Szerintem az egó
Spiri körökben nehéz nem belefutni az egó témájába. De vajon mennyire gondolunk bele, mi is az valójában, miért olyan rossz, hogyan lehet tőle megszabadulni és mi marad belőlünk, ha már nincs egó? Ezekre a kérdésekre nem tudok teljesen egzakt válaszokat adni, de szerintem a következő a helyzet.
Az egó az elme része, adott életre szól, és az egyik fő feladata, hogy téged biológiai értelemben életben tartson. És ez teljesen jól is van így, hiszen nem azért vetted magadra ezt a nehéz testet, hogy csak úgy ukk-mukk-fukk el is veszítsd, mielőtt még elvégezhetnéd, amiért idejöttél.
A gond ott kezdődik, hogy ha nem szabsz neki gátat, akkor elhatalmasodik, túlburjánzik, túllépi a hatáskörét, nem kevés problémát okozva ezzel éppen neked, akit védeni próbál. Márpedig nem szabsz neki gátat, mert ez a kultúra, amibe beleszülettél, egyáltalán nem tanított meg rá. Sőt, kifejezetten arra szocializál, hogy minél nagyobbra növeszd, anélkül, hogy ennek tudatában lennél. Az egónak csak tudatossággal lehet gátat szabni, és ha valami hiányzik ebből a kultúrából, akkor az a tudatosság.
Tehát az egód igyekszik megvédeni téged az életveszélyektől, illetve olyan irányba tereli a viselkedésed, ami közvetlen életveszély híján is – elvileg – növeli a túlélésed esélyeit, akár másokkal szemben is. Ezért az egó okolható többek között a félelmeidért, hiszen a félelem meggátol abban, hogy veszélyes dolgokat tegyél. Ez jó is, mert így nem mászol fel a tetőre, ahol biztos nagyon jó a kilátás, de nagy eséllyel nem úsznád meg egy darabban.
Viszont ha félsz egy kisegértől vagy a liftezéstől, akkor az egód túljátssza a szerepét, mert ezek nem jelentenek valódi fenyegetéseket. Be lehet szorulni a liftbe, ez igaz, de elég ritkán fordul elő és akkor sem halsz bele, mert érkezik a segítség. Egyszer hallottam egy esetről, amikor túl sokan szálltak be egyszerre a liftbe, és az a túlsúly miatt megállt két emelet között. Az egyik ember annyira megrémült, hogy szívrohamot kapott. Na ez az egó túlkapásának iskolapéldája. A liftbe szorulástól nem halhatott volna meg, a szívrohamba viszont simán.
Az egónak köszönheted azt is, amikor felmerül valami probléma, aminek még bizonytalan a súlyossága, te pedig rögtön a legrosszabbra gondolsz. Már tíz perce haza kellett volna érnie a szeretteidnek, biztos baleset érte őket, vagy rablógyilkosokkal találkoztak, netán mindkettő. Miért csinálja ezt az egó? Mert úgy próbálja a túlélés esélyeit növelni, hogy vészhelyzet esetén a lehető legrosszabb kimenetelre készít fel téged. Ha azt megoldod, akkor nagy baj nem lehet. Sajnos azonban ez csak akkor működik, ha a probléma elhárítására fel lehet készülni. Az egó azonban minden bizonytalan helyzetben bedobhatja ezt, és teljesen megőrjíted magad vele. Felmegy a vérnyomásod, az adrenalinod meg a kortizolod, és idővel kicsinálja az egészségedet. Jókora egó-túlkapás, sajnos.
Emellett még millió, számodra hátrányos viselkedésminta mögött az egó áll. Miatta lehetsz irigy, féltékeny, előítéletes, magadat másokhoz méricskélő, mások rólad alkotott véleménye miatt aggódó, törtető, áskálódó, epés, másokat leuraló, kapzsi, rosszmájú, haszonleső, másokat kihasználó, pletykás, hipochonder: gyakorlatilag bármilyen, ami önmagad és/vagy mások számára hátrányos. Ez mind az egó.
De miért ilyen kis genya velünk? Azért, mert az egónk csak erre az életre szól. Testi halálunkkor a mi valódi lényünkkel ellentétben ő teljesen és végérvényesen elpusztul. Ezért túl akar élni. Mindig, mindent, mindenáron. Ő a mi hamis énünk, mert vele azonosítjuk magunkat: az elménkkel, az abból fakadó személyiségünkkel és a véges testi életünkkel. Neki nem számít, mennyi problémát okoz számodra, vagy a körülötted élőknek, mert te nem az egód vagy. Ő pedig élni akar, más nem érdekli.
Az egó minden, ami nem a Lélek, vagy bárhogyan is nevezzük. Írhattam volna Istent is, vagy az univerzumot, Forrást, mindenséget, Önvalót, Az Egyet, a végtelent. Számtalan néven nevezik, egyik sem fejezi ki tökéletesen, szóval helyettesítsd be a hozzád közelebb állóra. A lényeg, hogy ő maga a végtelen szeretet és bölcsesség. A te valódi lényed: Ő. Saját magából egy kis szikrát helyezett beléd, amitől nem lett kevesebb, mert a végtelen az végtelen. Valahogy úgy lehet elképzelni, mint ahogy egy szál égő gyertyáról meggyújtasz egy másikat: létrejön egy új láng, anélkül, hogy az eredeti bármivel is kevesebbé vált volna.
