A világ ura
Timothy hajlott hátú, töpörödött kis vénember. Erősen kopaszodó fehér haja, hosszúra nőtt szemöldöke, bibircsókokkal tarkított arca olyan érzést kelt, mintha valami gonosz erdei manó volna. Az összhatást még klasszikusan elegáns öltözéke sem igen javítja, sőt. Kemény kalapja, hosszú öltönykabátja, lakkcipője inkább csak erősíti a benyomást – nem beszélve sétapálcájáról, zsebórájáról, szájából lógó pipájáról, amelyek nélkül még soha senki nem látta őt.
Tegnap is, amint unottan sétálgatott az esős utcán, néhány iskolás gyerek célpontjába került. Amint a kölykök megpillantották, hatalmasra kerekedett a szemük, aztán hangos, gúnyos kacajban törtek fel. Még egy kis versikét is rögtönöztek, amit vidáman kiabáltak Timothy után.
Csúnya kis manó
ragyás bogyó fejed,
húzzál vissza az erdőbe,
ott van a te helyed!
- Taknyos pondrók – morogta az orra alá, amit aligha hallhatott bárki is. Pár évvel ezelőtt még habozás nélkül elbánt volna velük. Kirúgatta volna őket az iskolából, szüleiket az állásából, elintézte volna, hogy sehol ne kapjanak se munkát, se lakást. Egy nyomortanyán tengődhettek volna életük végéig. Csak néhány telefonjába került volna. De manapság már ez sem okoz örömet neki.
Elment a kedve a sétától. Az eső is zavarni kezdte. Megállt a járda szélén, pipájába szippantott, előkapta okostelefonját, párat pötyögött rajta. Néhány másodperccel később hajszálpontosan mellette termett egy szolid, de elegáns fekete autó. A sofőr kiszállt, átment a bal hátsó ajtóhoz, kinyitotta. Timothy beszállt, a sofőr becsukta az ajtót, majd visszaült a helyére és elhajtott.
A kastélyban a szokásos rend és fegyelem fogadta. Timothy igen szigorúan kézben tartja a személyzetet, semmiféle hanyagságot és modortalanságot nem tűr. Meggyőződése szerint csak így lehet fenntartani a nyolcvanhárom szobát – köztük a báltermet, mozit, könyvtárat, uszodát, étteremet –, a huszonhat hektáros parkot – rajta sövénylabirintussal, egzotikus növényekkel, szökőkutakkal, tenisz-, golf- és lóversenypályával, valamint istállókkal – , a huszonnégy luxusautóval megrakott garázst, no meg a hangárt a két magánrepülőgéppel.
Mindez egyedül az övé. Meg sok minden más is. Bőven jutott így is a jóból exnejeinek, szám szerint hatnak. Nincs is egy szavuk sem, olyannyira, hogy már vagy tizenöt éve nem hallott felőlük. Egyedül a fiával, Norman-nel tartja a kapcsolatot, ímmel-ámmal. Nem jönnek ki túl jól egymással. Norman is már nagypapa, de Timothy egy kezén megszámolhatná, hányszor látta fia családját.
Mivel senkivel sem kell osztoznia mesés vagyonán, Timothy korábban arra is embereket szokott felbérelni, hogy teniszezzenek vagy éppen utazzanak vele. Nyolcvanhat évesen azonban már nemigen él ilyesmivel. Egyik régi kedvenc időtöltése az volt, hogy pénzért megalázó helyzetbe hozzon embereket, például néhány férfit és egy leszbikus nőt toborzott össze és versenyezni kellett a hölgy kegyeiért. Ma már azonban a bosszúhoz hasonlóan ez sem hozza már lázba. Ha lenne mellette valaki, aki csak egy kicsit is szereti, ezek miatt már komolyan aggódna érte.
