Beteljesületlen vágyak doboza
Az idős asszony épp az újságjába
mélyedt, amikor csengettek. Nehézkesen araszolt a bejárathoz, alig tudott
mozogni. Az ajtó előtt kamasz unokáját találta, aki az utóbbi pár évben
égimeszelővé nyúlt. Lány létére eléggé zavarta, de azért belevaló típus volt.
- Szia mama, felmehetek a
padlásra?
- Szervusz, kislányom! Ugyan
minek mennél te oda?
- Álmomban ott jártam. Gyerekkoromban
annyira szerettem fent játszani, úgy megnézném újra.
- Gyerekkorodban? – nevetett mama
– Hiszen még most is gyerek vagy.
- Akkor kiskoromban. De nem
vagyok már gyerek.
- Vagy úgy. Akkor előbb szaladj
már el a patikába légy szíves, fogyóban van pár gyógyszerem.
- Jó, de utána?
- Utána meg kellene öntözni a
virágokat, és ha már itt vagy, áthúzhatnád az ágyneműmet.
A lány szenvedő arcot vágott.
- Jó rég nyitottad rám az ajtót,
kisszívem, anyádnak is szólhatnál, hogy segíteni kéne pár dologban.
- Persze, mama. Elintézek
mindent.
A padláson hatalmas porréteg fedett mindent. A késő délutáni napfény hosszú pászmákkal szüremlett be a tetőcserepek között, apró fénypöttyökké varázsolva az útjukba eső porszemeket. Nahát. Sokkal kisebbnek tűnik minden, mint régen, gondolta a lány.
Ugyanúgy talált mindent, ahogy emlékezett rá. Megvolt a szakadt lámpaernyő, a katonaláda, amiben drótok és kötelek tekeregtek. Ugyanúgy magasodott mellettük a nagy állóóra hosszú ingájával és súlyaival, már évtizedek óta hét óra ötvenkettőt mutatott. A feje tetejére állított asztal három lába között pókfonalak kusza szövedékei húzódtak, és megvolt még az ütött-kopott fésülködőasztal is, amelynek félig kitörött tükre egészen elhomályosodott már. A sarokban dobozok feltornyozott halmai búslakodtak, ki tudja, mit rejtenek. Tényleg. Vajon mi lehet bennük?
A lány odament, de mégsem volt kedve hozzájuk nyúlni, annyira vastagon fedte őket a por. Csak nézegette őket, hátha talál rajtuk valami feliratot, de egyiken sem volt semmi. Kivéve egy matricát. Az egyik nagyobbacska doboz oldalára volt ragasztva egy iskolai vignyetta, amit a becsomagolt könyvekre vagy füzetekre szoktak ragasztani. Első ránézésre üresnek tűnt, de amikor közelebb hajolt, nagyon halvány, grafitceruzával írt szöveget talált rajta. Alig tudta kibetűzni. Beteljesületlen vágyak doboza. Ez állt rajta. Hát ez különös.
Most már nem érdekelte a kosz meg a por.
- Te meg hogy tudtad lerángatni
ezt a hatalmas dobozt azon a rozoga lépcsőn? – Mama hangjából aggódás
hallatszott. – Tudod, hogy alig mozgok, ha bajod esik, nem tehetek semmit!
- Tudom, mama, de minden rendben.
Ezt nézd, mit találtam!
- Mi a fene ez?
- Ez a beteljesületlen vágyak
doboza!
- Hogy mi?
- Az van ráírva. Alaposan
lezárták. Te tudod, mi van benne?
- Te jó Isten, már rég
megfeledkeztem róla.
- Kibonthatom?
- Drága kislányom, nincsen abban
semmi érdekes. Igazán felesleges volt lecipelned. Csak lim-lomok vannak benne,
az egész padláson csak lim-lomok vannak.
- Jó, de azért kibonthatom?
- Hát bontsad, ha annyira akarod,
de aztán majd vidd is vissza a padlásra. Azért került oda, mert ott a helye a
kacatoknak.
Mondhatott a mama bármit, a lánynak majd kiugrott a szíve az izgalomtól, amíg az ollóval bajlódott. Amikor végre a dobozba nézett, a lelkesedését mintha elfújták volna. Egy pár ódivatú női korcsolya, megsárgult iratok, néhány kerámia, régi térképek, fekete-fehér fotók, bakelit hanglemezek, ilyesmik.
