A kamraajtó
Ahogy a férfi kilépett az ajtón, teljesen átjárta a hideg. Feljebb húzta a cipzárját, egészen ütközésig. Szaporán szedte a lábát a fáskamráig.
- Jaj, drága uram, nem segítene ki egy kis tüzelővel?
Megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá. Egy apró öregemberke volt az, a nagy hideghez képest jócskán alulöltözve. Megsajnálta a bácsikát, gondolkodott egy kicsit, aztán megszólalt.
- Sajnálom, bátyám, de nekem is alig van. Épp csak egy kicsit teszek a tűzre, hogy kitartson tavaszig.
A bácsi beletörődően bólintott, és elindult a sötétségbe.
- Az erdőben talál rőzsét, hallja? – kiáltotta még utána, de nem jött válasz.
Csak nem téved el a szerencsétlen ebben a vaksötétben, gondolta még magában, azzal apró kis viskójába vitte azt a néhány hasáb fát, amit a kamrából szedett.
A házikó egyetlen szobát rejtett, abban lakott a feleségével és a fiával. Volt még egy aprócska fürdőszoba és egy kis konyha. Ennyi volt az egész, no meg a fáskamra. Zsebkendőnyi kis kertjükben termeltek némi betevőt maguknak, de az ember a gyárban dolgozott, az asszony meg takarítani járt. A kisfiú ősszel kezdte az iskolát. Minden nap kilométereket gyalogoltak a városba meg vissza.
Kemény, hideg tél volt. Csak éjszakára fűtöttek, reggel úgyis ment mindenki a maga dolgára. Késő délután, amikor hazaértek, nem vették le a kabátot, amíg a kályha át nem melengette kicsit a szobát.
Az ember szorgalmasan járt esténként a fáskamrába, de mindig csak egy keveset hozott be, nehogy csábításba essen és jól megrakja a tüzet, mert akkor bizony nem tart ki egész télen át a készlet. A kamra tán még düledezőbb volt, mint a ház. Alacsony kis építmény volt, le kellett hajolni, hogy elférjen benne az ember.
Ahogy járkált a ház ura estéről estére a fáért, csak-csak eszébe jutott a kis öregember. Vajon mi lehet vele? Talált rőzsét az erdőben? Bírja a telet, nem fagyott meg azóta az a szerencsétlen? Sajnálta már, hogy nem adott neki legalább néhány hasábot, de a kisöreget azóta sem látta.
Egy este aztán újra felbukkant. Az ember épp bosszúsággal telve lépdelt a kamra felé, mert az a kevés kis vacsora is, ami volt, kiborult és kárba veszett. Az asszony épp bent takarított, őt meg majd szétvetette a düh, mert saját hibájából történt minden. És akkor újra meghallotta azt a hangot.
- Drága uram, nem adna egy falat ételt?
Az embernek földbe gyökerezett a lába. Mennyit mardosta a bűntudat a kisöreg miatt és most meg enni kér? Épp most, amikor neki magának és a családjának is odalett a vacsora?
- Azt sajnos most nem adhatok, jóember, de tudja mit? Adok magának pár hasáb tüzelőt.
Azzal már csikordította is a kamra rozoga ajtaját, egy perc múlva pedig az öreg karjaiba nyomott egy adag hasábfát.
- Isten áldja – mondta jó szívvel. Az öreg csak állt ott mozdulatlanul, hatalmas szemeket meresztve az emberre. De az már hátat is fordított neki, sietett a dolgára. Mikor újabb adag fával megrakodva ment a ház felé, az öreg már nem volt ott. Az ember dühe elpárolgott. Jó érzés járta át a szívét. Segített az öregnek végre! Hogy bántotta a lelkiismeret, amiért a múltkor nem adott neki fát. Most legalább, ha nem is sokat, mert neki is be kell osztania, de legalább adott. Jó szívvel. Hisz nem rossz ember ő, csak hát neki is nehéz, ez van. Segített, ahogy erejéből telik, már csak így van ez.
Teltek-múltak a napok, az ember minden este nyikorgatta a kamraajtót szorgosan. S a segítségnyújtás feletti jóérzés kezdett elpárologni. Estéről estére egyre kevesebb lett belőle, akárcsak fából a kamrában. Mert hiszen hát most nem tüzelőt kért az a szerencsétlen, hanem ételt. Lehet, hogy időközben kapott valakitől egy egész télirevaló fát, de ennie nem volt mit. Jaj, vajon mi lehet vele? Csak nem halt éhen azóta az a nyomorult! Tán egy szelet kenyeret adhatott volna neki, annyit aztán igazán kibírt volna. Így emésztette magát az ember egy jódarabig.
Már tavaszodott, amikor az öreg újra felbukkant. Hogy mióta állhatott ott a kerítés mellett, ki tudja. Amikor az ember kilépett az udvarra, ő már ott volt.