Talán Arnold. Ő a főkomornyik. Mindent tud Timothyról, már ami az igényeit, ízlését, hóbortjait, hangulatait, elvárásait illeti. Nem csoda, több mint harminc éve áll a szolgálatában. Talán Arnold észrevett valamit. Az sem kizárt, hogy egy picit aggódik is érte. Arnoldnál hűségesebb szolgálója sosem volt. Általában nem sokáig bírták nála a személyzet tagjai.
Timothy-nak egyre melankolikusabb a kedve. Este a szalonban pipázott, kortyolgatta a whisky-jét és azon gondolkodott, mitől érezné legalább egy kicsit jobban magát. Zsebórájára pillantott. Odakint zuhogott az eső, időnként villámok cikáztak az égen. Timothy arra gondolt, az ötletek is így cikáznak a fejében: felvillannak, aztán eltűnnek a semmiben. Mert hát mihez is kezdhetne? Elrepülhetne Balira vagy Hawaii-ra. Sok hasonló helyen van birtoka. Na és mit csinálna ott? Pipázgatna és whisky-t kortyolna. Nevetséges ötlet. Vagy úszhatna egyet a medencében. Semmi kedve nem volt azonban megmoccanni. Olvashatna talán valamit. Vagy megnézhetne egy filmet. Biliárdozhatna. Kérhetne egy masszázst. Rendelhetne egy lotyót. A csudába, nem érdekli semmi. Hívja fel Normant? Minek? Pikírt megjegyzésekre van a legkevésbé szüksége. Legjobb lesz, ha csak simán jól leissza magát. Újra a szájához emelte a poharat, de az üres volt. Kelletlenül megpiszkálta a telefonját. Pár percen belül megjelent az ajtóban Melanie.
- Mit tehetek Önért, uram? – kérdezte a lány illemtudóan.
- Hozzon még egy üveggel ebből – fújta ki a pipafüstöt.
- Azonnal, uram. Kíván esetleg még valamit?
- Nem – vakkantotta. A lány már sietett is kifelé. – Várjon csak egy pillanatra!
- Igen?
- Hol van Arnold? – szippantott a pipájába.
- Arnold? – kérdezett vissza Melanie, de hiába igyekezett értetlenséget színlelni, zavarában fülig vörösödött.
- Igen, ő. Most neki kellene szolgálatban lennie.
- Én igazán… én nem is tudom uram… ööö… annyira sajnálom… nem így kellett volna, kérem, ne haragudjon, én nem tudtam…
- Mit zagyvál itt össze? Mi van Arnolddal, árulja már el, ha kérhetem – mondta jéghideg kimértséggel. Melanie-nak félelmében úgy kiszáradt a szája, hogy a nyelvét taplónak érezte, miközben a szavakat formázta.
- Őszintén sajnálom uram, de Arnold távozott. Ma reggel összepakolta a holmiját és végleg elhagyta a kastélyt. Azt üzente, hogy nem tart igényt a bérhátralékára és szíves elnézését kéri, amiért így intézte a dolgot. A felmondási papírjait eljuttatta a könyvelőjéhez, uram.
Timothynak eltorzult az arca, miközben újra a pipáját szívta, de csak annyit mondott:
- Köszönöm, távozhat.
Ezt aztán nem gondolta volna. Mintha egyetlen barátja hagyta volna faképnél, anélkül, hogy a szemébe merte volna mondani. Hogy a fenébe is hihette barátjának a fizetett komornyikját? A bensője dühöngött. De csak üldögélt ott egyhelyben, egyedi tervezésű antik karosszékében pipázgatva. Egy perccel később megérkezett a whisky, de minél többet ivott, annál jobban bántotta a dolog. Hirtelen kibírhatatlan szorítást érzett a mellkasában, nem kapott levegőt, s akármilyen kábult is volt az italtól, azonnal tudta: baj van.