Mama meglátta a lány arcán a
csalódottságot.
- Mondtam én, hogy semmi különös.
Főzök egy teát.
- De mi az, hogy beteljesületlen
vágyak doboza? Ezt te írtad rá, mama?
- Igen, én, mert ez az én
dobozom. Fiatal koromban annyi mindent akartam, tele voltam tervekkel, vágyakkal,
azt gondoltam, nagyon sok időm van és egyiket a másik után meg fogom
valósítani.
- És aztán?
- Aztán nem így lett. Férjhez
mentem, szültem négy gyereket, a papa korán itthagyott, én meg mindenféle
munkát elvállaltam, hogy meglegyünk valahogy. Itthon közben ötünkre mostam,
főztem, takarítottam. A vágyakra már nem jutott idő.
- És a doboz?
- Egy alkalommal rendrakás közben
kezembe akadt pár dolog, ami a lemondásaimra emlékeztetett. Először csak
beraktam őket egy dobozba, hogy hátha majd egy szép napon még teljesülhetnek.
Évekkel később tudatosodott bennem, hogy ezekből már nem lesz semmi. Akkor
összegyűjtöttem mindent, ami a félbemaradt próbálkozásaimból megmaradt,
betettem az összeset a dobozba és ráragasztottam a matricát: beteljesületlen
vágyak doboza. Felvittem a padlásra és egészen mostanáig ott is volt. Már
egészen el is felejtettem.
A lány elgondolkodva nézett a
mamára.
- Ennyi, kislányom. A legjobb
lesz, ha visszaviszed.
- De hát nem volt, aki segítsen?
- Kicsoda?
- A szüleid, mondjuk.
- A szüleim messze laktak,
azonfelül nagyon megharagudtak rám a papa miatt. Nekik nem tetszett, hogy őt
választottam, úgyhogy még az esküvőnkre sem jöttek el.
- Az gáz.
Mama csak szomorkásan mosolygott.
- És milyen vágyaid voltak?
- Hát nézz bele a dobozba!
- Korcsolya?
- Igen, mindig is szerettem volna
megtanulni korcsolyázni. Gyerekkoromban az utcánkban egyetlen családnak volt
csak tévéje, és az az én legjobb barátnőm családja volt. Télen mindig a
műkorcsolya-közvetítéseket nézték, én meg sokszor ott lebzseltem náluk.
Teljesen beleszerettem a műkorcsolyába! Apám újságjának sportrovatából kivágtam
a korcsolyázók fotóit, mérges is volt rám az öreg rendesen. Nézd csak meg,
azoknak is ott kell lenniük.
Tényleg ott voltak. Megsárgult
újságkivágások, hatalmas fekete pöttyökből kirajzolódó fotókkal, amelyeken
csinos műkorcsolyázónők siklanak a jégen.
- Te is műkorcsolyázó-bajnok
akartál lenni?
- Nem, dehogy. Csak szerettem
volna megtanulni csúszkálni a jégen.
- De hát az nem egy nagy dolog,
mama.
- Persze, neked. Mert te tudsz
korcsolyázni, anyádék totyogós korodban megtanítottak. De engem kiskoromban
senki nem vitt jégre. Mikor érdekelni kezdett a dolog, úgy tizenkét-három éves
koromban…
- Akkor is könnyedén
megtanulhattál volna – vágott közbe a lány.
- Igen, ha lett volna korcsolyám.
Csakhogy épp akkor zárt be a bánya és apám jó időre munka nélkül maradt. Szó
sem lehetett olyan luxuscikkekről, mint korcsolya.
- De hát itt a korid!
- Azt kicsim, akkor vettem,
amikor eljöttem otthonról, fiatal felnőtt koromban.
- És?
- És párszor jégre is mentem
vele, de nem volt időm megtanulni.
- Mert?
- Mert terhes lettem.
- És később?
- Később újra és újra, mint
tudod. Kisbabák mellett, hidd el nekem, nemigen jut eszedbe a korizás. Mikor
Karcsi bátyád, a legkisebb gyerekem is iskolába ment, már a negyvenes éveim
derekán jártam. Akkoriban épp két részmunkaidős állásom volt, Karcsival meg
elég sok gond volt az iskolában.
