Alteregó
A szombat délutáni napsütésben sült hús íncsiklandó illata tekergőzött, némi faszénfüsttel keveredve. A Velemér család kertjét vidám gyerekzsivaj töltötte be. Öt lurkó közül kettő Lőrinc hátán lovagolt, ők voltak a sárkány. A többiek visítozva menekültek előlük, a hangulat tetőfokára hágott. A teraszon napernyő alatt hűsöltek az asszonyok.
- Nahát, Iza, milyen jól elvan a férjed
a gyerekekkel! Imádnak vele játszani. Az enyémek egyetlen másik felnőttel sem
szórakoznak ilyen jól.
- Igen, Lőrincnek van érzéke a
kicsikhez, ezért is vállaltunk hármat. Egyél még egy kis tarját!
- Jaj, isteni finom, de már tele
vagyok. Mibe pácoltad? Ezt én is kipróbálom.
- Kérdezd Lőrincet, ő volt a
tettes – kuncogott Iza.
- Ne őrjíts meg! A te férjed
mindenben ilyen csodás? Nem elég, hogy sebészorvos?
- Azért az se fenékig tejfel. – Ebben
a pillanatban megcsörrent egy mobiltelefon. Iza a barátnőjére pillantott. – Látod?
Erről beszéltem.
- Ne haragudjatok – szólt Lőrinc.
– Baleset történt az autópályán, be kell mennem. Azért ti csak mulassatok
tovább. Majd jövök drágám, ne várj meg.
A traumatológiára négy sérültet vittek be, ebből hármat azonnal műteni kellett. Doktor Velemér a legsúlyosabbat kapta. Nyugodtan, precízen dolgozott, miközben humorával, közvetlenségével tartotta a lelket az egész csapatban. Nem csoda, hogy az osztályon is mindenki kedvelte. A betegek már-már rajongtak érte, az ő gondoskodása mellett könnyebben jutottak át a krízisen. Ha átjutottak. Mert a baleseti sebészetről sajnos nem mindenki épült fel. Lőrinc azonban ebben is az élen járt. Profizmusának köszönhetően nagyon jók voltak a statisztikái.
Este tíz is elmúlt már, mire végzett a műtőben. Kimerült volt, mégis feldobódott. Fantasztikus teljesítmény állt mögötte – és egy felvillanyozó ötlet nem hagyta nyugodni. Már készült hazamenni, de végül mégis úgy döntött, benéz betegéhez. A frissen műtött nő egyedül feküdt a kórteremben. Lőrincben egyre jobban pörgött az izgatottság. Ekkor belépett valaki. Megállt az ajtó előtt, a folyosóról beszűrődő ellenfényben csak fekete kontúrja látszott.
- Ki az? – kérdezte Lőrinc. Az
alak nem válaszolt, csak közelebb jött, majd mellé lépett. Ekkor felsejlett az
arca. Az orvos hajszálpontos mása volt. – Doktor Velemér! – Suttogta Lőrinc. – Jó,
hogy találkoztunk. Mit gondol, ön szerint… lehetséges?
- Kedves Doktor Velemér, tudja
jól: ha itt vagyok, akkor lehetséges. Tulajdonképpen már el is dőlt – suttogott
a másik alak is.
- Jó, jó, de ha felépül, az
szakmai bravúr.
- Ön már igen sok szakmai bravúrt
ért el, Doktor Velemér. Valóban nagyobb izgalomnak tartja, mint ezt az igen
ritka lehetőséget?
- Az igaz, de nem túl korai?
- Ugyan már. Mikor is
találkoztunk utoljára?
- Nem is tudom…
- Dehogyisnem. Nagyon pontosan
tudja, Doktor Velemér.
- Nos, tizennégy hónapja, Doktor
Velemér.
- Na látja. Évente egyszer
áldozunk a szenvedélyünknek, ugyebár. Tehát legszebb ideje.
- Ó, annyira hiányzik már –
szaladt ki hirtelen Lőrincből. – Most kell megtennünk. Nagyon súlyosan sérült,
frissen műtött, egyedül van, mi is egyedül vagyunk.