Amikor magához tért, teljesen elvakította a fehérség. Lassanként kezdte kivenni a körülötte levő tárgyak körvonalait és hamarosan rájött, kórházban van. Eszébe jutott az a nyomorult este a szalonban, Arnold, meg a rosszullét. Ahogy a telefonjáért nyúlt, észrevette, hogy csövek lógnak ki belőle. De az okoskészülék oda volt készítve mellé, a zsebóra is. Csak a pipa meg a bot hiányzott. Telefonnyomkodás után azonnal ott termett az egyik szolgálója.
- Jól van, fogja rövidre – pillantott Timothy a zsebórára. – Mi a helyzet?
Az inas beszámolt róla, hogy előző este kisebb szívrohama volt, azonnal a magánkórházába szállították, a legmagasabb színvonalú ellátásban részesítették, és bár az állapota stabil, a rehabilitáció eltart majd egy ideig. Ezalatt teljes nyugalomra lesz szüksége, valamint erősen ajánlott kerülnie a dohányzást és az alkoholfogyasztást.
- Baromság – gondolta Timothy, de még ebben a helyzetben is volt benne annyi elegancia, hogy nem mondta ki. – Remélem, tisztában van vele a személyzet, hogy kizárólag a saját éttermemből vagyok hajlandó táplálkozni.
- Természetesen, uram.
- Hozattak már valamit?
- Azonnal gondoskodom róla, uram.
- Kaptam gyógyszereket?
- Tudomásom szerint igen, uram.
- Micsodaaaa? Hogy képzelik? Ki volt az?
- Engedelmével, uram, életmentő beavatkozásokat hajtottak végre önön, uram, sajnálatos módon ez elkerülhetetlen volt, uram. – Timothy tajtékzott a dühtől, úgy érezte, menten újra szívrohamot kap. – Haladéktalanul kérem a pontos listát a beadott szerekről, időpontokkal és mennyiségekkel. Látni akarom a természetgyógyászomat, most. És hívjon ide valakit, aki megszabadít ezektől – mutatott a csövekre.
- Igenis.
– Kerítsék elő a fiamat. Sürgősen beszélnem kell vele.
- Értettem, uram.
- A pipámat pedig azonnal adják vissza.
- Ahogy óhajtja, uram.
Késő este Norman kelletlenül lépett a magánkórterembe. Végignézett az öregen, ahogy összeesetten feküdt az ágyon és kicsit sem tudta sajnálni. Bosszantotta, amiért félbe kellett szakítania indonéziai körútját az öreg miatt.
- Tessék, itt vagyok. Elárulnád, miért rángattál ide, Tim? – Soha nem szólította apunak, vagy bárminek, ami kicsit is személyes lett volna.
- Neked is szép napot, Norman – élcelődött az apja.
- Te meg mit művelsz, dohányzol egy kórházi szobában? – vágott vissza Norman.
- Ez az én kórházam és azt csinálok benne, amit akarok.
- Legalább hamarabb kapom meg az örökségem – Norman ezt csak bosszantásnak szánta. Apja vagyona éppúgy nem érdekelte, mint egészségi állapota, vagy bármi, ami vele kapcsolatos.
- Pontosan erről kell beszélnem veled, fiam – szippantott a pipába Timothy.
- Ezért rohantam ide a világ másik feléről? A végrendeleted világos, mint a nap, minek kell ezt túllihegni?
- Nem csak az anyagi dolgok fontosak, fiam. Van itt még valami, ami a halálommal rád száll, ha tetszik, ha nem. Amit most mondani fogok, arról rajtam kívül senki az égvilágon nem tud. Nyolcvanhat évesen most mondom el először élő embernek. De előtte meg kell ígérned, hogy te is a sírig megtartod a titkot – mutatott a fiára a pipa szárával.
- Jézusom, Tim. Bökd már ki, mi bántja a csőrödet, nem kell a dráma.
- Figyelj rám jól – fújta ki a füstöt Timothy. – Nem mondhatod el senkinek. Sem a feleségednek, sem a szeretőidnek, sem a pszichológusodnak, az üzleti partnereidről nem is beszélve.