- Hát ez szomorú.
Mama nem szólt semmit.
- Mondjuk Karcsi eléggé befutott,
legalább – tette hozzá a lány.
- Ezek milyen kották?
- Zongora.
- Az honnan jött?
- Nem tudom, ez valahogy gyárilag
bennem volt. Egészen pici koromban folyton zongoradarabokat hallottam a
bensőmben. Sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne ezt valahogy hallhatóvá
tenni mások számára is. Kisiskolás koromban addig rágtam a szüleim fülét, míg
végül el nem vittek egy nyugdíjas zongoratanárnőhöz.
- És az miért fuccsolt be?
- Apám végül felesleges
pénzkidobásnak tartotta és nem engedte többet.
- Meddig jutottál vele?
- Kicsit megtanultam azért,
azalatt a pár év alatt. De már biztosan nem tudnék játszani. Viszont kaptam
néhány hanglemezt, amiket imádtam! Chopin, például, még most is elérzékenyülök,
ha meghallom a rádióban. Beethoven, Csajkovszkij, Mozart… Egészen addig tettem
fel őket újra meg újra, amíg el nem romlott a lemezjátszó, már rég anya voltam.
- Letöltsem neked őket a netről?
- És mégis min hallgassam,
kislányom?
- Ja…
- Furák ezek a kerámiák.
- Középiskolás koromban csináltam
őket.
- Ezeket te csináltad?!
- Hát persze, hogy én. Furák?
- Hát nem szokványosak, az
biztos. Ez itt úgy néz ki, mint egy seggarc.
- Mert az is – nevetett mama –
nagyon megharagudtam egy barátnőmre és róla mintáztam.
- Ez meg milyen fa?
- Életfa. A gyökere az alvilágba
nyúlik, a törzse a mi világunk, a koronája a felső világhoz tartozik.
- De durva! Most látom, hogy a
gyökerein patás ördögök ülnek, a levelein meg tündérek. Mit csinálnak azok az
emberkék a törzsénél?
- Ki akarják vágni.
- Megáll az ész. Ez nagyon jó!
Miért hagytad abba?
- Ugyanazért.
- Ne már, mama! Ez középiskolában
volt, nem akkor lettél terhes, ugye?
- Nem, nem akkor. Keramikus
szerettem volna lenni, ahhoz viszont nem volt elég a szakkör. Tovább kellett
volna tanulnom, de apám nem engedte. Azt mondta, dolgoznom kell, nem tart el
tovább. Úgyhogy pincérnő lettem, a végzettségem szerint. Sokszor dolgoztam
esténként vagy hétvégeken, képtelenség lett volna mellette bármilyen iskolába
járnom.
- Jaj, mama, elég szarul alakult az
életed.
- Azért volt benne nagyon sok
szép is.
- Ki van ezen a képen?
- Ezen? Ó, hát ő Gyuri.
- Gyuri? Milyen Gyuri?
- A vezetéknevére sajnos már nem
emlékszem. Nagyon odavoltam érte a suliban!
- Tényleg nem néz ki rosszul. És
lett belőle valami?
- Nem, nem igazán vett rólam
tudomást soha.
- Akkor hogy lett róla képed?
- Loptam.
- Micsoda??
- Loptam. Amikor megérkeztek a
suliba a frissen készült tablóképeink, az osztályfőnökünk az egyik szünetben
letette a tanári asztalra és kiment. Senki nem vette észre, hogy ott vannak,
csak én. Odamentem és kiloptam a Gyuri fotóját. Az meg később reklamált, hogy
eggyel kevesebbet kapott, úgyhogy a fotós előhívott neki egy másikat.
- Ezt nem mondod komolyan!
- De bizony így volt. Na, kinek
volt szar élete, kislányom? – kacsintott mama.
- De ugye nem bántad meg, hogy a
papát választottad?
- Dehogyis. Nála jobb embert
sosem találtam volna. Mindenben megértettük egymást.
- És a Gyurival mi lett később?
- Fogalmam sincs. De azt hiszem,
már ő sem él, mintha azt mondták volna az osztálytalálkozón.
