alig tudta kimondani a nevetéstől. Alig vették észre, hogy újra nyílt az ajtó. Ám az elhízott, parókás Terike látványa, s az arcára kiülő döbbenetet még jobban felkorbácsolta a túlhevült hangulatot, már potyogtak a könnyeik. Csak néhányan jöttek össze a találkozóra, de az elharapódzott vidámság mindannyiukat ugyanúgy, pillanatok alatt magával ragadta.
Odakint, a folyosó végében a gondnok újságot olvasott volna, de a kiszűrődő, szűnni nem akaró vihogás elvonta figyelmét. El nem tudta képzelni, mi történhetett odabent. A tanterem ajtajához somfordált, résnyire nyitotta és bekukucskált rajta. Hat öregembert látott, amint egymásra mutogatva görnyednek a nevetéstől az iskolai padok között.