- Felfogtam – kelletlenkedett. – Nem mondom el senkinek, úttörő becsületszavamra. – Norman azt hitte, valami régi bűnt akar meggyónni neki az öreg, ami nyomasztja őt a halálközeli élmény után. Egyáltalán nem érdekelte, mi lesz az, szeretett volna újra az egzotikus indonéz barátnőjénél lenni, akinek még a nevét sem tudta, de a gondolatától is majd kibújt a bőréből.
- Norman, ez most halálosan komoly! – Timothy úgy dördült a fiára, hogy az a meglepetéstől hirtelen meghunyászkodott.
- Jól van, nyugodtan elmondhatod.
- Hajolj ide, kérlek. – Norman odahajolt. Apja kifújta a füstöt és alig hallható hangon suttogta:
- Én vagyok a világ ura.
- Mi?!
Az öreg lehunyt szemmel mélyet bólintott.
- Ez remek. Ha végeztél a kardiológián, mehetsz a pszichiátriára.
- Az eszemnek semmi baja. Figyelj. Mit gondolsz, honnan van a vagyonom? – szippantott a pipából. Norman sóhajtott.
- Többségi tulajdonosa vagy egy csomó nagy cégnek.
- Igen, mindenki így tudja – pöfögte ki a füstöt a száján és kajánul vigyorgott. Fia csodálkozó tekintettel nézett rá. Az öreg kiélvezte magában ezt a pillanatot. – Nem egy csomó nagy cégnek, hanem az összesnek. – Norman értetlenkedő arcot vágott, de nem szólt semmit. – Oké, tudod van egy rakás iparág, amely megszámlálhatatlanul sok márkaterméket ont magából. Ezek a márkák egy-egy iparágon belül úgy öt-hat nagyobb multi kezében futnak össze.
- Tim, ezt eddig is tudtam.
- Ne szakíts félbe, kérlek – szippantott. – Szóval, mikor ez az iparágankénti öt-hat nagyvállalat már mindenkit bekebelezett, aki számít valamit a piacon, akkor jöttem én és bekebeleztem ezeket a nagyvállalatokat. Addigra már elég pénzem és befolyásom volt ehhez, tudod. Először az élelmiszer-konszernre tettem rá a kezem. Aztán szép sorban jött a többi, az elektronikai vállalatoktól a médiáig, a gyógyszeripartól a divatházakig, a gépgyártástól a szépségiparig minden. Eszméletlen munkám fekszik benne. De iszonyúan élveztem! Olyan volt, mintha az egész világ egy hatalmas monopoly játék lenne és én mindent megszereztem, amit csak akartam. Először csak egy-két szektorra vetettem szemet, aztán nem tudtam leállni. Minden kellett! És minden ment is, mint a karikacsapás. Mámorító érzés volt, leírhatatlan! És ahogy nőtt a pénzem meg a hatalmam, úgy manipuláltam az egész bolygót, ahogy csak kedvem tartotta. Amikor a bankszektor is a markomban volt, egy tollvonással megfingathattam az egész világgazdaságot. Vagy épp a világpoltitkát, mivel az összes kormány úgy ugrál, ahogy én fütyülök nekik. Csak egy vicces gondolat kellett ahhoz, hogy begyűrűzzön a gazdasági világválság, vagy hogy egy ország megtámadjon egy másikat, esetleg egy ismeretlen, gonosz kis vírus elterjedjen a világ adott pontján. Csupán egy bolond ötlet kellett hozzá, hogy az egész világ azt higgye, szondákat küldtünk a Marsra, vagy hogy a védőoltások védenek. – Timothy köhögésben tört ki.
Norman alig tért magához a hallottaktól. Nem tudta, mit higgyen. Az öregnek vagy teljesen elment az esze, vagy utolérhetetlen zseni. Tulajdonképpen semmi kézzelfogható nem jutott eszébe, ami kizárná, hogy Tim igazat mond.