- Hé, jóember, de jó, hogy látom! – kiáltott rá a ház ura vidáman. De az öreg egy szót sem szólt, csak bámult szomorúan maga elé.
- Jól van, hallja-e? – Odalépett az öreghez, aki lehajtott fejjel álldogált. – Jóember, van ennivalója? Vagy tüzelő kéne? – De az csak állt ott némán. – Van hol aludnia? – Válasz nem érkezett. Az ember ekkor vette észre, hogy az öreg arcát könny áztatja. Megrendülten elhallgatott. Így álltak ott ketten egyetlen hosszú másodpercig. Akkor az emberben végérvényes döntés született.
Kinyitotta a kaput és betessékelte az öreget. Beterelte a házba, jól megrakta a tüzet, aztán egy tál ételt tett az öreg elé. Amíg evett, az asszony és a gyerek kíváncsian pislogott hol az emberre, hol az öregre. Aztán a gyerek is leült az asztalhoz és gyakorolni kezdte az írást, az asszony meg mosni ment a fürdőszobába. Később az ember lefürdette az öreget és tiszta ruhát húzott rá. Utána pokrócokból megágyazott neki a konyhai padon és mindenki aludni tért.
- Aztán hogyan lesz ezután? – kérdezte az asszony halkan az ágyban.
- Lesz, ahogy lesz – felelte az ember és elaludtak.
Másnap este, amikor a család hazaért, az öreg kint ült a kerti padon. Először fordult elő, hogy mosolyogni látták. Gyönyörű idő volt. Lágyan sütött a nap, a madarak csiripeltek, a gyümölcsfák virágoztak. Hamarosan azonban beborult az ég, a közelgő eső nehéz illata töltötte be a levegőt. Haragos szél fújta el a kellemes langymeleget, csontig hatolt a hirtelen jött hideg. Mindenki bement a házba, az ember pedig fáért indult. Emlékezett rá, hogy még épp egy napi adag maradt a kamrában.
Csikordult az ócska kis ajtó és az ember nem hitt a szemének. Csak állt ott a dühöngő szélben, nézett jobbra, nézett balra, majd maga mögé. Sehogy sem értette. Körbesétálta a kamrát, majd újra megállt az a nyitott ajtaja előtt. Végül belépett. Ahogy betette a lábát, idegen helyen találta magát.
Viseltes cipője talpa puha homokon ért földet. Szikrázó napsütés, kék ég fogadta odabent, rajta szivárvány íve futott végig. Színpompás madarak repültek előtte vidáman. Dús lombú, gyümölcsöktől roskadozó fák és bokrok terültek el a szeme előtt. Mögöttük pedig ott hullámzott az azúrkék tenger. Még mindig nem hitt a szemének, pedig testét egy pillanat alatt felmelegítette a forró levegő. Odalépett az egyik bokorhoz és letépett egy rikító rózsaszínű, meghatározhatatlan fajtájú gyümölcsöt. Mennyei, édes, lédús íz terjedt szét a szájában. Odafutott a tengerhez, szaladgálni kezdett a sekély vízben, aztán a földre dobta magát és hempergett a partot nyaldosó hullámokban.
Visszanézett abba az irányba, ahonnan jött. Jobbra-balra trópusi erdő terült el, amerre csak a szem ellátott. A látvány közepén azonban ott állt a máladozó kamraajtó tárva-nyitva. Az ajtón túl pedig szürke vihar tombolt. Felugrott és visszarohant. A küszöb túloldalán szakadó, jéghideg eső verte. Besietett a házba, és elkiáltotta magát.
- Azonnal gyertek a kamrába! Ezt látnotok kell!
A többiek értetlenül bámulták, de ellenvetés nélkül felkászálódtak az asztal mellől és követték az embert. A kamraajtón átlépve a család szinte önkívületi állapotba került. Órákon át fürödtek a tengerben és kóstolgatták a különleges gyümölcsöket. Az öreg a fák között barkácsolt valamit, de senki nem foglalkozott vele. Csak amikor már elfáradtak, akkor keresték meg, hogy ideje visszatérni.
Ekkor látták, hogy az öreg egy csónakon dolgozik. Nem akart visszatérni, de ez senkit nem aggasztott. Végül is nem lehet rossz itt tölteni az éjszakát, de nekik holnap munka, iskola. Elköszöntek hát az öregtől és hazamentek.
Másnap az ember alig várta, hogy hazaérjen a gyárból és megnézze az öreget odaát. Amikor azonban nyikorogva kinyílt a kamraajtó, csak az egy napra való tűzifa fogadta a rozoga kis épületben. Kiment, becsukta az ajtót, újra kinyitotta, de semmi trópus.
Próbálta másnap, harmadnap, a következő viharban, a következő szerdán, a következő tizenhatodikán, de a tengerpart nem tért vissza. Az embernek a kisöreg járt az eszében. Vajon mi lehet vele? Hova hajózhatott? Remélem, boldogan él, gondolta, azzal elindult a jövő évi tüzelőért.