- Egy csomó fotó van még itt a
dobozban, mindenféle pasasokról. Kik ezek? Azt ne mondd, hogy beléjük is
szerelmes voltál!
- Nem is, csak tetszettek.
- De honnan lett képed róluk?
Mindet loptad?
- Nem, dehogyis. Akkoriban összesen
két tablófotós volt a városban, az egyikük lánya pedig egy kis zsebpénzért
cserébe bárkiről hívott nekem elő fotót, aki csak megfordult náluk. Rendes
volt, megérett, ő is nagy pasiimádó volt.
- Mi? Mama, te pasiimádó voltál?
- Na nem úgy! Nem kacérkodtam senkivel,
csak szerettem nézelődni. A kettő nem ugyanaz. Más bélyegeket gyűjtött, én
pasifotókat. Mi rossz van abban?
- De akkor miért kerültek ezek a
fotók a beteljesületlen vágyak dobozába?
- Jó, hát azért akkoriban nem
bántam volna, ha valamelyiküknek megtetszettem volna.
- Aha, érthető.
- Ez egy gyógyszeres fiola?
- A papáé volt, amikor beteg
lett.
- Azért került a dobozba, mert
nem volt pénzetek elég gyógyszerre?
- Nem, ez csak szimbolikus. A
beteljesületlen vágyam az ő gyógyulása volt.
- Biztos nagyon nehéz volt.
- Igen. Még most is az.
- Mi lett vele?
- Rák. Hasnyálmirigy. Pillanatok
alatt elvitte. – A hirtelen beállt csendet mama meg akarta törni valahogy, most
először beletúrt hát a dobozba. – Nahát, nézd csak, kislányom, ilyenek voltak
régen a lottószelvények!
- De murisak! Ezt mondjuk értem,
miért vannak itt. Szerettél volna milliomos lenni.
- Megelégedtem volna kevesebbel
is. De nagyon reménykedtünk benne a papával, hogy valahogy lesz pénzünk
utazásra.
- Hova akartatok utazni?
- Ó, hát minden gyönyörű helyre!
Nézd csak meg a térképeket, begyűjtöttünk párat, ahova szívesen mentünk volna.
- Tényleg, a térképek. Lássuk
csak – mondta a lány és villanyt kapcsolt, mert már erősen szürkült odakint. –
Róma, Párizs, London, hú de konvencionális – vigyorgott.
- Ühüm, nézd csak tovább.
- Madrid, Lisszabon, Varsó, oké.
Lássuk csak, Izland, hm, New York, Florida, Las Vegas, nem rossz. Honolulu? Hű!
Tasmánia, Kuala Lumpur, Sri Lanka, az igen.
- És még szerettem volna eljutni
a Húsvét-szigetre, a kairoi piramisokhoz, Machu Pichuhoz, meg még annyi, de
annyi helyre!
- Kár, hogy nem jött be a lottó –
mondta együttérzően a lány.
- Hát igen, de tudod az évek
során rájöttem arra, hogy nem is baj.
- Ezt meg hogy érted?
- Nem baj az sem, hogy nem lettem
zongoraművész, nem tanultam meg korizni, nem kerámiáztam, nem számít.
- Hogyhogy nem számít, mama?!
Hiszen ezek voltak a szíved vágyai! Nekem ma délután az élettől is elment a
kedvem. Tényleg ennyi lenne az egész? Férjhez mész, gyerekeid lesznek és
mindent fel kell adnod? Semmilyen vágyból nem lesz semmi?! Ez olyan
igazságtalan! Miért ilyen szar az élet, mama?
- Nem szar, kislányom, mondtam
már.
- Dehogynem, ez kész csőd. Mi
értelme az egésznek akkor?!
- Tudod, beteljesült vágyak dobozát nem csináltam, pedig annak talán több
értelme lett volna. Ami igazán fontos volt az életemben, az megvalósult.
- Éspedig?
- Egészen pici koromtól kezdve
arra vágytam, hogy legyen egy szerető férjem, sok-sok gyerekünk, egy hangulatos
kis otthonunk és hatalmas szeretetben éljünk. Nekem ez volt a legfontosabb,
emellett az összes többi mellékes.
- Ja, de a papa meghalt.