- Igyál egy kis vizet.
- Víz? Ugyan – nevetett, köhögéssel vegyítve. Kivett egy üveg whisky-t az ágya melletti szekrénykéből és meghúzta. – Ó, de faragatlan vagyok, te is kérsz?
- Ööö… Igen, most jól fog jönni. – Timothy a kezébe nyomta az üveget és summázta az elmondottakat.
- Úgyhogy fiacskám, én vagyok az egészségügyi maffia, az összeesküvés-elméletek megtestesülése, az imperializmus és a vadkapitalizmus és minden földi mocsok egy személyben. De tudod mi van?
- Mi?
- Már semmi örömöm sincs benne. Belesüppedek, megfojt. Mivel ismerem a dörgést, hánynom kell tőle. És mivel belelátok a termelésbe, kerülök mindent, aminek köze van bármilyen futószalaghoz. Te, fiacskám, sokadmagaddal együtt dilinyósnak nézel, amiért csak a saját konyhámból eszem. Pedig én tudom, hogyan, honnan, miből kerül mások asztalára az étel és abból én köszönöm, nem kérek. Öregkori rigolyának hiszed, hogy nem hagyom magam gyógyszerezni, pedig csak tisztában vagyok vele, mi hogyan megy a gyógyszerlobbi háza táján. Tudom, hogyan vezetik meg az orvostanhallgatókat az egyetemen, sokat ezek közül magam találtam ki. Akkor lennék hülye kisfiam, ha hagynám, hogy hivatalos orvoslással kezeljenek. Csakhogy ez a tudás lassan megőrjít, mert minden szarság, amit arroganciámban és felelőtlenségemben a világra szórtam, visszacsap rám. Én is ezen a bolygón élek, hogy a rosseb enné meg, ez az egyszerű tény valahogy kimaradt a számításaimból, miközben szórakoztam. De van ám még ennél nagyobb szívás is.
- Micsoda? – Furcsa volt Norman-nek a szóhasználat, még sosem hallotta csúnyán beszélni az öreget.
- Az irigység, a haszonlesés, a tenyérbemászás, képmutatás, gyűlölet, amit nap mint nap kapok. Pedig senki nem tudja a titkomat. A legrosszabb a közöny. Amikor ott fordulhatnál fel és nem érdekelné a másikat. Tudod, fiam, a közösségi oldalamon több ezer ismerősöm van, akik minden szülinapomon tövig benyalnak, akik minden posztomat lájkolják és kommentelik és megosztják. De ha tegnap este elpatkoltam volna, egyik se gyászolna egy pillanatig sem. No és nézzünk szembe a tényekkel. Fiatalabb már nem leszek, már semmi nem motivál, semmi nem okoz örömet és semmihez semmi kedvem a két igaz barátomon kívül – legyintette meg a visszakapott whisky-s üveget és a pipát, amelyből megint szippantott egyet. Szóval nem hiszem, hogy nagyon sokáig húznám már. Ha meghalok, Norman… Fiam… - itt elakadt a szava, gyorsan szippantott még párat.
- Igen, Tim? – most először mintha empátia járta volna át Norman hangját.
- Akkor a teljes vagyonommal együtt ez is rád száll. Átveszed a helyem és te leszel a világ ura, fiam. Teher vagy áldás, rajtad múlik, ez van. Én elszúrtam. Nagyon. Na nehogy már valami nyálas töketlennek nézz, nem a világot sajnálom, hanem magamat. Te próbáld meg jobban csinálni, Norman. Te jobb ember vagy nálam, jobb apa, jobb… jobb… akármi, jobb vagy és kész. Ígérd meg, hogy valami jobbat hozol ki ebből az egészből, érted? – Norman csak habogott. – Ígérd meg!
- Rendben. Megígérem, apa.