A te gyertyáddal, vagyis a te bőrödben is, akárcsak minden anyagi létezőében tapasztalatokat gyűjt. Minden egyes fizikai megnyilvánulásában más-más megélései vannak. Ez az ő játéka, amit végtelen szeretettel játszik önmagával. De csak úgy van értelme a játéknak, ha ebben a milliárdnyi és milliárdnyi megnyilvánulásának mindegyikében más-más mértékben és módon lekorlátozza önmagát. Így, miközben épp a te szemeddel lát, a te egóddal él, nincs tudatában önmagának: önnön végtelenségének, mindentudásának és mindenhatóságának. Ez a játék lényege.
Minden egó más és más. Soha a Földön nem létezett és nem is fog létezni két egyforma. Hisz mindegyik mögött Ő van, és mindet azért hozta létre, hogy mást és mást érezzen minden egyes bőrön keresztül. Minden egó máshogy éli meg önmagát. Vagyis azt, akivel azonosítod önmagad, miközben nem vagy tudatában annak, valójában ki is vagy te.
Minden, ami egó, az nem a Lélek. Minden, ami a Lélek, az nem az egó. Persze ez így nem pontos, mert a Lélek maga a minden, de mégis. A Lélek természete a szeretet. Ezért ami szeretetből van, az összhangban van vele, tehát hozzá visz közelebb. Mármint ahhoz, hogy önmagunkban felismerjük őt és így újra valódi természetünk szerint öröklétű végtelen mindentudóként és mindenhatóként éljünk. Ami pedig nem szeretetből van, az távolabb visz ettől. Az egó a szeretet ellenpontja, mert szeretetben a másik a fontosabb, egóban pedig a testként azonosított önmagad.
Ezért tartja a közgondolkodás az egót rossznak. Hisz minden, amit rossznak élünk meg, az az egóból származik – és minden, amit jónak, a Lélektől. Mi pedig öntudatlanul is az utóbbira vágyunk, ami pedig az egótlanság maga.
Ebből egyenesen következik, hogy valamiképpen meg kellene szabadulni az egótól. Igen ám, de hogyan? A rossz hír az, hogy önerőből nem fog sikerülni. Úgy értem, emberi erőből, hiszen az maga a hamis én. Hogyan szabadulhatnánk meg az egó erejéből az egótól? Sehogy, hiszen mint korábban kifejtettem, az egó számára a legfontosabb a saját túlélése. Ha őszintén és mélyen végiggondolod magadban, hogy milyen lenne megválni mindattól, aminek most magadat gondolod, akkor nagy eséllyel azt fogod érezni, hogy nem igazán akarod. Teljesen normális. Ezért ebből a megközelítésből soha nem is fog megtörténni.
Ha azonban tudatosan és igazán mély elhatározással igyekszel megfigyelni magadban az egó működését, minden egyes tettenéréskor erősödni fog benned a vágy, hogy mentesülj alóla. Minden egyes konfliktusod esetén, minden megbántódásodkor, minden akaratlan szurkálódásod után, minden alkalommal, amikor kijössz a béketűrésedből, amikor félsz, amikor búslakodsz, amikor türelmetlen vagy, amikor a rosszat keresed másokban: minden, de minden esetben, amikor negatív megéléseid vannak, az egód működik benned. Egyszer el fog jönni az a pont, amikor eleged lesz ezekből és szabadulni akarsz. Őszintén, tisztán, minden vágyad az lesz, hogy ezektől megszabadulj végre.
És akkor elvileg valamikor majd megtörténik. Persze nem úgy, hogy egyből puff, az egónak annyi, na nem. De azon a ponton elindul a folyamat, a Lélek által. És ha megtörténik, akkor az isteni állapotodba kerülsz, úgy gondolom.
Ezért van az, hogy a megvilágosodott guruk, vagy olyan mesterek, mint Krisztus mindig derűsek, mindenki felé őszinte szeretettel fordulnak, bármit hoz is az élet – legyen az akár a fizikai test szenvedése és halála – , mindent hálás köszönettel fogadnak, holott bármire képesek.
Akár tudunk róla, akár nem, mindannyian erre törekszünk, elvileg el is jutunk ide. Hogy hány élet, hány évmillió múlva, az tulajdonképpen lényegtelen, mert az öröklétben az időnek nem sok jelentősége van. Az út a szeretet szűk ösvénye, ami nemhogy nem nyálkás, hanem gyakran kimondottan nehéz és göröngyös. De azért mégis érdemes próbálkozni vele. Ha nincs is jelentősége az időnek, mégis minek halogatni? Minek tovább szenvedni az egó poklában, ha már most is választhatunk mást?