- Igen, de az, hogy találkoztunk,
felismertünk egymásban valami nagyon mély összetartozást, összeházasodtunk,
együtt raktuk össze a kis fészkünket, igazi szerelemgyerekeink születtek, ez
mind maga a csoda. Nagyon keveseknek adatik meg. És a papa nem halt meg
teljesen.
- Hogyhogy?
- Karcsi nagybátyád szakasztott
úgy néz ki, mint ő. Anyád meg pont olyan álmodozó, amilyen a papa volt. Nézd
meg Feri nagybátyádat, folyton utazik, ahogy a papa is tette volna. Szilvi
nagynénéd meg éppolyan gyerekszerető, látod, neki is négy lett. A nagyapád ott
él a gyerekeiben, a gyerekei révén meg az unokáiban, bennetek. Látom őt
mindegyikőtökben. Ezért is szeretem, ha rámnyitjátok az ajtót.
- Ígérem, hogy gyakrabban jövök,
mama.
- No nem azért mondtam, de
remélem is – kuncogott.
- De azért mégiscsak rossz
lehetett, hogy a karrierálmaidból semmi sem lett.
- Tudod, kislányom, egyszer a
fogorvosom mondta nekem, hogy a karrier mellé nem lehet este bebújni az ágyba.
Ő már csak tudja, hisz orvos volt.
- Jó, jó, de…
- Na idefigyelj. Nagyapád nagyon
szeretett vezetni, ezért lett buszsofőr. Tudod, mit mondott nekem mindig?
- Mit?
- Azt, hogy amikor nagyon nyomta
volna a gázt, és pont akkor keveredett elé valami csigalassú tragacs, akkor
mindig arra gondolt, hogy ezt talán az őrangyala küldte elé.
- Mert?
- Mert talán ha szabad utat
kapott volna a száguldozáshoz, baj történhetett volna – Mama elgondolkodott
kicsit. – Tudod, az emberek nagyon sokszor olyan dolgokra vágynak, ami nem
lenne jó nekik.
- Neked talán nem lett volna jó,
ha keramikus lehettél volna?
- Nem tudhatom, kislányom. Biztos
imádtam volna pincérkedés helyett kerámiázni, de az is lehet, hogy ha kedvtelés
helyett munka vált volna belőle, akkor épp a lényeg veszett volna el. Nem
hinném, hogy képes lettem volna az alkotással parancsszóra, határidőre mindig
mindenkinek megfelelni. Nem beszélve a hírnévről, amit ki nem állhattam volna.
Nem vagyok én bazári majom!
- De vágytál rá, nem?
- Akkor igen, de a mai eszemmel
már tudom, hogy nem lett volna igazán jó. Emlékszel, amikor ovis korodban
mindenáron cigizni akartál?
A lány nagyot nevetett.
- Igen, tényleg. Már egészen el
is felejtettem.
- Látod, most már megtehetnéd, de
mégsem cigizel.
- Anyáék le is csapnának.
- De nem csak ezért, igaz?
- Nem, tényleg nem.
- Akkor akár be is tehetnél egy
szál cigit a beteljesületlen vágyak dobozába – kuncogott mama.
- De az csak egy kisgyerekkori
hülyeség volt, egyszerűen kíváncsi voltam.
- Akkor is beteljesületlen vágy,
nem igaz? Jaj, ha tudnád, mennyi hülyeségre vágynak az emberek, ami valójában csak
ártana nekik! Micsoda világ lenne itt, ha mindenkinek minden vágya teljesülne…
- Hát… az mondjuk igaz.
- Jól van ez így, hidd el,
kislányom.
- De akkor senkinek ne is legyen
semmilyen karrierálma? Elég, ha valaki szeret és kész?
- Ugyan. Legyenek csak ambícióid,
még szép. Aztán majd az élet eldönti, hogy valóban az-e a te utad, vagy sem. Ha
igen, minden véletlen neked dolgozik. Ha nem, akkor akár meg is szakadhatsz,
nem lesz belőle semmi. Ennyi az egész. Na. Vidd csak vissza azt a dobozt a
padlásra. Ott van annak a helye. Ha lejöttél, nézz körül a kamrában is, talán
találsz egy kis sütit valahol.