- Van önnél?
- Mindig van.
Lőrinc pillanatok alatt csinált végig mindent. Becsukta az ajtót, halvány fényt gyújtott, előkereste a táskájából a gumikesztyűt és az ampullákat. Lehúzta a branülről az infúzió csövét, belenyomott több ampulla káliumot, majd visszanyomta a csövet, levette a kesztyűt, mindent visszatett a táskájába. Mire felnézett, a másik Velemér doktornak nyoma sem volt. – Viszlát egy év múlva – mormolta magában furcsa kielégüléssel. Lekapcsolta a kislámpát és hazament.
Otthon elpakolta a kerti grillt, kivitte a szemetet, majd megvacsorázott. Miután lezuhanyozott, felvette a plüss papucsát, bement a gyerekek szobájába és mindhárom apróságot megpuszilta, aztán bebújt a felesége mellé.
Már jócskán besütöttek a vasárnap
reggeli fénysugarak, amikor a gyerekek civakodására ébredt. Kikászálódott az
ágyból.
- Mi van már megint?! – bújt elő
morcosan.
- Megette a csokis kekszemet! –
kiabálta az egyikük.
- Az nem a tiéd volt, én kaptam!
- Aúúú, apa, a Luca tépi a
hajamat!
- Mert te meg majdnem fellöktél!
- Mert te megetted a kekszemet,
amit direkt félretettem magamnak!
- Az nem is a tied volt! –
mindeközben a legkisebb, aki még csak két éves volt, kétségbeesetten ordított.
Lőrinc pulykavörös képpel nézett
a feleségére. Iza vállat rántott és szürcsölte tovább a kávéját, fel sem nézve
a magazinjából.
- Majd én hozok egy rohadt
kekszet – kiabált és öltözni kezdett.
Pár perc múlva már az utcán rohant idegesen. Nem volt messze a szupermarket, csak át kellett menni egy forgalmas úton. A lámpák sárgán villogtak. Egy pillanat volt az egész. Minden járókelő felkapta a fejét a hosszú, éles fékcsikorgásra, amit tompa puffanás követett.
Lőrinc lassan tért magához. Először csak a neonok fényét tudta kivenni. Nem érzett semmit. Apránként körvonalazódott ki előtte a kórterem. Akkor rájött, hogy a saját osztályán fekszik, de nem emlékezett semmire. Csak feküdt, és próbált rájönni, hogy került ide. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire egyszer csak nyílt az ajtó. Egy vidám, mosolygós orvos lépett be.
Csak amikor az ágyához ért, akkor látta tisztán az arcát.
Ő volt az.
Teljesen összezavarodott.
- Doktor Velemér! Hogy kerül ön
ide?
- Csssss, ne izgassa fel magát,
Doktor Velemér. Tudja, hogy mindig okkal jövök, tulajdonképp ez már el is dőlt.
– mondta, miközben fonendoszkópjával Lőrincet vizsgálta. Aztán matatni kezdett
a zsebében, majd Lőrinc kezénél. A magatehetetlen Velemér nem látta pontosan,
mert nem tudott mozogni, de mérhetetlen félelem és kétségbeesés lett rajta
úrrá.
- Mit csinál? Mi az Istent
csinál, hallja?
- Nyugodjon meg, nem lesz semmi
baj. Az elmúlt évben annyira jó volt a statisztikája, hogy ezúttal kétszer is
megtehetjük. Nincs mitől tartania. Ez igazán kivételes alkalom – kacsintott
kedélyesen Lőrincre. – Tegnap is simán ment minden. Szívroham, ahogyan kell. Senki
még csak nem is gyanakszik.
Lőrinc kiáltani akart, de már nem jött ki hang a torkán. A másik Velemér köddé vált. Elviselhetetlen szorítást érzett a mellkasában. Gépek vijjogtak körülötte, fehér köpenyes alakok tolultak a kórterembe, miközben elsötétült előtte minden.